Aranyfelhő
| Aranyfelhő szerző: Szini Gyula |
1.
Döme István méla egykedvűséggel szívta angol fapipáját a rozoga íróasztal fölött. Szabályos kerek betűi egymás mellé sorakoztak a papíron és füstfelhők közt olyan sárga, ráncos arca, mint a közömbösség valami kínai istenségéé.
- Eh bánom is én!
Finom lakktopánok csusszantak végig a parketten, reverenda suhogott. Nyájasra borotvált arc, kedvesen ájtatos forgású szem jelent meg egy pillanatra Döme szeme előtt:
- Jó volt a cikke, Döme úr.
- Köszönöm, főtisztelendő úr. - Döme arcáról annak az embernek az öröme sugárzott, aki biztos benne, hogy elsején emelni fogják a fizetését. Valami külön verőfény ez.
És még ott ragyogott ez az arcán, mikor belépett a levélhordó. Nagyalakú, száraz bélyegzővel lepecsételt levelet nyújtott át Dömének. Az újságíró az átvételi könyvbe belefirkantotta olvashatatlan aláírását és a szerkesztőségi nagy ollóval felvágta óvatosan a levelet.
Az amerikai konzulátus értesítette benne, hogy a Chicagóban elhunyt Döme Gáspár örökségi ügyében haladéktalanul jelentkezzék.
- Döme Gáspár? - tűnődött el az újságíró. - Az apámnak három fivére volt, kettőt ismertem közülük, a harmadik - akinek a nevére nem emlékszem - Törökországba vándorolt ki. Ez lesz az amerikai Döme Gáspár. De a sorsnak micsoda vargabetűjével jutott ki Amerikába?
Döme most már nem tudta tovább írni a politikai cikket. Odament a közgazdasági rovat vezetőjéhez:
- Faragó úr, hogy áll a dollár?
- Ötszázkilencvenen - felelte Faragó szakértői pontossággal.
- Mondjuk kerekszám: hatszáz - dünnyögte maga elé Döme és visszament íróasztalához. Papíroson kiszámította, hogy ha csak ezer dollárt hagyott hátra az amerikai Döme Gáspár, akkor is hatszázezer korona örökségről van szó.
- Hogyisne - dörmögött Döme - majd nekem lesz olyan szerencsém, hogy hatszázezer koronát öröklök! Soha életemben körömfeketényi szerencsém se volt, majd most negyvenöt éves koromban fog rám mosolyogni a nagy Rima!
És a nagy Rima, a szeszélyes és csapodár nő - meghazudtolva a véletlennek azt a törvényszerűségét, amit a játékosok "formá"-nak neveznek - ezúttal csakugyan rámosolygott Döme István hírlapíróra, a "Hit és Haza" című hetilap munkatársára.
Másnap az amerikai konzulátuson tudtára adták, hogy Döme Gáspár csizmadiamester, Chikagoban, Illinois államban elhalálozott és tízezer dollárt hagyott unokaöccsére, Döme Istvánra. Tízezer dollárt!
És amikor a szerencse igazán mosolyog, akkor kegyessége nem ismer határt. Döme Istvánnak, miután megfelelően igazolta magát, tízezer dollárt fizettek ki olyan könnyűséggel, mintha csak pár rongyos koronát számoltak volna le eléje.
Zsírfoltos, szakadozott öreg tárcája alig tudta befogadni a dollárokat. Egy csomó rongyos papírcafatot kellett előbb kivennie belőle, hogy helyet szoríthasson az amerikai pénznek. Szegény emberek bankók helyett afféle haszontalan, nem értékesíthető papírossal gyömöszölik tele a tárcájukat, hogy legalább külsőleg hasonlítson a gazdagok duzzadt erszényéhez.
És amikor szédülve, szívében valami kellemes, dallamos és szinte táncos lüktetéssel az utcára ért, ez a dollároktól vemhes tárca tartotta benne ébren az öntudatot, hogy gazdag ember lett belőle.
Szegény ember, ha pénzhez jut, az első percekben úgy érzi, hogy korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte. Régen alvó vágyai zsongnak föl benne. Csak később kezd el számolni, de elég hamar rájön arra, hogy a pénz az, amiből soha sincs elég. A gazdag ember is ismeri - talán jobban és bővebben, mint a szegény - a deficitet, a "tartozik" rovatot és az anyagilag lehetetlent.
Negyvenöt évi koldussága után Döme István elhatározta, hogy három napig számolatlanul fogja költeni a pénzét. Három napig olyan úr lesz, mint a mesék nábobja. Három napig marokkal fogja szórni a pénzt. Akkor aztán jön majd a komoly számvetés, a bevételek és kiadások rendszerezése, a gazdag ember független, de kellemesen szabályozott élete.
Valahogy sejtette, hogy ez a három nap lesz életében az, amely a maga üdeségével, meglepetéseivel, örömeivel soha többé vissza nem tér.
2.
