Az átkozott költő szól

Az átkozott költő szól szerző: Somlyó Zoltán

 amikor eszébe jut egy halott leány:

Egy ópiumos cigarettet nyujtottam neki
és néztem fehér keblét és homlokát, az édest,
(Ó, mily komisz az élet s mily fanyar a halál,
amikor ajkainkról leszakad egy ily szép test!)

Ő sápadt fogsorába, mely már nem fog harapni,
a cigarettet mélyen szorítá be szegény.
(Ó füst, te kacskaringós, be hű is vagy te hozzá...
és: "Fáj-e még a melled?"... ezt kérdeztem meg én.)

Ő mély, sebes szívással sok füstöt szítt be mélyre
és ajka holt viaszán egy vércsepp jött elő.
A cigarett még égett, de nem szítta a szép lány,
mint egy kiégett vulkán, úgy csöndesült el ő.

A holt ajakban díszlő, keserü cigarettet
szegény szájamba vettem; - a hold épp besütött. -
És aztán visszatettem: olyan volt, mint egy fáklya,
mit sorsom csontos ökle az agyamba ütött.

        És igy szól, amikor meghajszolt életére
        gondol és az Óperenciákra:

Az Óperenciákra be kár is volt kiszállnom!
Most itt ülök magamba s magamat ó, be szánom.

Találkozásom ott volt egy forró nőszeméllyel.
Találkozánk mi ketten egy hipnótikus éjjel.

Oly gazdagon fogadtam, úgy féltettem szegénykét.
Holdfényben megfürösztém ruhája szent szegélyét.

A tenger látta s bömbölt. Ó, én szegény szerelmes.
Barátaim: a tenger, a tenger veszedelmes!

Egy hajnalon... jaj, mért nem folyt ki szememnek tója...
A tenger, csak a tenger lehet megmondhatója...

Gályámat kirabolta, barátimat megölte,
és eluszott. És köd szállt előttem és mögötte.

Az Óperenciákról már vissza kellett térjek
és meg se tanított rá, hogy így most hogyan éljek...

Vidéki város csendjén kell időmet kivárnom.
S az Óperenciákon kell álmaimba járnom...