Az Óperenciás tengeren

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Az Óperenciás tengeren
szerző: Ady Endre
Nyugat · / · 1911 · / · 1911. 19. szám · / ·

I.
Pucér mellemet vágyom betakarni
Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,
Ne táncoljon tovább az Élet rajta:
Most már hadd jöjjenek a mesék.

Száz méter lenne borotvált szakálam,
Öreg az ajkam, fogam is hibás:
Olyan kicsi tenger lett a szivemből
S olyan nagy az Óperenciás.

Hát megpróbálom magam befelhőzni,
Szólni magamról unott a dolog,
Gyűl és dohog őszi mese és felhő,
Burkolt mellemre rágomolyog.

Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer
Hét mértföldes csizmáju hős, derék
Királyfi, ki szabad mellel elindult
És himm-hámm, elnyelték a mesék.


II.

Szép Csiny-országban sok volt a róka,
Sok volt a jegyző és sok a pap,
Sok volt a csalás és szerelem
S bolond, aki a fűbe harap
S szép Csiny-országban csak a kék róka
Agglegény csak a kék róka maradt.

Titkos Messzéből jött Csiny-országba
Mostohák közzé, ő, idegen,
Kék volt és kék volt a szeme is
S elnézett a fűrge himeken
Szép láthatatlant nézett és látott
S forrott vére az őszi hidegen.

Egyszer egy őszi nagy csinytevéskor
Barna, kormos lett két friss kék szeme,
Látta fajtája asszonyait
S tudta, hogy fogytán a melege,
Hörgött a Messze vén, kék rókája.
Jaj, jaj, jaj, a Közel be kellene.