Bement egy kávéházba. Életében talán először érezte, hogy nem kell az erszénye fenekére néznie, ha rendelni akar. És ha kínai fecskefészkét lehetett volna kapni, bizonyára ilyesmit hozat. Valódi egyiptomi cigarettát kért a főpincértől. A "főúr" ilyet a háború óta nem is látott.
- Micsoda kávéház ez! - fortyant föl Döme. - Hiszen itt semmit sem lehet kapni!
Élvezte, hogy kiereszthette a hangját. Bezzeg azelőtt halkan beszélt volna a pincérrel és szinte a kegyét kereste volna. Kiválasztotta volna a legszerényebb helyet vagy esetleg a legsötétebbet, ahonnan feltűnés és fizetés nélkül is lehet távozni. Mindezideig nem értette meg, hogy bármelyik kávéházba is tért be, a legjobb asztaloknál vagy ültek már, vagy rajtuk tábla jelezte: "elfoglalva". Most már tudta, miben rejlik ennek a titka. Dohány a zsebben, önérzet a lélekben, bátorság az arcon. A főpincér pénzt kezelő ember és utolérhetetlen ösztönnel megérzi, kinek mennyi telik a zsebéből. És egész társadalmi berendezkedésünk ezekre a "foglalt" kávéházi asztalokra emlékeztet.
A Duna-parton ült. Hó a hegyeken. Napsugár táncolt a habokon és ahogy össze-vissza világította meg az alvó hajókat, olyan volt, mintha ünnepre lettek volna felzászlózva. Vagy talán a szívében lengtek ezek a színes lobogócskák?
A nóta vége az volt, hogy fizetnie kellett. Dollárjai még nem voltak átváltva. A szegénységéből megmaradt pénzét kellett elővennie. Ebből épp hogy futotta a számla kifizetésére. A borravalót már bélyegekből és kisebb váltópénzekből kellett összetákolnia. Ötven fillér borravalót adott. Kissé röstellte. De aztán elégedetten, mosolyogva állapította meg:
- Kezdek úr lenni. Piszkos lenni. Kezdek gazember lenni.
A belvárosi kirakatok csalogatták a szemét. Úgy nézett meg mindent, hogy holnap visszajön és megveszi ami megtetszett neki. Például azt a gyönyörű sárgaréz-tintatartót. Micsoda vezércikkeket fog írni ebből! Nemsokára képviselő lesz... államtitkár? ...Isten bocsá'! talán miniszter is!...
Két gyönyörű, kacéran bogárfényű szem villogott rá. Ez elterelte figyelmét a politikáról és ráirányította arra a mélyen rejlő ösztönre, ami némely divatos lélekbúvár szerint az egész emberi pszichének az alapja. A kacér kis nő, akivel versenyt bámulták a kirakatot, fiatal és kívánatos volt. Elég elegánsan és mutatósan volt öltözve.
A hölgy még egy újabb szemrebbenéssel vett tudomást Döme Istvánról, aztán sietve eliramodott. Döme utána. A nőcske visszafordította a fejét és megelégedéssel vette tudomásul, hogy Döme kissé a távolból kíséri. Megkezdődött köztük az a nagyvárosi kacér játék, amely naponta - csak a statisztikusok istene tudja hányszor - megismétlődik.
- Ó, ha az oldalbordám látná - gondolta magában Döme - hogy koslatok én az utcán ez után a kis barázdabillegető után!...
A hölgy mellékutcába fordult be és megállt egy kirakat előtt, Döme közvetlenül melléje surrant. A nő mosolygott. Döme szintén. És meglehetős zavart, halk hangon kezdte:
- M... megengedi, nagysád...?
- De hát még mindig nem ismer meg, Döme úr?
- Nem én, angyal!... Ugyan mondja meg, honnan ismeri a nevemet?
- Hogyne ismerném, hiszen én gépeltem a fizetési utalványát elsején.
- Ön a pénztárosnő? - kérdezte Döme.
- Nem, de ott vagyok a "Hit és Haza" kiadóhivatalában. A nevem: Lonci. Nem emlékszik?
- Lonci!... Hogyne ismerném!
És Dömének eszébe jutott hirtelen egy és más, amit Lonciról hallott. Ezeket a kis szerelmi ügyeket mindig elbocsátotta a füle mellett. Mint igazi szegényt a nők nem érdekelték. Szegény golyhó vízzel főz és a feleségével hál. Lonci mint lehetőség nem is jutott eszébe. Annyit hallott róla, hogy mozi-színésznő szeretne lenni. és a kiadóhivatali igazgató eh, sok rosszat beszélnek fiatal leányokról, akik rövid hajat viselnek és a főnökük jelenlétében is cigarettára mernek gyújtani.
Lap-ügyekről kezdtek beszélni, mialatt együtt mentek. Hány előfizetője van a "Hit és Hazá"-nak.
- Már nem sokáig leszek a kiadóban - csicseregte Lonci. - Mozi-iskolába járok. Esküszöm, mához egy évre autóm lesz... a többit tudja.
