Asszonyok smukkjai
| ← Valami közbejött | Asszonyok smukkjai szerző: Móra Ferenc Hun sírok, hun nem azok... V. | Arany! → |
A szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
Mink régészek nem nagyon szeretjük az asszonynépet...
Ezt nem én mondom, mert én szerény ember vagyok és nem érzem magam illetékesnek arra, hogy az egész céh nevében nyilatkozzam. Ezt János mondja, a famulus, én csak ráhagyom. Nem tagadhatom le, hogy a mi mesterségünkben nem nagyon leledzünk az asszonyi nemzetért. De ezt azért ne vegye rossz néven az asszonyi nemzet. Mert hiszen ez csak annyit jelent, hogy ha miránk lett volna bízva, akkor ezerötszáz esztendővel ezelőtt csupa férfiakat duggattak volna a föld alá. Ez olyan aszszonypártoló álláspont, hogy még gavallériának is megjárja, nem is szólva a tudományos érdekről. Milyen világosságot derítene az ezekre a zűrzavaros időkre, ha az ősanyák tennének róluk hites nyilatkozatot! Ha például előadást tartanék egy fehértói vitéz úr törött lábszárcsontjáról és kimutatnám, hogy azt a hun birodalom védelmében szerezte és akkor fölállna a hallgatóságból egy ezerötszázéves matróna – huj, milyen rövid szoknyája lenne annak! – és helyreigazítást sziszegne:
– Szó sincs róla! Akkor szerezte a kutyahitű, mikor a gepidáné sátrából kiugrasztottam!
Sajnos, ezerötszáz évvel ezelőtt se volt több szavunk az ország dolgában, mint most, se Jánosnak, se nekem, ennélfogva nem voltak semmi tekintettel a régészet érdekeire és sokkal több nőt eresztgettek le a földbe, mint férfit. Itt a Fehértón száz sírra tizenöt, húsz meglett férfi ha esik. Körülbelül ez az arány más népvándorláskori temetőben is. A magyarázat nem sok fejtörésbe kerül. Akkoriban állandóan daliás idők jártak, a fölmentés még nem volt kitalálva s a férfiak nem értek rá otthon meghalogatni. Aki kezét-lábát bírta, az mind oda kalézolt s akit verekedés közben ért a halál, annak a temetéséről a farkasok, meg az égi madarak gondoskodtak. A faluban csak az asszonyok maradtak a gyerekekkel, a vén emberekkel, meg egy-két tücski-hajcski szolgával. Nagyon hosszú életet azonban ezek se élhettek. Föltűnően sok a fiatal asszonyhalott, kinek a karjához téve, kinek a lábához fektetve a halál oka: a csecsemő. Gyakori a páresztendős kisgyerek is, akinek állkapcsában még benne vannak a tej fogacskák. Bármilyen nagyrabecsüléssel vagyok a múltak iránt, be kell látnom, hogy a magyar pusztákon még a hunok korában se voltak jobbak a közegészségügyi viszonyok, mint most. Pedig az ennivaló határozottan több volt. Mint szociológiai adatot jegyzem ide, hogy az első hetekben kiskunjaim nem győzték a fejüket csóválni, mikor minden halott mellett kazlakban találták a csirke- meg a sonkacsontot.
– Ez mind úri nép löhetött, ha még az asszonyt is hússal ötette. Mink csak fenével etetjük még vasárnap is.
Igaz, hogy szavamat ne felejtsem, ideje már felelnem arra a kérdésre is, miről lehet azt megtudni, melyik csontváz volt férfié, melyik nőé? Azért hiszem, hogy az olvasó is gondolt már erre, mert aki a helyszínén segít nézelődni, az is mind megvallat érte. E tekintetben nem igen van különbség úr és paraszt közt s különösen az a feltűnő, hogy ma már a paraszt is meglehetősen tudatlan az anatómiában. (Mióta a disznóboncolást a tanyákon is minősített szakember végzi, a böllér.) Még a lófogat se igen tudja megkülönböztetni a marhafogtól s az emberi lábszárcsontot is csak akkor ismeri meg, ha szépen, rendiben, párosával ott fekszik a sír fenekén. Akkor jelentést is tesz róla, igaz, hogy olyan idiómán, amit tolmács nélkül nem értene meg a Magyar Tudományos Akadémia nyelvtudományi bizottsága sem. Azt mondja szép szabatosan:
– Nézze mán no, itt mán kiteccik a hullám korcsijája.
