Anatole France
szerző: Szini Gyula
Korunk romantikus romanticizmus nélkül, hívő hit nélkül, fő jellemzéke tehát a szkepszis. A Nobel-díj nem az a koszorú, amit Petrarca fejére tettek. Ebben a mi rideg világunkban, ahol talán a költők lelke mélyén is valami „schieber” lappang, a megtisztelésnek nem is lehet formája az a babérlevél, amely Firezne környékén vagonszámra nő: ez a világ jobban megérti és méltányolja azt, hogy egy költőnek nemes valutában, svéd koronákban vagyont adtak át.
És a költő ezt a tipikusan kapitalisztikus eredetű jutalmat egy szkeptikusan nemes és gúnyos mozdulattal az oroszországi ínségeknek juttatta. Voltaire finom mosolyának és Montaigne kegyetlenül logikus szemének lelki örököse tudatosan választhatta azt a megoldást, amely az adott körülmények közt az ő részéről a leghelyesebb, legtapintatosabb volt.
Írásaiban is ilyennek mutatkozik. Szélsőségektől ide-oda ráncigált korunkban az egyetlen indulatmentes elme és amikor kommunistának vallja magát, akkor sem az apostolok frenéziájával vagy az aktivisták tettmámorával áll eszméje szolgálatába, hanem azzal a szinte szenvedély nélkül való meggondoltsággal, amely a szkepszisen megacélozott elmék sajátsága. Neki hajlandók vagyunk elhinni, hogy logikai bevezetések útján és belső meggyőződésből állt egy világszerte üldözött irány mellé.
Anatole France, akit párizsi hercegi szalonokban korunk legnevesebb képviselőivel együtt díszképpen szoktak vendégül tisztelni, így lehet „kommunista”abban a Párizsban, ahol még mindig a németektől való rettegés és korlátlan fegyverkezés szelleme kísért.
Viszont épp Párizs ma az a hely, ahol lehetségesnek tartják, hogy egy Anatole France az ormon álló szellemek fölényével helyezkedhessék felül az átlag emberre kötelező szabályokon. A franciák valahogy azt érzik, hogy France épp oly kisugárzása az ő kultúrájuknak, mint Voltaire, Rousseau vagy Montaigne és már életében panteonszerű tisztelettel övezik. France lehet akadémikus és amellett mérgezett gúny-nyilakat lövöldözhet ki a Mazarin-palota konzervatív portája ellen. A Pinguinek szigetében persziflálhatja hazája történetét. A Nobel-díjat elküldheti orosz elvtársainak. Hetvenhét évvel házasodhat anélkül, hogy a kabarék kikezdenék. A csodálatos aggastyán mint valami rendkívüli tünemény fényeskedhetik a háború utáni Párizsi firmamentumán.
És valami egészen szokatlan érzéssel veszem kézbe legújabb művét, a „Vie en fleur”-t. Ezt a könyvét most fordítottam le egy vállalat számára, amely a „Pierre Nozičre”-t és a „Petit Pierre”-t ─ a „Vie en fleur” megelőző kötetét ─ fordításomban már közreadta. Különös könyvek ezek: Anatole France gyermekkorának szinte autobiografikus följegyzései. Majdnem önéletírás, de annál jóval több. Ha Anatole France a saját személye nevében mondaná el ezeket a dolgokat, gyakran talán az igazság rovására feszélyezné őt a megnevezett személyekkel szemben való kapcsolata. Ellenben a Pierre Nozičre név álarca alatt sokkal jobban és biztosabban megközelítheti a saját élete felismert igazságait.
A „Vie en fleur” előszavából kiérezhetjük, hogy a Pierre Nozičre névre és a köréje költött eseményekre azért van szüksége, hogy ebből a tükörből annál merészebb fényt vethessen a maga igazi, személyes élményeire. Valahányszor azokat jellemzi, akiket gyermeki szívével a legjobban szeretett: a szüleit, olvasás közben mindig hallatlan izgalmat érzek, amit talán az író lelkében végbemenő küzdelem a kegyelet és az igazság közt okoz. A Pierre Nozičre név ilyenkor mint valami szaiszi fátyol fenyeget: most le fog hullni és olyan igazság tárul elénk, ami nem emberi szem számára való, amitől csak szörnyet lehet halni.
Annyi bizonyos, hogy azt a misztikus viszonyt, amely gyermek és szülei közt van, még senki oly megdöbbentő módon meg nem világította, mint Anatole France. Rousseau saját gyermekeit nem kegyetlenségből, hanem meggyőződésből „lelencházban” akarta felneveltetni. France gyakorlatibb, családiasabb és szkeptikusabb: a valóságnál marad és ezért oly megdöbbentően igaz.
A „Vie en fleur” folytatása a Nozičre-ciklusnak, a kis Pierret már élete ifjú tavaszán mutatja be. Csodálatos írás, mintha duzzadó, teljes szellemi erejű író írta volna, akinek a kezét azonban egy bölcs aggastyán vezette. Ezt a kettősségét Anatole France legújabb írásainak különösen akkor vettem észre, amikor a „Pierre Nozičre” és a „Petit Pierre” egy kézből, de különböző korból való írásait összevetettem. A „Pierre Nozičre”-ben France még csodálatosan koncíz, gondolkodása ─ mint mondani szokás ─ maradék nélkül üde. A „Petit Pierre”-ben mintha már az aggastyán emlékező tehetségének akaratlan és öntudatlan hullafoltocskái jelentkeznének itt-ott. És mégis a „Petit Pierre” az író korával járó patologikusan áruló pontjaival végeredményben a France kristálytiszta, üdén éles elméjének romlatlan munkáját tárja elénk. A patologikus pontok csak a tünemény rendkívüliségére figyelmeztetnek. France legújabb írását, a „Vie en fleur”-t is ez teszi megdöbbentővé: az aggastyán tapasztaltságát, lehiggadt bölcsességét valami ifjúi és romlatlan elmeláng fűti fehéren izzó igazsággá. Nem csodálom, ha ennek a rendkívüli embernek egyformán tapsolnak párizsi hercegnői kacsók és vasat roppantó munkás-tenyerek.