A többit tudta már Döme. A dollárok a zsebében megsúgták neki, hogy mi lehet az a "többi". És hirtelen egy életképes eszme csírája fogant meg benne:
- Lonci, nem akar velem ebédelni?
- Magával?
Döme mosolygott magában. Ez a kis nőcske most őt afféle szegény firkásznak nézi... Kezdő nő!... nem lát még bele a Döme zsebébe... naiv, aranyos csacska kis leány... Döme máris szerelmes beléje...
- Valami nagyon finom, előkelő helyre viszem... Evett már fácánnyelvet? Ma enni fog, Lonci.
3.
Döme Istvánné nyugtalanul nézett az órára, amely már fél négyet mutatott. Ezer kérdés nyugtalankodott benne és ahány rovással előre ugrott a percmutató, a kérdések megsokasodtak és összebonyolódtak az eszében. Talán nem fizették ki az uramnak a pénzt? Hol marad ily sokáig? Elvesztette a dollárokat? És nem mer hazajönni?
Ki tudja elsorolni azokat a lehetőségeket, amiket féltékeny asszony el tud gondolni, aki várja haza az urát és aki hosszú házasélete alatt beletörődött abba, hogy az ő házába más hírrel, mint kellemetlenséggel nem kopogtatnak be.
Nagy idegességében lefutott a házban levő csemegeüzletbe és vásárolt egy üveg konyakot. Eszébe jutott a férje intelme:
- Konyak legyen idehaza, asszony. Mert vagy igaz az amerikai hír és akkor be kell rúgnunk, hogy el tudjuk viselni szerencsénket. Vagy nem igaz: akkor bánatomban, csalódottságomban le akarok részegedni a sárga földig.
A csemegés üzletben alkalmazva volt egy derék, szőke fiatalember, aki cirkuszi ügyességgel tudta vágni vékony papírszeletekké a füstölt árut. Ulászlónak hívták. Ehhez a névhez úgy jutott, hogy az apja írástudó ember volt, valami könyvelő és addig válogatott a kalendáriumban, míg ezt a furcsa nevet böngészte ki belőle a fia számára. Ulászlón meglátszott, hogy jobb család sarja. És mindig sok részvétet mutatott Döme Istvánné ügyes-bajos dolgai iránt. Igaz, hogy ezt a melegséget valamennyi vevőjével szemben egyformán sugározta, üzleti érdekből, de épp ezért a környékbeli nők körében bizonyos népszerűségre tett szert.
Szó szót követett és Döméné, akiből a nagy öröm kikívánkozott, elárulta Ulászlónak az amerikai örökség titkát. Ulászló még a szokottnál is nyájasabb lett, három csillagos "príma" konyakot vett le a polcról:
- Úgy számítom nagyságnak, mint a testvéremnek. Gyári áron - mondta legédesebb hangján.
4.
Döme István Loncival együtt egy fiakker-állomáshoz ért. A téli verőfényen csillogtak a lakkos kocsik, nikkeles szerszámok, egy öreg ember rongyos téli kabátban öblögette a sáros kerekeket.
Döme hirtelen elhatározással odament a sorban álló első kocsihoz, kinyitotta ajtaját és beszállt. A kocsis szolgálatkészen a bakon termett. Lonci sehogyan sem akart beülni a kocsiba.
- Kérem, ha meglátnak az ismerőseim!...
- De nézze, Lonci, nekem sürgősen el kell mennem egy bankba és ha nem sietek, lekésem. Erre a rövid útra igazán velem jöhet.
Lonci előbb óvatosan körülnézett, aztán besurrant a kocsiba.
- A legközelebbi bankhoz! - adta ki Döme az utasítást a kocsisnak. Minthogy dollárban volt a pénze, arra kellett gondolnia, hogy átváltson néhányat közülük magyar koronákra, különben nem láthatja vendégül Loncit.
Ó mily régen nem ült már Döme fiakkerben! Nem is emlékezett rá, hogy utoljára temetésen vagy esküvőn volt-e része a gumikerekű örömeiben. Szegény ember csak ilyen ritka alkalomkor jut - a mások fiakkerjéhez. Ezúttal a saját pénzén kocsizhatott, mint a gazdagok, a boldogok, akik minden lépésüket kocsin teszik meg. A hintó mintha boldog városon át úszott volna vele, mint valami gondola és egy ifjú hölgy ingerlő közelségét érezte.
Ezek azok a zavartalanul boldog percek, amiket Döme is csak egyszer ismert meg életében.
Aztán következett a bank. Ebben is minden ünnepiesen ragyogott. A levegőben valahogy a papírpénznek olajos festékszaga lengett. Az a különös illat, amit a széthajtott ezres bankó áraszt magából.
És ezekből az ezres bankókból egy garmadát számoltak le eléje egy darab ötven dollár értékű, kopott, szürke kissé már rongyos amerikai papírpénzért. És mialatt a bankóköteget Döme a zsebébe gyűrte, újra érezte azt az elemi erejű boldogságot, amit a sok pénz okoz.
