Arcóban
| Arcóban szerző: Reviczky Gyula |
Sápadt levelü olajfák alatt,
Hegyparton űlök. Ide tűz a nap.
Fölebb sötétzöld, karcsu cziprusok
Boronganak, mint én, ha búsulok.
Túlnan regényes várrom néz alá.
Emberfiának rég' nincs gondja rá.
Köröttem méla csend. Sütkérezem
Meleg sugáron, szép emlékeken.
Bolyongtam azelőtt is többször én
Erdőmagányban, szellős domb ölén;
Csakhogy nem így, hallgatva, csendesen;
Sokáig nem volt nyugtom egy helyen.
Szaladtam hegynek föl-le, mint a gyik;
Nem olvasám, a lépés hányadik.
Rá sem gondoltam, mert nem érezém,
Hogy van tüdőm, májam, szivem, vesém.
Akkor hogyan hihettem volna még,
Midőn hangomtól reszketett a lég,
És kaczajom fölverte a határt, -
Hogy énekelni, vígnak lenni árt!
Tilalmas most a hangosabb beszéd;
Ének s kaczaj gyors köhögésre készt.
Vigyázva járok, csend ül ajkamon;
Foszló tüdőmet így foldozgatom.
A fakaró rügy, pázsitos mező,
Sugárcsillámos, langyos levegő,
Nem gyönyöröm, mint volt, csak gyógyszerem;
Az orvos szabja meg lélegzetem'.
Oh, szép idők, egészség évei!
E romlatag test mostan érezi:
Akkor becsüljük meg csak életünk',
Ha nyavalyákkal kell megküzdenünk.