A világirodalom története/VII.-2. fejezet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← Angol klasszicizmusA világirodalom története
szerző: Szerb Antal
VII./2. fejezet – Az ancien régime
A német irodalom a XVIII. században →
Rokokó

A francia ezüstkor

A XVIII. század jellegzetes szellemi vonásai Angliában alakultak ki, de Franciaországon keresztül hódították meg a világot. Ez a század éppúgy a franciák százada, mint az előző: ha rágondolunk, sévres-i porcelánfigurák és Voltaire gúnyos arca jutnak eszünkbe. A műveltség egész Európában francia műveltséget jelent, az udvarok és előkelő társaságok nyelve, irodalma és gondolkozása mindenütt francia. Európa szellemi képe a nagy-középkor óta nem volt olyan egységes, mint ebben a korban; és ez az utolsó egység, mielőtt Európa széthullik nemzeti civilizációkra. Ez az egység az arisztokratikus kultúra utolsó felvonása, „színgazdag alkonyata”. Az angol irodalomban és társadalomban, amint láttuk, a polgárság békésen, szinte észrevétlenül foglalja el helyét – a franciáknál ugyan a polgárság szolgáltatja a robbanó anyagot, amely majd a forradalomban lángragyúl, de a forma még egészen az arisztokráciáé.

Gáláns ünnep

Az udvari kultúra késői, kifinomult fiai elfordulnak a Nagy Század méltóságteljes, nehézkesen monumentális formáitól; mindenben a könnyedet, a kecseset, a szórakoztatót keresik, a frivolitás világnézetté lesz. Az udvar, az ünnepélyes Versailles helyett a nagyváros előkelő szalonjaiban játszódik le a mozgalmas irodalmi élet, amelynek pletykáiról kézzel írt újságok értesítik a nagyközönséget és Melchior Grimm báró (1723-1807) Levelei a kíváncsi külföldi udvarokat. Teljesen nő-középpontú kor: csak olyasmit szabad írni, amit hölgyek is könnyen megérthetnek. Mindennél fontosabb a kecses és szórakoztató szerelmi játék, a galantéria. Az egész életet gáláns ünneppé átalakítani: ez a vágy, amely a provence-i virágkor óta az arisztokratikus kultúra éltető eleme, most, a vég előtt, nagyon közeljár a megvalósuláshoz. A század optimista világszemlélete is elősegíti, hogy a valósággal dacolva, valami fura rokokó heroizmussal az utolsó pillanatig fenntartsák a látszatot, hogy az élet szép és mulatságos dolog.

Műfajok

A század nem kedvez a tiszta költészetnek, mert az igazi költészet részben nem közérthető, részben pedig irracionális, hiszen a nagy érzéseken és a szabad képzeleten alapul. A szűkebb értelemben vett szépirodalom hanyatlásnak indul. Minthogy a XVIII. század kultúrája formai szempontból még teljesen arisztokratikus, színház és költészet terén mereven ragaszkodnak a Nagy Században kiépült klasszikus szabálytanhoz, – de hiányoznak a nagy eszmei erők, barokk heroizmus és barokk vallásosság, hogy azokat továbbra is élettel töltsék el. A XVIII. századi francia irodalom három irányban eleven és alkotó: egyfelől a könnyű irodalomban, az alkalmi költészet, az erotikus szórakoztatást nyújtó regény és novella területén, másfelől pedig a népszerű tudományosságban, amely egyúttal forradalmi propaganda is. Harmadszor pedig ebben a században alakul ki a nagyszerű francia regényírás.

Marivaux

A játékos és bájos rokokó szellem legjobb irodalmi képviselője Marivaux (Pierre Carlet de Chamblain de, 1688–1763). Színdarabjai (Le jeu de l'amour et du hasard, Les fausses confidences, L'Épreuve s mások) kecses és lélektanilag pontos csevegések a szerelemről – a szerelemről, amely nem ismer társadalmi korlátokat, a szerelemről, amelynek különösen a kezdete érdekes és kellemes. Regénye, Marianne (1731–1741) azt a szerepet tölti be a francia irodalomban, amelyet Richardson művei az angolban; talán hatott is a Clarissára. Marianne is nemeslelkű és nagyon okos, nagyon céltudatos polgárlány, mint Pamela és Clarissa, – de sokkal bájosabb angol rokonainál. A lélekrajz is finom, árnyalatos, szinte már túlságosan is ráérős és szőrszálhasogató, akárcsak a XIX. századvégi francia regényekben. Az erkölcsi szentimentalizmus itt is nagy szerepet játszik, Marianne és környezete csupa nagylelkűség, csupa megindult szeretet. Hogy Valville lovag nem veszi mindjárt feleségül szívszerelmét, az ismeretlen szülőktől származó Marianne-t, az nem a fiú szívtelenségén múlik, mint Richardsonnál, hanem a társadalmi különbségen. Ennek komolyságát Marivaux sokkal józanabbul látja, mint Richardson és alapjában véve természetesnek tartja. Legfeljebb annyi forradalmiság van benne, hogy kivételt akarna tenni az ilyen angyali lények kedvéért, mint amilyen Marianne.

Abbé Prévost

A rokokó halhatatlan regénye Prévost abbé   Manon Lescaut-ja (1731).[1] Ez a csodálatos könyv is nemes úrfi és kispolgári lány szerelméről szól, ez a század nagy témája, a társadalmi feszültségek regényszerű, erotikus kifejeződése. Manon és szerelmese, Des Grieux lovag első pillantásra olyanok, mintha a XVIII. századi festmények kifejezéstelenül kedves, babaarcú figuráinak irodalmi megfelelői volnának. Manon könnyelmű és felületes, nem tud lemondani az élet kellemességeiről és minthogy ezekhez csak egy módon juthat el, Des Grieux megbocsátja neki hűtlenségeit. Des Grieux nem ismer más érzést, mint a szerelmet; ez már nem is érzés, ez az élete. És itt nő ki a regény a rokokó szűk határai közül. Des Grieux szerelme grande passion, misztikus, legyőzhetetlen, vak lelki végzet – az a szerelem, amelyet nem is ismer ez a könnyű század. Manon Lescaut a szerelem alapkönyvei közé tartozik, Werther és Karenina Anna társaságába.
Des Grieux szenvedélye szerelmi rabszolgaság. Olvasása közben az ember minduntalan felháborodik: Des Grieux megbocsát, de az olvasó nem tud megbocsátani Manonnak, ennek a gyűlöletes frivol senkinek, aki százszor méltatlan ekkora szerelemre. Sokszor azt gondolja magában az ember, ilyesmi nincs is, ehhez a XVIII. századi franciák tragikus túlfinomultsága, férfiatlansága kellett, – de nem vonhatja ki magát a könyv megrázó hatása alól. Manon a XVIII. századi francia irodalom egyetlen megrázó alkotása, – s megrázó is marad, amíg szerelmesek lesznek a világon.