A bankból Loncival együtt elmentek a belváros egyik legelőkelőbb vendéglőjébe. Finoman, virágosan megterített asztalok. Tiszta frakkos pincérek sora. Csöndes, diszkrét tányér- és evőeszköz-csörömpölés. Jobb közönség. Ínyet ingerlő ételszag. Mindez megint valami új öröm volt Döme számára.
Lonci ugyan nem kaphatott fácánnyelvet, de balatoni fogast rendelt számára Döme. Ez az étel, amely az étlapon ár helyett kérdőjellel van megtisztelve. Azzal a kérdőjellel, amely földhözragadt emberek számára örök kérdőjelnek marad meg.
5.
És amint Döme az órára pillantott, amely jó későre mutatott, felébredt benne a lelkiismeret. Eszébe jutott élete párja. Katalin asszony azóta talán már a rendőrségen keresteti az urát.
Döme még nem alakult át egészen gazdag emberré. Még érzett ragaszkodást, hálát régi, kopott bútordarabjaival szemben. Még vágyott haza a szegényes, de tiszta kis lakásába. És nem akart hálátlan lenni nejéhez, aki megosztotta vele a nyomorúság két évtizedét. Hadd élvezze hát az asszony is a gazdagságot.
Döme fiakkeron hazavitte Loncit a Liliom-utcába és onnan végre egyedül hazatért. Mialatt felment a lépcsőn, igyekezett arcára közömbösséget erőszakolni, hogy a nagy öröm előre el ne árulja. A felesége az előszobában ezzel a kérdéssel fogadta:
- Széna vagy szalma?
Döme a boldog emberek szerénykedő, letompító modorában felelt:
- Valami kis pénz áll a házhoz.
Ezzel egy ezrest tett le Katalin asszony elé.
- Ennyi az egész? - kérdezte Döméné.
- No, van még egy.
Ezzel az asztalra kerül a második ezres. Aztán a harmadik, a negyedik, lassanként egész halom. Döme élvezi, hogy tágul egyre kerekebbre az asszony szeme. Valami hülye bámulás az, amit az igen-igen nagy öröm okoz.
És az ezresek után jönnek a dollárok és végre a felkiáltás:
- Asszony, milliomosok vagyunk!
6.
De hát ki tudná leírni pontosan a hirtelen meggazdagodás örömeit? Melyik toll tudna lépést tartani egy emberpár gyönyörűségeivel, amely eddig száműzve volt az élet paradicsomából és egyszerre a dollárok varázsával elhárítja útjából a tiltó pallost.
Meg sem kísérlem, hogy Döme István gazdagságának első három napját apróra leírjam. Nincs ehhez elég erőm, se jókedvem. A szerencse a jókedvű istenek ajándéka és engem kissé már lehengerelt az élet gondja.
És aztán még valami visszatart attól, hogy örömöket sokáig fessek. Az örömök, a mások örömeinek leírása kevés olvasóban keltenek gyönyörűséget, hanem inkább a saját nyomorúságukra figyelmezteti őket. Kevés az altruista hajlandóságú ember és az irigység nagyon általános emberi hiba.
Olvasóim iránt való gyöngédségből tehát mellőzöm Döme István örömeinek folytatását, átugrok néhány hetet, ami után Döméék - hogy úgy mondjam - már jobban megülepedtek a gazdagságban, boldogságban. Egyszóval: a gazdagság mézes hetei után vagyunk.
7.
- Hová mégy? - kérdezte Katalin asszony a férjét.
- A klubba - felelte Döme István. - Ankét van a drágaság kérdésében és meg vagyok híva.
El lehetne tűnődni rajta, hogy ezekre a drágasági ankétekre miért hívják meg épp a gazdag embereket, akik nem érzik a kérdés egész súlyát és miért nem hívták meg Döme Istvánt akkor, amikor még földhöz ragadt szegény ember volt és a kérdés véresen érdekelte?
Az ankéteket - ha rosszmájú akarnék lenni - gazdag emberek találták ki, hogy néhány kellemes órára kivonhassák magukat a házasélet vagy egyéb feszélyezettség igájából.
A drágasági ankétre nem ment el Döme István. Ellenben elment olyan helyre, hol a kérdést a saját zsebén keresztül tanulmányozhatta. Elment a "Nirvána" című bárba.
Társasága volt: egy képviselő, aki roppant fukar volt, de szívesen ivott a más számlájára, egy huszárfőhadnagy, akinek különös balszerencséje volt a kártyában, mindig rendezetlen viszonyok közt élt, polgári pályára vágyott, s leginkább egy bank főtitkára szeretett volna lenni, és végül egy hölgy, aki énekesnői pályára készült, de a hangja nem terjedt oly magasra, mint amily mélyre volt kivágva a ruhája a hátán. Ezek mind alkalmi barátok és ismerősök voltak, akik azelőtt szóba sem álltak volna Döme Istvánnal. Az újságíró tudta ezt róluk és csak társadalmi ambícióból mutatkozott velük. Hadd lássa a világ, hogy milyen válogatott társaságban fordul meg Döme István.