Hullám-ot azért mond, mert a csontvázat az urak is így hívják, illetve azok hullá-nak mondják, mint afféle értetlen városi népek, akik még ezt se tudják úgy mondani, ahogy való. A lábszár pedig azért mondódik korcsijá-nak, mert a régi világban, mikor a népek még nem voltak úgy kitanulva a huncutságban, mint most, nem acélból csinálták a korcsolyát, hanem állati lábszárcsontból.
A hullám tehát megismerszik az ésszel élő ember előtt, amint egész mivoltában ott fekszik a földben, de ha valami szórványcsontot tartok a népem elé, hogy találják ki, mi lehet ez, arra már azt mondják, hogy „tudja a Jézus”. (Ugyan mást is mondanak, ez a temperamentumtól függ.) S ez csakugyan nem is könnyű dolog gyakorlat nélkül, még tükörből fésülködő embernek sem. Viszont gyakorlott ember a csípőcsontokról, meg a koponyáról elég bizonyossággal különbséget tesz a férfi és a nő csontváza közt még akkor is, ha sohase hallotta hírét az os pubis-nak, meg a sutura lambdoidea-nak. Az én Jánosom például a kétméteres sír fenekén még nem is a szemivel tapogatja, csak az ujjai hegyével látja a gömbölyű, sima koponyát s már akkor fölkiáltja a látleletet:
– Ez a vén csoroszlya is féketőt hordott, az Isten bocsássa meg neki!
Magam is méltánylom a János keserűségét, de nem mutatom. Lehajítok neki vigasztalásul egy szivart.
– Tudja, János, hogy vagyunk ezzel „mi régészek”. Ha már asszony, csoroszlya legyen!
Tudniillik sok tapasztalatom mutatja, hogy a népvándorláskori temetők öregasszonyai jobban föl voltak cifrázva ékszerekkel, mint a fiatalok. Nem kivétel nélkül való szabály, de általános s nem is éppen logikátlan. A fiatal szép volt magától is, az öregnek gondoskodni kellett arról, „mi kapassa a szemet”. No és a férfi? Aki a csillagokat is rárakná az asszonyára és még csak ki se köti, hogy azért okvetlen muszáj ám megöregedni? Hja, csakhogy változik ám a férfilogika is! Találtam én már avar vitézt, aki egy sírba volt temetve az asszonyával s ő viselte az aranyfüggőt, meg a nyakában az aranyfityegőt, az asszony szemét meg bronz fülbevalóval szúrta ki a szemetlen. Azt tartotta, hogy ő vitte a bőrét vásárra az aranyért, hát akkor már csak magát cifrítja vele!
Az bizonyos, hogy a Fehértóban egy madárfejű, fogatlan, töpörödött kis öregasszony sírjában találtuk a legtöbbet érő ékszert, két nagy ezüst fibulát a jobbvállon, ahol az bizonyosan a felsőruhának az összetűzésére szolgált.