A pornográfia fénykora

A rokokó a sikamlós erotika fénykora. A szellemes trágárság annyira hozzátartozik a kor arculatához, hogy még a komoly irodalom sem lehet meg nélküle. A tudós Montesquieu élete nagy művébe, a L'esprit des lois-ba obszcén gondolatokat dolgoz bele, hogy olvasóinak kedvébe járjon; Voltaire bőven áldoz az útszéli múzsának, Rousseau Vallomásai sem éppen leányszobába valók és Diderot írja talán a legmulatságosabb „malac” regényt, a Les bijoux indiscrets-t. Vannak e műfajnak európai hírű szakértői is, a maga korában leghíresebb az Ifjabb Crébillon volt (1707–1777), a Le sopha szerzője. A Le sopha és a Les bijoux indiscrets keleti miliőben játszódik: 1704-ben megjelentek franciául az Ezeregyéj meséi és rendkívül népszerűvé tették a kalifákat és háremeket. Restif de la Bretonne (1734-1806) tizenhat kötetes Monsieur Nicolas-ja a pornográfián kívül korfestő realizmusáról nevezetes, Taine bőven felhasználja adatait az ancien régime erkölcsrajzához. Nem beszélnénk erről a műfajról, ha nem volna oly jellemző a korra, továbbá ha nem volnának művészi értékek a nagyok ilyen irányú írásaiban is, és ha nem ez a műfaj készíti elő az utat a rokokó harmadik nagy regényéhez, Choderlos de Laclos   Les Liaisons dangereuse-jéhez.[2]

Choderlos de Laclos

E regény levelekből áll, amelyeket „egy társaságban gyűjtöttek össze és kiadták más társaságok okulására”. A levelek közül csak azok érdekesek, amelyeket a regény intrikus hőse és hősnője ír egymáshoz, áldozataik levelei sablonosak. A hős és hősnő egymást támogatják naiv lelkek megrontásában, hírnevének tönkretételében, mígnem egymás ellen fordulnak és liaisonjuk egymás számára is veszedelmessé, sőt végzetessé válik. Kettejük emberismerete, szerelmi és társadalmi éleslátása a végsőkig kifinomult: mindent előre ki tudnak számítani, életük minden eseményét előre megrendezik, – ez az előre megrendezés is hozzátartozik a színházias rokokóhoz, legmagasabb kifejeződését Goethe Wilhelm Meisterjében éri el, ahol egy titkos társaság előre megtervezi W. Meister életének eseményeit. A Liaisons hőseiben a francia pszichologizáló hajlam mániává, gyilkos és kártékony szenvedéllyé duzzad.
A könyv a rokokó-szerelem legérdekesebb dokumentuma. A szerelemből itt kiküszöbölnek minden érzelmi elemet és ami maradt, azt letagadják; a szerelem az ész dolga és főképp társas jelenség. Minden a „nagy színház” előtt játszódik le, ahogy ők mondják; az a fontos, hogy mit szól hozzá a világ, hogy a szerelmi siker vagy sikertelenség növeli-e a lovag ellenállhatatlanságának vagy a hölgy megközelíthetetlenségének nimbuszát. Lelkeket és életeket tesznek tönkre, hogy a skalpokkal dicsekedhessenek. E könyv olvasása közben érezzük, mennyire dekadens ez a kor, mennyire a legvége valaminek.
De még ebben az idegesítő, szadisztikusan gonosz könyvben is rengeteg rokokó báj van: az, hogy emberei milyen gondtalanok, mennyire ráérnek minden szépre és minden rosszra, magán hordja az ancien régime világának visszahozhatatlan édességét.


A Felvilágosodás

A forma

A francia Felvilágosodás nagy írói elsősorban tudósok és gondolkozók; de gondolataikat, a kor igényének megfelelően, művészi, szellemes és közérthető formában közlik. Még a társadalmi elégedetlenségnek és a vallási kritikának is kecses köntösben kell megjelennie. A kor kötelező frivolitása bizonyos szűk határok közé szorítja a forradalmi szellemet. A forradalom előkészítésének is divatjellege van: a hit tételeit kétségbevonni szellemes társasjáték, az elnyomottakért részvétet érezni szentimentális álarcos mulatság, minden új eszméből műkedvelő színielőadás lesz, bállal egybekötve. A szalonoknak fogalmuk sincs róla, hogy maguk alatt vágják a fát, – az íróknak sem. A Felvilágosodás optimizmusával azt hiszik, hogy a nagy átalakulás simán megy végbe, mihelyt az emberek az ész szavára hallgatnak. A király személyét ancien régime-beli hódolattal veszik körül, a nyílt istentagadás plebejusi nyerseségétől idegenkednek és úgy gondolják, hogy a szabadgondolat és a Felvilágosodás nem a nép számára való, az egész mozgalom a szalonok magánügye. Álmukban sem hinnék, hogy forradalmat készítenek elő.