Gondolatai azonban messze-messze jártak. A Liliom-utca egyik kis szobájában ilyenkor már alszik Lonci. Csak a kiadóhivatalban szív feltűnően cigarettát és játssza a nőt, aki előtt semmisem titok és semmisem szent. Odahaza szigorúan nevelt polgári leányka, aki lefekvés előtt - este tíz órakor - szentelt vizet hint magára a falon lévő porcelántartóból, mielőtt elalszik az imádsága utolsó szavaival.
És mialatt Döme belemerengett csokoládé-flipes poharába, eszébe jutottak Lonci szavai:
- Maga téved, aranyos. Én nem vagyok olyan nő, aminőnek gondol. Én csak azé leszek, aki elvesz feleségül, vagy pedig...
Lonci itt hosszú szünetet tartott, amelyet a pontok jeleznek. Ez a "vagy" fúrta nagyon az oldalát Dömének. Mi lehet ez a "vagy"? Ezt elmulasztotta megkérdezni Loncitól. Döme így folytatta tovább merengését:
- Lonci nem az a nő, akit feleségül vennék. Katalin reggel a szájamba adja a pipát. Sajátságos, erről a csaknem paraszti selmeci pipáról nem tudok leszokni. Boldog vagyok, ha a sok ópiumos cigaretta után hazamenve rágyújthatok cseréppipámra és verpelétim enyhe bodraival kifüstölhetem magamból a "bár" minden kellemetlen utóízét. Ragaszkodom a pipámhoz és az énhűséges oldalbordámhoz, aki kitartott mellettem nagy szegénységemben. Most kergessem el magamtól, mikor szegényre végre rásüt egy kicsit a gazdagság napja?
A színes, édesen selymes ízű ital azonban felcsiklandozta Dömében a vágy ördögét.
- Lonci... Lonci... - búgta hirtelen maga elé s ha kéznél lett volna a cigarettázó szűz, sok évi házasságát is fölbontotta volna a kedvéért.
... Ha ezt Katalin asszony tudta volna!
A főhadnagy észrevette Döme nagy szórakozottságát. Kezére tette a kezét:
- Te mindig a Loncira gondolsz - mondta belső kárörömmel - "Nem érdemes egy nőért fejed falba verni" - idézte egy operettből.
- Te ismered Loncit? - kérdezte a képviselő a főhadnagytól.
- Ki ne ismerné Loncit! - felelte a főhadnagy. - A József körúton minden arra sétáló hölgyet ismerek. Lonci az a leány, aki minden áron férjhez akar menni. Egy főhadnagy barátom már az ölében tartotta a legénylakásán. Az utolsó pillanatban, mikor Lonci már tisztában volt vele, hogy barátomnak nincsenek "komoly" szándékai, kiragadta magát a karjaiból és "meglógott". Nem szeretnék a férje lenni. Ha egyszer férjnél lesz, az a nő férfiakat fog enni.
- Lonci földre libbent angyal - mondta magában Döme szerelmesen.
8.
- Ez az az üzlet - mutatta Ulászló. A belváros egyik csemegeüzletének kirakata előtt álltak: Döme Istvánné és Ulászló. Ulászló, ha szépen kiöltözködött, mutatós ember volt és a kávéházban "doktor úr"-nak címezték. Döménére se lehetett volna ráismerni. Új ruha volt rajta. Aznap hozta haza a szabónő. Döméné feltűnő jelenség volt a divatos rövid aljú ruhában. Valahogy lerítt róla az új gazdagok szertelensége. A jó mód, gondtalanság és boldogság még széppé is varázsolták.
- De hiszen ez az üzlet rosszul megy - jelentette ki Döméné. - Most sincs benne vevő. Nézze azokat az összeszáradt húsokat a vágó pulton. Ez annak a jele, hogy az üzlet rosszul megy.
- Ez igaz. Épp ezért olyan olcsón eladó - felelte Ulászló. - De ha én veszem a kezembe, aranybányát csinálok belőle. Meglássa. Én tudok a nőkkel bánni! A környékbeli vevők mind hozzám fognak járni.
Ulászló minden áron meg akarta győzni Döménét, hogy jó üzletet csinál, ha ezt a bukófélben lévő csemegeüzletet megveszi. A pénzt természetesen Döme István adta volna a vállalkozáshoz, Ulászló pedig mint társtulajdonos a kereskedői tehetségét és a nők körében való sikereit akarta hozni, amik eddig is fölvirágoztatták azt a boltot, hol jelenleg Ulászló mint segéd alkalmazva van.
