Arany János
szerző: Reviczky Gyula
- Irodalmi hagyatékának megjelenése alkalmából -
Alszol már, pihensz már, mestere a dalnak.
Végre megleléd a »független nyugalmat«.
Kivittünk, elsirtuk érted könnyeinket;
De egészen még se hagytál oda minket.
Mert az a dús forrás, az a gazdag bánya,
Melyből arany és gyöngy került napvilágra,
Kincseit még folyvást adja, csak oly bőven,
Mint a mikor napod még állt delelőben.
Halott volnál s mégis élsz, a hogy ma senki.
A dalt szellemajkad zengi, egyre zengi.
Szellem-hagyatékod, dús örökünk' látva.
Kérdjük, hát lehetsz-e még jobban csodálva?...
Oh, de minő hang ez?... mily rikácsolások?...
Tudákos legények, nyegle rimkovácsok;
Éretlen gyerkőczök, nagyszáju vitézek,
Költőnek se tartnak s - nem tréfa! - lenéznek.
Rimfaragó voltál, még annál is rosszabb.
Nem irtál te másnak, csak professzoroknak,
Lomha vagy és száraz: szerénységed vétek.
Kiabáltál volna: nem igy itélnének.
Örök balladáid - mikor akad párjok! -
Mit nekik! Azt mondják: czifra faragványok
Csaba, Bolond Istók és a Toldi-hármas,
Szenvedély-hiányos diák olvasmány az.
Mesterem, bocsáss meg, hogy említem őket,
Hígvelejü, kongó nyelvöltögetőket;
Hogy a hihetetlent nem tarthatom annak,
Hogy Arany Jánosnak becsmérlői vannak.
Hisz' régi igazság, hogy az égi napnak
Vakító sugára se gyönyör a vaknak;
Hogy poloska bűzlik a legszebb virágon.
Hogy semmi se szent itt, semmi a világon!
Lehetsz a legbölcsebb, mestere a szónak;
Kedvencze az égnek, társa Apollónak:
Lesz mindig szamár, ki utadba vetődik
S pajtásának hisz, ha hozzád dörgölődzik.