Montesquieu

Montesquieu (Charles-Louis de Secondat, baron de…, Montesquieu 1689–1755) jelentősége a Felvilágosodás szempontjából az, hogy összehasonlítás és ezáltal már bírálat tárgyává is tette a politikai intézményeket, a kormányformákat és jogi képződményeket, amelyeket előtte maguktól értetődő, örök adottságoknak tekintettek; ezt a vizsgálódást tartalmazza élete nagy műve, a L'esprit des lois, a Törvények szelleme. Az irodalmat nem ez a hatalmas és rendszertelenül papírra dobott gondolattömeg vonzza, hanem régebbi, kisebb munkái. Így elsősorban a Lettres persanes (1721). E levélgyűjteményben két fiktív perzsa levelezik Párizsból az otthonmaradtakkal. A levelezés kétfelé vet világot, egyrészt egy Perzsiában lejátszódó mulatságos és sikamlós háremtörténet vonalai bontakoznak ki, másrészt a két perzsa igen szellemes és „tárgyilagos”, mert a konvenciókat tekintetbe nem vevő képet rajzol a francia társadalom életéről; a perzsák, a józan ész világánál, nevetségesnek tartanak mindent, amit az európaiak mondanak és tesznek, elsősorban természetesen a vallási és erkölcsi „előítéleteket”. Az értékeket relatív voltukkal ássa alá, mint az óriások és törpék között utazó Gulliver. Másik irodalmi jellegű műve a Considérations sur les causes de la grandeur des Romains et de leur decadence (1734). Elmélkedések a rómaiak nagyságának és hanyatlásának okairól, történetfilozófiai mű, mintegy a L'esprit des lois előjátéka. Gondosan kihegyezett, okos és fölényes rövid bekezdéseivel olyan, mintha La Rochefoucauld vagy valamelyik másik nagy kiábrándult történetfilozófiára adta volna magát.

La Grande Encyclopédie

A Felvilágosodás legfőbb irodalmi fegyverténye a Nagy Enciklopédia (1751–1772). Szerkesztésében részt vett a kor valamennyi nevezetes szabadgondolkozója, ezért enciklopedistáknak is nevezik őket. A kötetenként megjelenő mű rengeteg viszontagságon ment keresztül, több ízben betiltották, munkatársai elvesztették kedvüket és bátorságukat, de mindegyre sikerült újra megszerezni az engedélyt, hogy folytassák, míg végre a századnak ez a legreprezentatívabb alkotása befejezést nyert és hatása semmivel sem volt kisebb, mint amekkorát megalkotói vártak tőle. Csakugyan a Felvilágosodás legveszedelmesebb fegyvere lett. Feleletet tudott adni minden szaktudományos és filozófiai kérdésre, amely a század emberét foglalkoztatta, és olyan formában, hogy mindenki könnyen megérthette. A cikkeket a kritika, az „előítéletek” ellen való harc ihlette, de oly diplomatikusan fogalmazták meg, hogy azokból sem váltott ki nagyobb felháborodást, akik nem voltak a Felvilágosodás feltétlen hívei.

Diderot

E hatalmas munka lelke, legfőbb mozgatója Denis Diderot[3] volt. Vele vonul be a francia irodalomba a kispolgár; a francia kispolgár munkabírása, nagy étvágya, népi nyersesége, harsány gall nevetése, intelligenciája, hite a józan észben és ösztönös, feltétlen ellenszenve az arisztokratikus hagyományok iránt. Nem a szalonok embere, de bátorságát, arroganciáját a szalonokban sem veszíti el, – ő már nemcsak szellem, hanem vérség, alkat szerint is azok közül való, akik a nagy forradalmat csinálják.

Zseni-elmélet

Ő fedezte fel ebben a kecses formákhoz kötött, klasszikus ízlésű, az életet konvencionális játékként élő korban az eredetiség értékét. Az uralkodó klasszikus szépségideállal szembeállította a „jellegzetes” fogalmát. Eszményképe nem a tudatos és tudós szóművész, hanem a teremtő géniusz; a romantikában oly nagy szerephez jutó zseni-elméletet ő alapítja meg.

Regényei

A zseni-elmélet megalapítója maga is úgy dolgozott, mint ahogy a zseniről képzelik: az írás életszükséglete volt, a megírt művel nem törődött többet; legkitűnőbb alkotásai kéziratban maradtak, így regényei is, La Religieuse, Jaques le f ataliste és a Le neveu de Rameau, amely Goethének annyira tetszett, hogy a kéziratból lefordította németre, azután visszafordították franciára… A Le neveu de Rameau egy „eredeti ember” portréja, egy elzüllött tehetségé, nagyszerű szellemi csavargóé, aki túl van a jón és rosszon, és minden ocsmánysága dacára közelebb áll Diderot szívéhez, mint a szabályos és középszerű emberek. A dialógus bő ömlésében mintha Rabelais rég felejtett őshumora és Rabelais életérzése támadna újra fel: „Minden mindegy, csak az a fontos, hogy én én legyek és Ön Ön”, mondja Rameau haszontalan unokaöccse.

Polgári dráma

A polgári drámát is Diderot és Nivelle de la Chaussée (1691. v. 92–1754) vezeti be a francia színpadra, a morális szentimentalizmus szellemében, – ez a comèdie larmoyante, a könnyfakasztó vígjáték.

Voltaire

Az enciklopedisták legfőbb pártfogója Voltaire,[4] ügyüket az ő nevének varázsa segíti diadalra. Voltaire írói dicsőségét és hatalmát ma már nem is tudjuk elképzelni. Egy egész század és egész Európa számára nemcsak az író par excellence, hanem annál is sokkal több, az ész, a haladás, a tudomány és a jövő megtestesítője. Előtte csak Erasmus és Aretino élveztek hasonlót Voltaire népszerűségéhez (Voltaire örökölte mind a bölcs hollandi, mind a szemtelen velencei szerepét) és utána csak Goethe volt ennyire fejedelem az írók világában.

Írói attitűdje

Voltaire maga is többnek érezte magát, mint „csak írónak”; óriás terjedelmű munkásságában kevés az olyan alkotás, amely türelmes gonddal, a halhatatlanság számára készült, – legtöbb írása harcias alkalmi írás, napi kérdések által kiváltott reakció: a Felvilágosodás harcos és körülharcolt vezérének jelentései és napiparancsai. Az aktivista művészi attitűd első nagy képviselője: minden sorát azért írja le, hogy vele közvetlen hatást gyakoroljon a társadalomra. Ez is újítás a klasszikus századdal szemben, amikor az író kívüle és fölötte áll a napi életnek, a nagy hierarchia egy más síkján.