Mi volt az a fibula, aminek a nevével sokat találkozik az, aki régészeti dolgokat is elolvas az újságokban? Az bizony annak a sok rendeltetésű asszonyi herkentyűnek az őse volt, amit biztonsági tű-re magyarosítottak a nyelvészek, de amit a nyelvésznek is csak sichertű-nek hívnak. Nagymúltú találmány, lángész volt, aki kitalálta a bronzkorban s nagyobb hálára kötelezte az emberiséget, mint aki a puskát kitalálta. (Ugyan ami az emberiség háláját illeti, azzal nyilván ő se ment többre, mint a puskatudós.) Persze a fibula nem olyan szerény smukk volt, mint a sichertű. Fődísze nemcsak az őskori viseletnek, hanem a római kosztümnek is. Aranyból, ezüstből művészileg megformálták, rajzokkal televésték, zománccal kiöntötték, drágakövekkel kirakták. Legművészibb formái a népvándorlás elejére esnek s legnagyobb mesterei a germánok voltak. A mi keleti fajtánk nem viselte, a ruhája szabása se kívánta meg. Később másfelé is kiment a divatból, ezer év alatt azt is elfelejtették, hogy ilyen is volt valaha. A múlt század derekán aztán valami német éppen akkor tátotta ott a száját valamelyik lombardiai ásatáson, mikor fibulás sírt bontottak fel s annyira megtetszett neki az őskori huncutság, hogy mindjárt hazament sicherheitstű-fabrikát állítani. Merje hát valaki azt mondani, hogy a mi tudományunk nem haszonra való!
A fehértói dísztűk abból a fajtából valók, amit a tudósok félkorongos fibulának neveznek. Szemrevaló szép példányok, de a tudományt nem igen viszik előbbre, mert nem új típusok, ha a mi vidékünkön ritkák is. Csallány Gábor kenyeres-társam már vagy húsz évvel ezelőtt talált ilyeneket a szentesi határban, még pedig gepida temetőben. A mi hún temetőnkben igazság szerint nem is szabad volna előjönni ennek a germán cifraságnak, de hát előjött, – hála Istennek, mert eddig a mi gyűjteményünkben nem volt. Örüljünk neki, hogy van és ne törjük rajta a fejünket, hogy honnan keveredett ide, mert úgyse találjuk ki. Lehet, hogy a menyecskét szerezték a német sógorok közül a hunok, – persze nem csoroszlya korában – de az is lehet, hogy a hún nénikének gepida volt a keresztapja s az hozta neki az idegen smukkot búcsúfiába.
Vitás eredetűek azok a szépen munkált üvegbrossok is, amikből öt párt találtunk a fehértói csontasszonyok kebelén. Ötkoronás nagyságú rozettás bronz-meg ezüstkorongok ezek, a közepükbe hegyi kristály foglalva, a rozettákban pedig hártyavékony, színes üvegcsillámok. Semmi esetre se készíthették őket maguk az ősök, messzi keleti eredetükben sem hiszek, inkább az akvilejai, meg az antiochiai ötvösök kezemunkáját gyanítom bennük. Úgy készítette ezeket Róma az akkori barbárok számára, mint ahogy a mi időnk „vad” népeit bolondította Európa az üveggyöngyökkel, míg lehetett.
Egészen bizonyos, hogy így áll a dolog az üveggyöngyökkel is, amik rendkívül változatos alakban, tarka színekben, néha gyönyörű berakásokkal és sokszor ijesztő tömegekben kerülnek elő a népvándorláskori temetők asszonysírjaiból. Kis-Zomborban egyetlen sírból nyolcezernél többet szedtek fel, valamennyit a csípőtől lefelé, annak a nőszemélynek gyöngyből lehetett a szoknyája. Rendesen azonban a nyakban viselték a gyöngyöket, csakúgy, mint most, olykor övdísznek, vagy karperecnek, egy-két esetben a bokák körül is találtam már. Legkellemetlenebb az apró köleskásaszemnyi sárga gyöngyöket bogarászni, amiket legjobb kiszitálni, mert addig, míg a levegőn meg nem keményednek, az ujjak közt mindjárt szétfakadnak. Sokkal nagyobb passzió az apróbb-nagyobb dinnyemaggyöngyöket szedegetni. Azért nevezzük őket így, mert tökéletesen dinnyemagformájuk van, ami nem lehet véletlen. Szándékos utánzásai egy még sokkal ősibb idő divatának, amikor az asszony fonálra fűzött dinnyemagokkal piperézte magát. Az üvegből való dinnyemaggyöngy gyakran kettéhasad hosszában s így vettem észre, hogy a közepében hajszálnyi bronzcsövecske van s ezen bújtatták keresztül a fűzőfonalat. (Néhányból sikerült is kiáztatnunk a cérnaszálat.) Mikor technikus szakembereknek meséltem a dolgot, nem hitték el, csak a saját szemüknek. Azt mondják, ezeknek a finom csövecskéknek az elő-állítása még a mai technikának is dolgot ád. A közönséget leginkább a gyöngyök eleven színe kapja meg s csábítja mindenféle bolondéria kitalálására. A rekordot mindenesetre az az értesítői programmértekezés tartja, amelyikben azt olvastam, hogy az ősmagyarokat nagyon könnyű felismerni, mert azok piros-fehér-zöld gyöngyöt viseltek. De ezt legalább történettanár írta. Fülheggyel mintha hallottam volna is, hogy azóta állami ösztöndíjjal külföldön gyarapítja őstörténelmi ismereteit.