Katalin és Ulászló föl-alá járkáltak a belvárosi üzlet előtt és csak éles megfigyelő vette volna észre, hogy a rideg üzleti tárgyalás, a számok mögött veszedelmes szerelmeskedés lappang. Az asszony pillantása néha bársonyosan végigsimította Ulászló rózsaszínű, fiatal, üde arcát. Ulászló ilyenkor merészebb lett ajánlataiban. Aztán az asszony hirtelen megijedt, mert arra gondolt, hogy a férje észreveszi Ulászló iránt való érdeklődését, és ez nagy baj volna... Mert a férje - érezte - napról-napra hidegebb lett hozzá. Katalin asszony sejtette - különböző jelekből észre is vette - hogy valami nő lehet a férje gyanús viselkedése mögött. Valaki kivetette hálóját a Döme dollárjaira és Katalin házi boldogságára. Ha erre gondolt Döméné, félénkebb lett és ócsárolni kezdte a csemegeüzletet, amelynek megvételéről szó volt.
Ulászló leghatásosabb, legbűvölőbb fejtartását vette elő és így fuvolázta.
- Nagyságos asszonyom, én nagyon tudnám önt szeretni, ha...
Nem fejezte be a mondatát, de Katalin megértette, mit akar mondani és kellemes borzongás futott végig rajta arra a gondolatra, ha ez a fiatal, izmos, sonkavágó kar egyszer derekasan megölelné.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
9.
Döme Istvánék lakásába az a néhány hét, amely az amerikai örökség átvétele óta eltelt, a jómód, sőt fényűzés díszeit vitte be: perzsaszőnyeg, zongora, díszes ajtó- és ablakfüggönyök, vitrinák, csecsebecsék, villanyvilágítás és mi egymás. Minden napra esett egy ilyen meglepetés, amit saját maguknak szereztek. A mesteremberek szinte reggeltől estig folyton fúrtak, faragtak, szögeltek, kopácsoltak, tataroztak. Döméék egy csomó szegény embernek adtak munkát.
Döme Istvánt például a lakásán mindennap felkereste egy borbély, régi ismerőse. Borbély után a manikűr kisasszony következett. Megszokta az újgazdag azt is, hogy napszállta után estélyi fekete ruhába öltözködjék. Mert hivatalos volt valamely úriházba, vagy színházba kellett mennie, satöbbi.
És egy napon, amely a boldogság és gazdagság napjai közül, azt hiszem, a huszonnegyedik volt, Döme István ott ült a lakásán a kisasszonnyal szemben, aki körmeit viasszal és festékkel előkelővé csiszolta.
- Milyen hideg a keze, nagyságos uram - mondta a csinos manikűr. - Ez forró szerelemre vall.
- Honnan tudja? - kérdezte Döme, aki megszokta a kisasszony bizalmaskodásait.
- Eltaláltam! A nagyságos úr szerelmes! - kiáltott fel halkan Viki kisasszony.
- Olyan szerelmes, olyan boldog vagyok, Viki! - mondta Döme ünnepiesen meghatott, sápadt arccal, amelyre a fehér, vakító ingmell és a fekete frakk az előkelőség fényét vetette. - Táncolni szeretnék jókedvemben, Viki! És alig tudom magam visszatartani, hogy el ne mondjak magának mindent.
Viki tapasztalásból tudta, hogy ilyenkor a legjobb hallgatni, mert a kiáradó szív magától félretolja útjából a titkolózás zsilipjét. És Döme halkan, remegő hangon, mint valami fiatal diák rebegte:
- Lonci szeret... csak engem szeret!... Vár rám a "Nirvána" bárban... egy főhadnagy barátom társaságában... Csak siessen, Viki, hogy el ne késsek... A Lonci valóságos lángész. Kitalálta, hogyan fogunk a legkönnyebben megszabadulni a főhadnagytól, hogy négyszemközt maradhassunk. A főhadnagy ugyanis "pista" belé (ezek a szavak a bár-ban ragadtak Dömére)... szegény fiúnak az eszét egészen megzavarta Lonci. Boldogtalanul, kiállhatatlanul szerelmes. Lonci le akarja rázni a nyakáról, mert csak engem szeret... és velem akar maradni egyedül...
- Csak maradjon nyugodtan, nagyságos úr - szólt közbe Viki - mert megszúrhatom az ollóval!
- Tudja, mit vettem Loncinak? - folytatta halk hangon Döme. - Egy kis házat. És ma, Viki, ma lesz a nagy nap! ma vonulunk be az új paradicsomba!... A főhadnagyot faképnél hagyjuk... Már most előre remegek a boldogságtól... Az enyém lesz végre Lonci!... Az enyém lesz!... Mondja, Viki, mit érzett maga, mikor először ölelte meg egy férfi?...
- Ó, engem még nem! - tiltakozott gyorsan Viki. - Hozzám még nem nyúlt senki.
- Rosszul tette, Viki. Nincs szebb dolog a szerelemnél. Legyen mennél hamarább szerelmes, Viki!
Aztán hirtelen halkan, csaknem könyörögve szólt:
- Az Istenért! meg ne mondja a feleségemnek!...
- Ó, kérem!
10.
Ugyanekkor a szomszéd szobában, amelyet csak a betett ajtó választott el Döme szobájától, Katalin asszony az új nagy állótükör előtt új toalettet vett fel. Előtte a szabónője, Böske kisasszony térdelt és gombostűvel tűzködött, igazított egyet-mást az új ruhán.