Tragédiái

Rögtönzésszerűen dolgozta ki tragédiáit is, amelyekkel megalapította írói hírnevét. Érezte, hogy korában már megsápadt a nagy racine-i hagyomány, a színpadon már csak szép szavak hangzottak el, de hiányzott a tragikus légkör. Angliai száműzetésében megismerte Shakespeare-t és a magasfeszültségű angol drámát. Elhatározta, hogy a galantériát és az udvari szerelmet visszaszorítja arra a helyre, amelyet a tragikum veszélyeztetése nélkül foglalhat el. A francia tragédiába bevitte a gondolatot, a „filozófiát", vagyis amit akkor annak neveztek: a harcos egyházellenes, tendenciát. Mahomet ou le fanatisme a történelmi valóság szuverén tekintetbe nem vételével Mohamedet mint aljas népbolondítót mutatja be, aki sötét hatalom- és bosszúvágyának kielégítésére használja fel híveinek vak odaadását. Késői drámái valamennyien a fanatizmus ellen szállnak harcba.
De drámai újításaiban megállt a félúton. Az udvariasságot, a klasszikus finomkodást mégsem kapcsolta ki egészen. Hasonlítsuk csak össze legjobb darabjának, Zaïre-nak, féltékenységből gyilkoló hősét, Orosmane-t Othellóval: milyen szelíd és jólnevelt Orosmane, ez a keleti zsarnok (nem arab, hanem nemes scytha, siet elárulni magáról), milyen finoman társalog a nem kevésbé előkelő szellemű Zaire-ral, és igazán csak félreértésből öli meg, félreértésből, amely nem a véralkatából következik, mint Othello esetében. Semiramisában kísértet jelenik meg, mint Shakespeare darabjaiban; de fényes nappal jelenik meg, az egész hadsereg szeme láttára, kidolgozott szónoklatot mond és eltűnik, – a francia klasszicizmust éppen ezzel a jelenettel kapcsolatban gúnyolja ki Lessing Hamburgische Dramaturgie-jának legsikerültebb részében. Az egyhangú és színtelen görög-római színhely elől egzotikusabb tájakra menekül, de a Szentföld (Zaïre), Arábia (Mahomet), India (Les Guébres), Amerika (Alzire) és Kína (L'orphelin de la Chine) éppolyan francia az ő színpadán, mint Görögország és Róma. A klasszikus ízlés csak annyi engedményre volt hajlandó, hogy a L'orphelin de la Chine-ban a színésznők nem abroncsos szoknyában léptek fel. A francia dráma ilymód veszített előkelőségéből, de életszerűség szempontjából nem nyert.

Epikája

Még kevesebb szerencsével jártak Voltaire újításai a másik nagy műfaj, az eposz területén. Fiatalkorának gátnélküli becsvágyával elhatározta, hogy nemzeti eposszal ajándékozza meg a franciákat. Megírta a Henriade-ot (1723) IV. Henrikről, a türelmes, civilizatorikus tetteiben nagy királyról. Amint a józan ész századának megfelelt, nem mitikus, hanem közeli történelmi kort választott; a mitikus apparátust azonban nem merte teljesen elhagyni és istenek helyett sápadt és lényegtelen allegorikus alakokat léptetett fel, mint pl. a Discorde-ot, a Viszályt. Ez Voltaire legkevésbé őszinte, legkevésbé eleven alkotása. Gunyoros tehetségének sokkal jobban megfelelt a komikus eposz, La Pucelle, amelyben az Orléans-i Szűz legendáját csúfolja ki. De ennek az igen mulatságos és igen trágár műnek rikácsolóan kegyeletsértő hangja még a nem-vallásos lelket is bántja.

A történetíró

Értékesebbek nagy történelmi művei, különösen az Essai sur les moeurs és a hatalmas Siécle de Louis XIV. (1751); ezekkel a művekkel a civilizációs tényekre is kiterjedő modern történetírás alapjait vetette meg.

Novellái

De írói géniusza legerősebben a hagyomány nélküli, klasszikus szabályok által nem kötött műfajokban nyilvánul meg, így a novellában és a kisregényben. Ez utóbbi műfaj gyöngye a Candide (1759), ez irányregény a Gondviselés ellen. Fantasztikus balesetek, csapások és szörnyűségek revüszerűen vidám felvonultatásával mutatja be, hogy nincs igaza Leibniznek, ez a világ egyáltalán nem a legjobb valamennyi lehetséges világ közül.

Levelek stb.

Leginkább voltaire-i művek azok a műfajilag meghatározhatatlan apróságok, röpiratok, levelek, amelyekkel Angliai leveleinek sikerétől kezdve (1734), de különösen ferney-i visszavonultságából árasztja el a világot; ezek terjesztik leginkább a voltairianizmust. Leleményessége, változatossága magábanálló; mindig új és új álöltözetben, új és új abszurd ötlettel lép olvasói elé, akik a tudós pap, a naiv bennszülött stb. mögött stílusáról mindjárt megismerték a rejtett és rajongva tisztelt szerzőt. Iróniáját nem lehetett fel nem ismerni; más francia is értett a szellemes gúnyolódáshoz, de olyan könnyed, olyan gyors és olyan gyilkos, mint ő, azóta sem volt senki.

Szerepe

De a kortársakat talán nem is annyira írásai bűvölték meg, mint inkább sikere, hírneve. Harmincéves korában már Franciaország első költője, Henriade-jának csak angol kiadásáért 150 000 frankot fizettek, ami akkor sokkal több pénz volt, mint ma. Európa leghatalmasabb uralkodói, Nagy Frigyes és II. Katalin versengtek barátságáért. (A mi II. Józsefünktől Voltaire rossznéven is vette, hogy Franciaországba utaztában nem nézett be hozzá.) Ferney-ben udvartartása van, áhítatos zarándokok keresik fel a világ minden tájáról. Visszatérése Párizsba diadalmenet, a nagyváros másról sem beszél; amikor elmegy az Akadémiába, a halhatatlanok felkelnek és elébe mennek az előcsarnokba, amikor színházba megy, a színészek rögtönzött ünnepély keretében megkoszorúzzák a Houdon-készítette híres mellszobrot, amely máig is ott áll a Comédie-ban. És amikor meghal, temetése a halódó XVIII. század nagy díszfelvonulása, a kor teljes színpadi pompájában, egész Franciaország ott színészkedik koporsója mögött és a király és királyné a Tuileries-ben leeresztett redőnyök mögött reszket, amikor a nagy halott elhalad ablakuk előtt.