A fehértói temetőben gyakori a gyöngy, de kevés. Majd minden sírban találni, de csak szemenként. Ez azért feltűnő, mert pár kilométerrel ide, a kúndombi nagy temetőben, amit négy évig ásattam s amit szintén elő-magyarok népesítettek be, annyi volt a gyöngy, hogy már nem is olvastuk, hanem csak marékkal mértük.
Elég szórványosan találni az egyszerű, sima bronz karperecet is, s a gyűrű se volt nagyon divatos. Szinte minden sírban, gyakran a férfiak koponyáján is meglelhető ékszer azonban a függő, legtöbbször ezüstből, néha bronzból, olykor aranyozva is, meglehetős változatos formában. Legközönségesebb és leghitványabb a sima ezüst karika. Amikor kiszabadítjuk egy pillanatig hófehér. Annyi idő alatt, míg ezt leírom, átmegy gyönyörű violába, a harmadik pillanatban aztán szétszökik szürke hamuvá, Tisztelem az ilyen „nemes fém”-et. Pedig ez tiszta ezüst, azért oxidálódik ilyen gyorsan semmivé a levegőn. Amelyik bronzzal van ötvözve, az már tartósabb. Különösen szépek a bogyós függők, amiknek kék és zöld üvegprizma, néha valamilyen féldrágakő a bogyója. Van egy-két arany bogyós is, aminek a karikája ezüst, vagy az aranykarikának van ezüstbogyója..
Az asszonyviselet felől nem sokat okosodunk a sírokból. Némelyikben találni parányi vászonfoszlányt, vagy selyemhamut a csontokhoz tapadva, vagy a vascsathoz rozsdásodva, amely a legszegényebb nőcsontváz derekán is előkerül s olykor egy kis bőrszíj maradványt is megmentett mutatóba. A csatra járó bőröv tehát rendes tartozéka volt az asszonyruhának. Nemcsak a gúnyát szorította a derékhoz, hanem erről lógott hol a bal-, hol a jobboldalon, néha vaskarikán a vaskés is, aminek a primitív életviszonyok közt mindig kézügybe kellett esni, még a gyerekeknél is. A kések nem nagyok, néha egész helyes kis bicskaformájuk van s a tövükön meglátszik, hogy fanyélbe voltak ütve. Találtam azonban a Fehértóban csontnyelet is, amelynek szíj fonadékot ábrázoló csontfaragása unikum számba megy. Vannak aztán olyan nagyobbacska kések is, amikkel súlyosabb testi sértéseket is lehetett eszközölni. Nemcsak nádirókán, farkason, hanem emberi dúvadon is, akinek ólálkodása bizonyosan föl-fölriogatta éjszakának idején a férfi nélkül való falut. A női sírok legjellegzetesebb mellékletei azonban a tűtartó kupák, meg az orsókarikák, amiket oda fektettek a halottak könyökéhez, vagy kezefejéhez, hogy a másvilági sátrak közé is elvigyék asszonyi életük szimbólumait. A juh lábszárcsontjából díszesen kifaragott, szinte esztergályozottnak tetsző tűtartók az én máskoromban még mint késnyelek szerepeltek a régészek leltáraiban. Csak azt nem lehetett megérteni, hogy mért mindig csak az asszonysírokban találni ilyen késnyeleket? Meg hogy ha késnyelek voltak, akkor miért nem a késpengék mellett találni őket? Gondolom, Rhé Gyula barátom, a veszprémi avar kutató jött rá, hogy nem késnyelek voltak ezek, hanem tűtartók. Az utóbbi évek nagy ásatásai alatt vagy negyven darabot szedtem össze belőlük. (Azelőtt negyven év alatt egyetlen példány került a múzeumunkba, azt is gyanúba fogták az elődeim, hogy tán „szivarspicc”, amit valami figurás magyar csempészett a leletek közé az urak megtréfálására.) Nagyobb igazság okáért vagy tíz darabból kimesterkedtük a belerozsdásodott varrótűt is. Amennyire ki lehet venni a rozsdától eltorzított alakját, nem igen váltott a mostani varrótűtől. Csak persze abban az időben nagy érték lehetett s nem hagyogatták el az asszonyok olyan könnyelműen, mint most, mindig oda szúrván, ahová végkép nem való a varrótű.