- A nagyságos asszony lesz a legszebb a bálon!
Katalin asszony boldogan, elégülten nézte magát a tükörben. Inkább hitt Böske kisasszonynak, mint a kissé kegyetlen tükörnek, amely elől néhány már fáradt, mély nyakráncát a legvastagabb festék sem tudta elrejteni.
- Böske kisasszony, ha tudná, mi van itt alul - szólt Döme Istvánné és a keblére tette a kezét.
- A szív! - sóhajtott Böske.
- De a szív fölött! - mondta Döméné és rejtelmesen mosolygott.
Böske kisasszony is - mint a szomszédban Viki kisasszony - nagyon jól tudta, hogy most hallgatnia kell. Katalin asszony ajkán már ott lebegett szíve titka... nem volt szabad azt onnan elriasztani...
- "Ő" ott lesz - sugdolózott halkan Döméné.
Böske kisasszony már nagyon jól tudta, hogy ki az az "ő".
- A férjem végre aláírta a szerződést. Megvettük a belvárosi csemege-üzletet. Itt az írás róla...
És Katalin a keblére mutatott.
- A bálon átadom... "neki" - Ó, Böske nagysád, ha bízni lehetne a férfiakban. Úgy félek!...
- Mitől fél, nagyságos asszony?
- Ha a férjem megsejt valamit... Vagy ha utánam leskelődik a bálon, utánam jön és én épp olyankor nem leszek ott.
- A nagyságos asszony nem megy el a bálba? - kérdezte meglepetten Böske.
- Dehogynem. Elmegyek. Táncolni fogok "vele"... De aztán... mikor nem figyel már ránk senki... el fogunk tűnni együtt... Ulászló a lakására visz... Ó, ne gondoljon rólam semmi rosszat, Böske kisasszony, én nem fogom megcsalni az uramat... Húsz év óta élünk együtt. Egyszer sem csaltam meg. Most se fogom. De meg akarom ismerni azt az érzést... mondja, Böske kisasszony, volt már maga idegen fiatalember lakásán... egyedül?
Böske hallgatott.
- Csak a kíváncsiság visz oda - folytatta Katalin asszony. - Tűzbe teheti értem a kezét, Böske kisasszony. Én nem fogom sohase megcsalni az uramat.
Ezt mondta Katalin, de nagyon elfogódott lett a szíve, ha arra gondolt, hogy Ulászlóval találkozni fog... ilyenkor közel volt az elájulás kéjéhez...
- Az Isten szerelmére, kérem, Böske kisasszony - sóhajtotta végül Katalin asszony - valahogy el ne áruljon a férjemnek!...
- De az egész világért se - felelte Böske a szájában gombostűkkel és tovább tűzdelt.
11.
Tíz óra után volt. A kapuk már zárva. Az utca sötét. Csak Döméék ablakaiból vettették ki fénykévéiket a száz gyertyaerejű villanykörték. Odafönn két izgatott ember készülődött valami előre elképzelt boldogságra. Böske az utolsó gombostűket húzta ki Döméné ruhájából. Viki már elrakta kézápoló szerszámait és Döme a fényes körmeiben gyönyörködött.
És ebben az izgalmas, túlfeszített pillanatban történt, hogy a végzet rideg ujja megnyomta a kapu mellett levő csengő gombját. A sors elég gyakran választja a végzet ujjául valamely államrendőrségi detektív egészen közönséges emberi ujját.
A detektív becsöngetett, a házmester kaput nyitott és néhány másodperc múlva Döméék előszobájában ott állt a törvény és rend embere.
- Döme István urat keresem - mondta a szobaleánynak határozott hangon, amelyet biztos fellépése is erősített.
Bevezették Döme szobájába. Döme, amikor a detektív belépett, kivette arany zsebóráját.
- Uram - szólt - valahová sürgősen el kell mennem. Mit óhajt?
- Bocsánat, hogy ilyen későn zavarom - mondta a detektív - de szigorú kötelességet kell teljesítenem. Ananké, államrendőrségi detektív vagyok.
Döme hirtelen fehér lett mint a fal.
- Mi... mivel szolgálhatok? - dadogta.
- Méltóztassék azonnal velem jönni a főkapitányságra - mondta csöndesen, de erélyesen a detektív.
Döme meg kellett, hogy kapaszkodjék egy szék támlájába. Hirtelen mintha egyet forgott volna vele a világ: színesen, tarkán, sugaras lobogásban, de - érezte - utoljára.
A detektív arca komor volt, mint a végzet. Erről mindent leolvashatott Döme. A detektív hivatalos szárazsággal vette elő jegyzeteit.
- Mi az ön neve? - kérdezte.
- Döme István.
- Ez stimmt. Hol született?
- Dunapentelén.
- Nem Földváron?
- Dunapentelén - ismételte Döme.
- Ez már nem stimmt - szólt a detektív. - És melyik évben született?