Sorsa

1816-ban azután eljött az idő, hogy fanatikus gyűlölői éjnek idején ellopták csontjait a Panthéonból és egy szemétdombon földelték el. Mert ennek az embernek része volt minden dicsőségben és minden gyalázatban egyaránt. Franciaország legünnepeltebb költője Franciaország legüldözöttebb embere is volt. Mint fiatalembert, a Bastille-ba zárták, azután megverették és amikor elégtételt akart venni, megint a Bastille-ba zárták, majd Angliába tanácsolták. Egész életét menekülés közben töltötte, nagyobbára a francia határon, hogy az első jelre külföldre szökhessen; imádott Párizsába csak késő öregkorában térhetett vissza. Műveinek nagy részét nem adhatta ki saját nevén, álnéven, külföldön, dugva jelentek meg és Voltaire letagadta őket, még mielőtt megjelentek volna. A műveket aztán elkobozták, elégették, hóhérral tapostatták széjjel, műveinek terjesztőit pellengérre állították, tüzes vassal megbélyegezték és gályára küldték, úgyhogy Voltaire, akinek jelmondata volt: Écrasez l'infâme! tapossátok szét a gyalázatost, keserűen írta: „Nem mi tapossuk szét a gyalázatost, hanem a gyalázatos tapos szét bennünket." – Írásai mégis eljutottak mindenhová, ahová kellett. Az akkori cenzúra fejletlen technikával dogozott: mindent megtiltottak, de semmit sem tudtak megakadályozni.

Utókora

A XIX. század azután mindent elkövetett, hogy megtépázza Voltaire nimbuszát. Összefogott ellene romantika és vallásosság, francia tárgyilagosság és német féltékenység. Kimutatták esendő jellemének minden árnyoldalát, felületességét, hiúságát, pénzéhségét, szervilitását, gyávaságát. Vallásfilozófiáját, amelynek értelmében a vallás ravasz papok koholmánya, azóta fölényesen megcáfolta a vallástudomány. Szemére vetették, nem alaptalanul, hogy a XIX. század lapos, nyárspolgári materializmusának ő egyik legfőbb létrehozója; hogy géniusza csak rombolni tudott, építeni nem.

Halhatatlansága

És mégis – az írás legnagyobb vitézei közé tartozik. Szent Péter kőszikláját támadásai nem döntötték meg, romboló hatása elmúlt, de ami jó benne, megmarad. Egész életén át, de különösen férfikorára érve, ferney-i remeteségéből, az elnyomottakért, az igazságtalanul szenvedőkért harcolt: azokért, akik ártatlanul szenvedték el a fanatizmus üldözését, azokért, akik egy ostoba igazságszolgáltatási rendszer áldozatai lettek és a jobbágyokért, akiket a feudalizmus emberalatti sorba nyomott le. Harcolt az „édes életért”, a békesség, a megértés, az általános jólét, a szabad munkalehetőségek, az egészség, testi tisztaság és kényelem, a mindenki számára kellemes életkörülmények eljöveteléért, mindazért, ami felé a boldog XIX. század azután küszködve haladt. A jobbak szívébe belevésett egy emberi eszményt, amelynek megvalósulását azóta is várjuk.

Beaumarchais

Az enciklopedisták és a forradalmárok közt Beaumarchais[5] az irodalmi átmenet. Le mariage de Figarójának 1784-es óriási és botrányos sikere („a király nem akarja, hogy elő adják, tehát elő fogják adni”, mondta Beaumarchais) már a forradalom első eseményei közé tartozik.

Memoárjai

Beaumarchais, mint író, memoárokkal tűnt fel, amelyeket egy nagy perének alkalmából adott ki. E kor közönsége általában lázasan érdeklődött a perek iránt és az ügyvédi védőbeszédek és hasonló igazságszolgáltatás körüli pamfletek kéziratban, igen nagy példányszámban keltek el akkoriban Párizs utcáin.

Figaro

Memoárjainak sikere elősegítette két fő művének színpadi népszerűségét is. Időrendben első közülük a Le barbier de Seville (1775). Beaumarchais az örök vígjátéktémát, a gyámleányát hasztalan őrző gyám történetét megtoldotta a korszellemnek megfelelő „filozófiával” és Figaro alakjával. Figaro, a csodálatos borbély, a pícaro-regények hősének és a klasszikus vígjátékok inasának ivadéka, de micsoda korszerű átalakulásban! Ő a felszabadult inas, aki nemcsak hogy okosabb gazdáinál, hanem – és ez a nagy újság – neki is van igaza gazdáival szemben, ő a rendes ember. Figaro igazsága a második darabban, a Le mariage de Figaróban tűnik ki igazán. Figaro nősülni akar és menyasszonyát kell féltenie gazdájától, Almaviva gróftól. Itt mondja el Figaro híres monológját: „Mit tett Ön (a gróf) a sok jóért, amit kapott? Méltóztatott megszületni, ez minden. Míg én, az istenit neki! … több tudományra és számításra volt szükségem, csakhogy megéljek, mint amennyit száz éven át elhasználnak Spanyolország kormányzására.” Legjobban, legeszeveszettebben a főnemesség tapsolt és lelkesedett. Soha még társadalmi osztályban nem volt erősebb a lefelé, a saját inasai és a saját sírja felé húzó ösztön, soha osztály öngyilkosabb nem volt az ancien régime francia arisztokráciájánál.

A lakáj

Beaumarchais ötleteinek bámulatos tűzijátéka alig vesztett pompájából az idők folyamán. Meg tudjuk érteni, hogy ennyi szellemességnek nem tudott ellenállni a világ legszellemesebb közönsége. Mégis, a darabok és maga Beaumarchais is valahogy ellenszenvesek. Nem a szabad polgár beszél e darabokból, hanem a felszabadult inas. Az enciklopedisták eszméi Figaro ajkán szemtelenségek lesznek. Beaumarchais – és vele a francia forradalom egyik oldala – negatív módon bár, de olyan szorosan hozzátartozik az ancien régime-hez, mint az inas a gazdájához.

