Angyalok harca

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
Angyalok harca
szerző: Sárközi György
Nyugat, 1921. 5. szám

Zivatarok közt élek én is, mint a bércek keserű keselyűi,
Kik sötét oduikból parazsas szemmel kifigyelnek
A zápor haragos dalaira,

Zivatarok közt élek én is, de nem az ég sűrű sirása
Zokog fülembe, - felhő lelkemből szakad egy végtelen, féktelen eső
És zúdul testem rossz falaira,

Felhő-lelkemből szakad egy végtelen eső és mossa, surolja
Testem csupa sár medrét, fehér vizével öntözi, oltja
Kéktűzű, hánytorgó mocsarát,

Öntözi, oltja, de a rossz szaporább, mint szakadó eső cseppje
S hiába árad a jó vize, föltartja fejét özönéből
A győzhetetlen, a bűn-Ararát.

Két ragyogó angyal birkózik itt benn, e komor zuhogásban,
Csapkodva harcos szárnnyal, az egyik csillag-fehéren
Fénylik, a másik pokol-feketén,

Két ragyogó angyal birkózik értem s nem vagyok egyiké sem,
Mert nem győzött még a menny angyala és diadalzenére
Nem hangolnak még a pokol fenekén,

Nem vagyok egyiké sem, de felhő-lelkemből szakad a végtelen eső
S zuhogó zenéje szép himnuszokkal buzdítja birokra,
Buzdítja zúgva az ég követét,

Ó, lánghurú zápor, kioltod-e a rossz lidérceit valahára,
Hisz ahol te lobogsz, sötét mélyekben, mint ezer parazsas szem,
Ott soha sincsen éji sötét.