A legősibb emberi találmányok egyike az orsókarika is, amiről ma már a falusi asszonyok se igen tudják, hogy micsoda. Ez a nehezék adott tartást az orsópálcának, amit a fonóasszony fonáskor pörgetett az ujja közt. Nemcsak az ókori népek ismerték, hanem már a kőkor asszonya is dolgozott vele s már annak is a sírjába fektették az orsópálcát, valószínűleg a gombolyaggal együtt. A fonál és a fapálca természetesen elpusztult s a földben csak az orsókarika maradt meg, amit rendesen agyagból gömbölyítettek s ki is cifráztak mindenféle geometrikus díszekkel. Ezek a legközönségesebbek s előkerülnek minden ásatásnál. En azonban már találtam üvegből is, borostyánból is s ami még ennél is nagyobb ritkaság, ametisztből és hegyi kristályból is, sokszögletű briliáns formára csiszolva. Nem is hittem, hogy orsókarikákból van valahol a miénknél változatosabb kollekció.
Most aztán a Fehértó rámcáfolt. Nem is egyszeresen. Először egy kis ólomorsókarikával. Másodszor egy lapos csont-orsókarikával. Csontorsót, úgy rémlik, láttam már máshol is. A forgócsontok kerek végét mintha az Isten is erre teremtette volna. Csakhogy a mienk mellcsontból készült. Mégpedig emberi csontból. Hogy aztán a szeretett hitveséből-e, vagy a hűtlen szeretőéből, azt majd akkor döntjük el, mikor regényt írunk azokról a földalatti kánokról és kannákról, akik már ezt se bánják.
De a Fehértónak még mindig nem ez az orsószenzációja. Hanem az, hogy találtam egy fából faragott orsókarikát, mégpedig valószínűleg tölgyfából valót. Az irodalmunkban nem találom párját. Hiszen a koporsó is porrá válik pár száz esztendő alatt, hát ezerötszáz év alatt hogyne enné meg a fát a föld. Már mint a mi földünk. Mert északon a tőzegben a bronzkori ember fakanalát is megtalálták. A spanyol barlangi leletekben meg olyan négyezer éves szandálokat láttam eszparto-fűből fonva, hogy ma is fölhúzhatná akármelyik csendőrőrmester. (Ott ezeknek az egyenruhájához hozzátartozik a gyékénybocskor, ami nagyon emeli a daliás megjelenést.) A mi földünkben rég eliszlett minden faeszköz. A Fehértó szikes-talajában a véletlen megmentette az ős barkácsolónak ezt az egy kezemunkáját. Majd ha egyszer lesz hely a múzeumunkban, hogy ezt is kitehessük, ezt okvetlen bársonyvánkoskára tesszük és a lelkére kötjük a vasárnapló nemzetnek, hogy ezt áhítattal nézze. Mert, aki ezt bicskával kifaragta az asszonyának kemény árva tölgyből, az volt az ő igazi őse.