Vauvenargues

A XVII. század nagy „moralistáinak”, La Rochefoucauld-nak és La Bruyére-nek hagyományait folytatja e század közepén Vauvenargues (Marquis Luc Clapière de…, 1715-1747). Voltaire első igazi rajongója fiatal katonatiszt, aki egészségi okokból kénytelen elhagyni a hadi szolgálatot és nemes dicsőségvágyának egész hevével az irodalom felé fordul, de meghal, mielőtt művét megalkothatta volna. Csak előkészületei láttak napvilágot: 1746-ban megjelentek maximái, amelyekben a fiatal kapitány mintegy terepszemlét tart az irodalom és a közönség fölött, mielőtt rohamra indul.

A szenvedély joga

Ezek a maximák csak félszázaddal megjelenésük után kezdtek hatni – ennyivel előzte meg Vauvenargues korát. Az Ész századának kellős közepén a szenvedély romantikus elsőbbségét hirdette. „Ha a szenvedély olykor merészebb tanácsokat ád, mint a meggondolás, azért van, mert több erőt is ád végrehajtásukhoz.” „A nagy gondolatok a szívből jönnek.” „Senki sem követ el több hibát, mint az, aki csupán megfontolás alapján cselekszik.” „A fiatalok kevesebbet szenvednek saját hibáik, mint az aggastyánok okossága miatt.” A tett és a dicsőség szabad, heroikus kultuszában már mintha a forradalmi és a napóleoni idők lelkesedése szólalna meg.

Chamfort

A másik moralistával, Chamfort-ral (Sébastien Roch Nicolas, 1741–1794) már bent vagyunk a forradalomban. Elégedetlen, függetlenségéhez szenvedélyesen ragaszkodó homme de lettres, a szalonok vendége, de átlát házigazdáin és beavatottan gyűlöli őket, testét tönkreteszi a vérbaj, amely Chateaubriand szerint az emberekből jakobinusokat csinál. A forradalom robespierre-i, diktatorikus fordulata kétségbeejti; bebörtönzik, kiszabadul és öngyilkossági kísérletet követ el, amikor azt hiszi, hogy újra el akarják fogni. Majd nemsokára meghal betegen.

Hatása Németországban

Maximáit és anekdotáit halála után, 1795-ben adták ki. Ezek a keserű mizantrópiával átitatott mondások Franciaországban sokkal kevésbé voltak népszerűek, mint Németországban. Az első romantikus nemzedék, Schlegelék és Novalis, tőle tanulták az aforizmatikus formát, 1803-ban németre fordították és igen nagy hatást tett Schopenhauerre, aki számos mondását átvette, úgyhogy sok pesszimista igazság, amely mint Schopenhauer bölcsessége él a köztudatban, valójában Chamfort-tól ered.


Két emlékirat

Saint-Simon

Ebben a században keletkezett a világirodalom két leghíresebb emlékirata.
Saint-Simon[6] herceg hatalmas terjedelmű emlékiratai XIV. Lajos és a Régensség idejéről szolgáltatnak bőséges, nem mindig megbízható, de mindig nagyon érdekes adatokat. Az ember, aki e roppant mű mögött áll, már a maga korában is elavult különc volt. Világnézetének gerince az, hogy ő „duc et pair”, francia herceg. Neki még XIV. Lajos sem eléggé arisztokratikus, visszavágyódik XIII. Lajos korába és még régebbre, a csorbítatlan feudalizmus napjaiba. XIV. Lajos az udvarába hívott és részben kényszerített főurakat hatalmuk elveszítéséért az etikett, a rangsor és a szép szertartások játékával kárpótolta; Saint-Simon volt az a naiv lélek, aki ezt a játékot egészen komolyan vette, az ő szemében az, hogy kinek van joga előbb belépni az ajtón, metafizikai igazságot jelent. Írókról és egyéb polgárokról csak mellesleg és kelletlenül tud nyilatkozni. Benne testesül meg irodalmi formában az az arisztokrácia, amely miatt a forradalomnak ki kellett törnie.

Művészete

Ez a korlátolt oligarcha nagy művész, bizonyos tekintetben a XVIII. század legnagyobb francia írója. Megvolt benne az a különös képesség, amely azóta csak Stendhal és Proust tulajdona volt, hogy egy mozdulatot, egy látszólag semmitmondó jelenetet száz meg száz atomra tudott szételemezni, semmi el nem veszett számára, a semmiből egy világot tudott kiemelni. Leír pl. egy lit du roit, gyűlést, XV. Lajos kiskorúsága idejéből. A gyűlés tárgya, hogy kimondják, hogy a pairek előbbre valók rangban, mint a „prince du sang”-ok, XIV. Lajos törvénytelen fiai. Saint-Simon ötpercenként helyzetjelentést közöl: ki hol áll, kivel beszél, milyen arcot vág. Minden apró jelenetével, minden szereplőjével ott hullámzik előttünk az egész tárgyalás, egyre fokozódó izgatottságban, míg végre a jogfosztott hercegek kipirult arccal elhagyják a termet. Mi közönséges halandók sosem éltünk meg semmit, ami részletekben oly gazdag, oly reális, oly életszerű volna, mint ez a tárgyalás. Milyen töredékesen élünk és látunk mi mindnyájan az ilyen száz évben egyszer születő művészekhez képest!

Casanova

A másik nagy emlékirat-író a hírhedt velencei, Giacomo Casanova.[7] Neve az idők folyamán szinte illetlen szóvá lett, a köztudatban mint a világ legerkölcstelenebb szoknyavadásza él. Pedig Casanova szerelmi sikerei inkább csak mennyiségileg megdöbbentők. A megszámlálhatatlan sok nő közül, akinél Casanovának sikere volt, nagyon kevésnek a meghódítása ütközött komoly ellenállásba. A nehézségek inkább külső, technikai természetűek, Choderlos de Laclos (l. ott) kényes és művészi igényű nőcsábítója Casanovának igen kevés kalandját vállalta volna. Casanova sikereinek óriási többsége „könnyű nő” – olyan nagyszámú szerelmi emléke nem is lehet másnak, mint olyan férfinak, aki nem válogatós.

