Az én istenném
Kit illet az első
Tisztelet s dicsőség
A szent istennék között?
Nem perlek senkivel,
Hanem azt magam
A nagy Jupiter
Örökké változó,
Új s mindenkor új
Szép gyermekének,
Keble kedves gyermekének,
A Phantasiának adom.
Mert ez az isten
Mindegyik szeszét
Melyet önmagának,
És csak önmagának,
Tarta különben,
Ím e kedvesének
Szabadon hagyá;
S örül magában
A kis bohón.
Rózsapárta alá
Rejti el olykor szép haját,
S liliomszárt vész kezébe,
S a völgyekre tér,
S parancsol a lepéknek,
S méh-ajakokkal
Szürcsöli a virágokról
A gyöngéd táplálatú
Harmat cseppjeit.
Most, szélnek eresztett
Barna hajakkal,
Borúlt-alakú képpel
Járdal s a szelek
Fuvallatiban
Szirtfalak körűl;
S ezerszinűleg,
Mint a reggel és az est,
S más mindenkoron más,
Mint a holdnak arcza
Láttatja magát.
Áldjuk atyánkat,
Azt a jót, azt a nagyot,
A megvénhedettet!
Áldjuk egyesülve!
A ki halandó
Emberinek
Egy ilyen ékes,
Ily hervadhatatlan
Szép társat ada!
Mert csak mi hozzánk
Csatolta mennyei
Lánczokkal őtet;
S meghagyta néki,
Hogy bajainkban
És örömeink között
A hív barátné
Minket el ne hagyjon.
A sok magzatú
Élő földnek
Minden egyéb
Szenvedő szüleményei
A pillantati
Szűk életnek
Sötét örömeiben,
Bús szenvedéseiben
Falnak, őgyelegnek,
S a szükségnek
Terhes igája alatt
Leroskadoznak.
De ő mi hozzánk
Legügyesebb
Elkényezett leányát
Adá vigasztalásúl!
Örűljetek neki,
S tartsátok a szerint
Mint szeretőtöket;
S hagyjátok ő neki
A gazdasszonyi
Tisztet s elsőséget
Házaitokban.
S az a duzmadt
Mostoha bölcseség
A gyönge lelkecskét
Bár próbálja bántani!
De ismerem én
Öregebb testvérét is,
Az érettebbet,
Az én csendesebb
Hív s jó társamat.
Oh! hogy tőlem az
Csak az élet végső fényével
Térjen hátra,
A kedves ösztönöző,
Vigasztaló Remény!