- 1874.
- Az baj! - mondta a detektív. - Önnek 1876-ban kellett volna születnie. Anyja neve?
- Tóth Mária - felelte Döme.
- Nem Hruskó Mária?
- Nem.
A detektív arca egy fokkal még komorabb, még borúsabb lett.
- Akkor nagy baj van! - mondta vészjóslóan - Önnek velem kell jönnie a főkapitányságra.
- De hát miért? - kérdezte Döme István és úgy nézett föl a detektívre, mint az áldozat a gyilkosára.
- Ön uram, jogtalanul felvett egy örökséget, amely másé. Az a Döme István, akinek az örökségét a neveik azonossága miatt ön vette fel, Földváron született, 1876-ban és anyja Hruskó Mária. Egyébként megállapítottuk, hogy ez az igazi örökös, ez az igazi Döme István már két évvel ezelőtt meghalt.
- Meghalt! - kapaszkodott bele ebbe a szóba Döme, mintha ez volna az utolsó kába reményszála.
- Mindegy, hogy meghalt - szólt a detektív. - Az örökség mégse önt illeti.
- Hát ki? - kérdezte Döme olyan arccal, amely ebben a pillanatban a síráshoz épp oly közel volt, mint az őrült felkacagáshoz.
- Valakit megillet, de nem önt - felelte a detektív. - Valaki végre is meg fogja kapni a milliókat.
Ebbe bele kellett nyugodnia Döme Istvánnak is. Oly bölcsen van berendezve az élet. Valaki mindig megkapja a milliókat. A sors mindig kijelöl egyeseket, akik megkapják a milliókat. Ezek közé Döme István semmi esetre sem tartozott. Lágyabb volt a keze, semhogy meg tudjon ragadni és meg tudjon tartani milliókat.
Most hogy hirtelen összeomlott körülötte a gazdagság álma és csak a valóság boszorkányszombatja vigyorgott rá, érezte Döme István, hogy valami titkos, szinte természeti törvény szól ellene. Ez a rejtett, elemezhetetlen, rettenetes törvény egész életén át ridegen elutasította Döme Istvánt a jólét, a szerencse terített asztalától. A szegénység stigmája ismét ott borongott a homlokán.
Egy könnycseppet törült ki a szeméből. És arca ráncai lassanként megnyúltak, lecsillapodtak, felvették a közömbösség valami kínaias vonásait, amiket az évek és gondok róttak rá.
Már újra - és csodálatos hirtelenül - nyugodt és egykedvű volt az arca akkor is, mikor benyitott a felesége szobájába.
- Katalin - mondta feleségének rekedt ünnepiességgel - ne menjen el a bálba. Nekem most el kell sietnem ezzel az úrral, aki odaát vár rám. Ha nem jönnék éjjelre haza...
Tollam gyönge, kezem lehanyatlik, amikor leírni próbálnám azt a hatást, amit ezek a szavak Katalinra tettek... A szavak maguk voltaképp nem mondtak semmit, de amit mondani akartak, ott tükröződött Döme István arcán, amely ebben a pillanatban olyan közömbös, olyan sötét volt, mint egy halálra ítélt fegyencé.
12.
Másnap reggel... Virrasztástól álmos, vörös szemmel a konyhán sürgölődik Döme Istvánné. Kávét főz sűrű könnyhullások közepett, amik elakadnak, de újra meg-megindulnak. Épp a tűzbe dob egy papírosdarabot, amelyet a viceházmester gyermeke titokban hozott neki és amelyre ceruzával a következő sorok voltak vetve:
"Vártam a bálon. Nem jött el. Ezt nem vártam Öntől.
Ön szerencsétlenné akar engem tenni. Írja meg mi újság.
Ezer csókkal:
U."
Nemsokára a levélhordó lépett be a konyhába, levelező-lapot hozott Döme István címére. Ez így hangzott:
"Vártuk a bárban. Miért nem jött el, maga rossz ember!
A főhadnagy megkérte a kezemet. Elvesz feleségül engem.
Mit szól hozzá? Gratulál?
L."
Döméné ezt is szó nélkül a tűzbe dobta. A legjobb szeretett volna a levelező-lap után a tűzbe ugrani és megsemmisülni örökre. De aztán percről-percre lassanként mégis nyugodtabb lett. Valami elégtétel érzése vett erőt rajta. Odavan a gazdagsága, de megmarad a becsülete...
És csaknem ugyanazt gondolta magában Döme István, aki az éjszakai meghurcoltatás után ágyában pihente ki éjjeli izgalmait, összeroskadásait. A régi selmeci pipáját kívánta vissza. El is kérte a feleségétől. És míg az asszony a pipát tömködte jó verpelétivel tele, Döme István fejében valami keserű mese íze forgott a szegénységről, a gazdagságról, a bűnről, az erényről. Leültette az ágya mellé Katalint. Szájába vette a pipát, füstöt fújt belőle és halkan kezdte próbálgatni:
- Volt egyszer egy szegény ember...