A teljes XVIII. század

De Casanova emlékirata sokkal több, mint könnyű és érdekfeszítő szerelmi kalandok sorozata. Hatalmas terjedelmű könyve a boldog XVIII. századnak, az ancien régime édes életének legsokoldalúbb, legplasztikusabb emléke. Casanova tulajdonképpen nem ért rá, mint a rokokó regények és színművek szerencsés hősei, hogy csak szerelemmel foglalkozzék; szegény ember volt, meg kellett élnie valamiből és a XVIII. század legjellegzetesebb pénzkereső mesterségét választotta, kalandor lett. Mint kártyás, jós, aranycsináló, sorsjáték-bankár és hivatásos bálrendező járta be a rokokó földrész valamennyi országát, mindenütt regényes és mulatságos kalandokba bonyolódva. Ifjúságát Olaszországban töltötte; Velencében az ólomkamrák foglya, rendkívül ravasz módon szökik meg; élvezi XV. Lajos Párizsát, forrón szerelmes Spanyolországban, üdül Svájcban, Lengyelországban párbajozik, Hollandiában rengeteg pénzt keres, Londonban unatkozik, majd idősebb korában megfordul és kudarcot vall Nagy Frigyes, II. József és Nagy Katalin udvarában. Műve nyomán nagyszerű, víg és eleven képekben vonul fel előttünk a XVIII. század, ez a nagy karnevál. Aki szórakozva akar megismerkedni e század valamennyi oldalával, nem kell mást elolvasnia, mint Casanova memoárjait.

Vitalitása

Casanova művészete, varázsa páratlan vitalitásában van. Minden nő, akivel találkozott, úgy megtetszett neki, mintha az első nő lett volna életében és mintha egész további sorsa attól függött volna, vajon sikerül-e meghódítania. És nemcsak a szerelembe – élete minden pillanatába egész lényével vetette bele magát. Amikor a svájci Einsiedelnben sétálva meglátta a híres kolostort, hirtelen ráeszmélt, hogy ő szerzetesnek született, heteken keresztül tárgyalt a rendbe való belépésének feltételeiről és a legkomolyabban hitte, hogy ott találja meg boldogságát, azután éppoly hirtelen meggondolta magát. Vitalitása természetesebb, pózmentesebb, mint bárki másé; nem elvből híve az életnek, mint mondjuk Rabelais vagy D. H. Lawrence: nem is tudja másképp elképzelni életét, mint ebben a tempóban és nem volt még lélek, aki nála kevésbé ismert volna gátlásokat.

Tragédiája

De mint minden nagy önéletrajzban, az övében is megleljük a világ másik oldalát is, a „tragikus életérzést”. „Az ember nem egyszerre hal meg”, írja, „hanem részletekben, amint érzékszervei fokozatosan cserbenhagyják.” A mű második fele ezzel a fokozatos elhalással foglalkozik. Casanova öregedni kezd és lassanként minden ellene fordul, nők és uralkodók, pénz és szerencse, lassan-lassan, a szemünk előtt megy ki a divatból, kopik ki az életből. Nincs megrendítőbb látvány, mint ennek a félelmetes életnek lassú elhervadása; megrázó példázat a világi hiúságról és a mulandóságról, annál is inkább, mert Casanova sosem prédikál és sosem lágyul el, csak mesél, gyorsan és könnyedén.

Alkonya

És még megrázóbb tudni azt, ami már nincsen benne az Emlékiratokban: lassanként teljesen elszegényedett, egyre alacsonyabbrendű megélhetési forrásokat talált, míg végre a nagy kéjenc kénytelen volt azzal tengetni életét, hogy mint a velencei köztársaság kéme, feljelentette az erkölcstelen festményeket és írásműveket. De végül is biztos révbe talált a csehországi Duxban, mint grófi könyvtáros. Itt élte le öregkorát, mindvégig nem csökkenő vitalitással, amely a kastély többi lakója elleni hadjáratokban talált levezető utat és abban, hogy megírta Emlékiratait. Casanova mindig is írónak érezte magát, Homéros-kommentárokat írt és vándorlásai közben egyre gyűjtötte az adatokat soha el nem készülő életművéhez, az összefoglaló sajtólexikonhoz. De Emlékiratait, amelyeknek halhatatlanságát köszönheti, csak unalomból írta, minden különösebb szándék nélkül, kiadásukról nem gondoskodott, értékét csak jóval halála után fedezték fel..
Az igazmondás valószínűleg nem volt erős oldala. Ligne herceg találkozott Duxban az öreg Casanovával és emlékiratában feljegyzett egy csomó történetet, amelyet Casanovától hallott. Ezek a történetek vagy nincsenek meg Casanova emlékirataiban, vagy pedig egészen másképp hangzanak. De nincsen történelmi regény, amely a Memoároknál elevenebb, szórakoztatóbb volna és tökéletesebben visszaadná egy gyönyörű kor szívverését.


Az olasz irodalom a XVIII. században

Metastasio

A XVIII. századi olasz irodalom Európa-szerte legismertebb neve Metastasio (igazi nevén Pietro Trapassi, 1698–1782). Bécsben élt, mint udvari költő; operaszövegei fejezték ki legdallamosabb formában az udvari kor líráját. Szövegei zene nélkül nem teljesek, „de költészetét már eleve áthatja és átalakítja a zene”, mondja róla De Sanctis. Metastasio az opera-műfaj és a kor szellemének megfelelően lehetőleg elkerülte a tragikus megoldásokat barátságos és nagylelkű befejezések kedvéért.
A század közepén az olasz irodalom levetkőzte a secentónak, az olasz barokknak bénító, spanyolos hagyományait és a francia Felvilágosodás és rokokó hatása alatt elevenebb vérkeringés indult meg benne.

Goldoni

Az olasz színpad újjáteremtője Carlo Goldoni, Velence kissé polgárias-prózai és ugyanakkor kissé szélhámos rokokójának nagy képviselője (1707–1793). Rengeteget írt, azt mondják, volt év, hogy 16 vígjátékot is szerzett. A színdarab minden ágában dolgozott. Hazájából, Velencéből idővel Párizsba költözött, ahol a párizsi olasz komédiás-társaság igazgatója lett; itt francia nyelven írt darabokat, franciául írta meg érdekes önéletrajzát is.
Vígjátékaiban a népi hagyományokból, a commedia dell'arteból, az Olaszországban évszázadok óta divatozó rögtönzött színpadi játékokból indult ki. Átvette a commedia dell'arte állandó figuráit: Pantalonét, Arlecchinót, Colombinát, Brighellát, a komikus inast. A népi vígjátékot felfrissítette a francia klasszikus vígjáték szellemével. A nagy spanyolokhoz és franciákhoz képest nagyon is népi, kezdetleges. Talán leghíresebb darabjának, az Il Bugiardónak (A hazug) témája minden lélektani éleslátását és költői szépségét elvesztette, amíg Ruiz de Alarcón Le Verdad Sospechosa-jából (l. ott) Corneille Hazugján keresztül Velencébe érkezett; viszont annál többet nyert földízű, színpadi komikumban.

