Az én hazám
Így hallgat soká az ifjú,
Kinek kevés tavasza múlt el,
S ki tettek alatt megroskadt ősz atyjának,
Hogy őt igen szereti, ezt a lángszót lobbanni akarja.
Hevülve pattan fel éjfélben,
Lelke ég!
A hajnal szárnyai már lebegnek, siet már
Az öreghez, s nem öntheti ki.
Így hallgattam én is. Vas karjaival
Vissza rettentett a félénk szemérem,
Lebegtek a szárnyak, s kobzom ragyogott,
S magától kezdett hangzani, de reszketett kezem.
Nem állom ki tovább! Előveszem kobzomat,
Repűlnöm kell a bátor szárnyalást,
Szólnom kell; nem hallgathatom el tovább
A mi lelkemben ég!
Oh kímélj! ezer esztendőki dicsőséggel van
Felkoszorúzva főd! Istenek lépéseit léped,
Fent mégysz más országok előtt!
Oh kímélj meg — — szeretlek téged, édes hazám.
Ah hull kezem, sokat mertem!
Ujjaim:reszketve omlanak.le húrjaimról;
Kimélj, kimélj! Mint lebben szent koszorúd,
Mint léped az istenek lépéseit!
Egy szelid mosolygást látok,
Mely megkönnyíti szívemet;
Köszönő sikoltással dallom a viszhangnak,
Hogy ez a mosolygás, nékem, nékem lett!
Hamar áldoztam néked magamat! Még midőn szívem
A büszkeség első döbbenését döbbené,
A lándsák s pánczélok közűl, dallani
Heinrichot, szabadítódat, választám.
De láttam a fentebb ösvényt,
És egy többtől gyuladván fel, mint büszkeség,
Elébe tettem azt neki. Felviszem az
Emberi nemnek hazája felé.
Meghágom s ha rajta
Leroskadok terhem alatt,
Visszafordúlok, s előveszem a.bárdusi lantot
S magadnak dallak tégedet hazám!
Ültettél a gondolónak, ültettél a tettet tevőnek!
Messzire árnyékoz, és hívesen, erdőd.
Áll, s kaczagja az idő fergetegit,
S kaczagja a szomszéd cserét!
A kit éles nézés, s lejtő boldog órák vezetnek,
Az ligeted árnyékiban varázsbotot tör,
Mely (nem mese!) a tisztább aranyra:
Az új gondolatra mutat.
Gyakran vettek részt sarjazatjaidból a Rhône partjai
Gyakran, a Themze partjai süríteni berkeket.
Miért ne vettek volna? buján nevelsz
Újabb fiatalokat Te majd!
S osztán, hiszen ők tieid voltak úgy is. Oda küldéd
Hadakozóidat. Csattogtak a fegyverek! Csengett
Zordon szavok: A gallusok frankok ezután!
Angelszaxok a brittusok!
Harsányabban zörgetted fegyvered. A tetős Róma
Katonai kevélykedést még farkas emlőből szopott;
Sokáig volt világnak asszonya! De te hazám!
A büszke Rómát tulajdon vérébe döjtéd.
Nem volt külföld iránt soha
Egy ország is oly igaz, mint Te!
Ne légy igen igaz. Nem eléggé nemesek ők
Érzeni, mely szép a hibád.
Erkölcseid együgyűk és bölcsek;
Mély lelked, és komoly. Szavad erő,
Kardod intézet. De Te sarlókká változtatod azt, s
rólad nem csepeg
A túlvilág vére, hazám!
Vas karja megint rettent! — Elhallgatok,
Míg talán ismét elszunyad.
S e rettentő nemes gondolatba sülyedek, hogy
érdemes
Fiad lehessek kedves hazám!