Gozzi

Goldoni ellenfele és vetélytársa, Carlo Gozzi gróf (1720–1806) minden idegen és demokratikus hatás merev ellensége; megmutatta, hogy népmesék színpadi feldolgozásával éppolyan színpadi sikereket tud elérni, mint a franciás Goldoni és így tudtán kívül a romantikus ízlés előfutára lett. A tündéri vígjáték idővel hatalmas virágzásnak indult, különösen Bécsben volt odahaza (l. Raimund) és nálunk Vörösmartyt inspirálta e műfaj a Csongor és Tünde megírására. Gozzi Turandotját Schiller dolgozta át németre.

Alfieri

A XVIII. századi olasz irodalom legjobb neve Vittorio Alfieri gróf (1749–1803), a forradalmi évtizedek antikos méltóságú, előkelő forradalmárja. Tragédiáinak nagy részét Toscanában írta múzsájának, Albany grófnőnek, az utolsó Stuart trónkövetelő volt feleségének oldalán, de Párizsban, a tettek színhelyén adta ki. Az ujjongva hívott francia forradalomból kiábrándult. Elhagyta Párizst és olyan franciagyűlölet fogta el, hogy egy egész versciklus, a Misogallo megírására ihlette.

Idealizmus

A színházat, mint a vele rokonlelkű Schiller, ő is erkölcsi, nemzetnevelő intézménnyé akarta tenni. A színház hivatása szerinte az, hogy bátorságra, haza- és szabadságszeretetre tanítsa az embereket, az apró fejedelmek igáját nyögő olaszokban felébressze a köztársasági erényeket. A gyakorlatias, józan olaszok közt ő képviseli a kora-romantika magasztos, földszerűtlen doktrinér idealizmusát.

A tiszta tragédia

Ő valósította meg legkövetkezetesebben a klasszikus dráma követelményeit. Mindent feláldozott a szükségszerűség elvének: darabjaiból kiirtott minden véletlent, minden epizódot, minden mellékalakot, mindent, ami nem magát a tiszta tragédiát szolgálja. Darabjainak szépségét mégsem ez adja meg, hanem nagyszerű olasz retorikájuk, amely itt a szabadságeszme szolgálatában áll. Minden darabja a zsarnokok ellen mennydörög és minden téma, amelyhez nyúl, zsarnokok és hősök gigantomachiájává tornyosul. Leghíresebb darabjában, Saulban, De Sanctis szavai szerint Isten a zsarnok: Alfieri megfordítja a bibliai elbeszélést és rehabilitálja a szerencsétlen királyt.

Önéletrajza

Nemes fanatizmusa, eszmei megszállottsága teszi értékessé híres önéletrajzát is.

Lábjegyzetek[szerkesztés]

  1. A. F. Prévost d'Exiles, szül. 1697-ben Hesdinben, jezsuita, majd katona, majd benedekrendi szerzetes, majd angliai száműzött, igen hányatott életet él, rengeteget ír, teljesen jelentéktelen dolgokat. Megh. 1763-ban.
  2. Pierre Ambroise Choderlos de Laclos szül. 1741-ben Amiensben. A forradalomban nagy szerepet játszik, ő dolgozza ki Robespierre beszédeit; Napóleon alatt magasrangú katonatiszt. A Liaisons 1782-ben jelenik meg. Megh. 1803-ban.
  3. Denis Diderot szül. Langres-ban 1713-ban. Nem vállalt állást, hogy egészen az irodalomnak élhessen, órákat adott, könyvtároskodott, sokat nyomorgott, 1745-ben megbízzák a Nagy Enciklopédia szerkesztésével, 1749-ben a vincennes-i várba zárják egy írásáért. A király nem engedi meg az Akadémiának, hogy tagjai közé válassza. Nagy Katalin cárnő megvásárolta könyvtárát és kinevezte annak könyvtárosául, Diderot Pétervárra ment a kegyet megköszönni. 1784-ben halt meg.
  4. Françoise Marie Arouet, szül. 1694-ben Párizsban, jómódú polgári családból. A Voltaire nevet Arouet le ir (ifjabb Arouet) betűiből állította össze. A jezsuitáknál tanult, a Régensség idejének frivol szalonéletében nyerte el világi csiszoltságát és szabadgondolkozását. A főnemesi Rohan-család egy tagjával való összetűzése miatt a Bastille-ba csukták, majd Angliába száműzték (1726–29). Hazatérte után (1734–1749) szerelmének, az okos és művelt Mme de Chatelet-nek kastélyában élt Cireyben. Átmenetileg az udvar kegyeit is élvezte: 1745-ben udvari történetíró lett, a következő évben kir. kamarás és az Akadémia tagja. De hamar elvesztette az udvar kegyét; 1750-ben Potsdamba megy, Nagy Frigyes porosz király udvarába. A király óriási tisztelettel fogadja, de idővel összekülönböznek, Voltaire 1753-ban botrányos jelenetek után elhagyja Poroszországot. Hosszabb bolyongás után Genfben telepszik le, majd 1760-tól kezdve Franciaország svájci határán, Ferney-ben él, saját kastélyában. XV. Lajos halála után visszatér Párizsba, az itteni fejedelmi ünnepeltetés fáradalmaiba hal bele 1773-ban.
  5. Pierre Augustin Caron de Beaumarchais, szül. 1732-ben Párizsban. Apjának órásmesterségét folytatja, majd udvari tisztviselő, királyi hercegnők zenetanára, pénzember, színműíró. Voltaire összes műveinek balsikerű kiadója, fegyvert szállít az észak-amerikai felkelőknek, titkos megbízatással külföldön jár, hogy megakadályozza a XVI. Lajost és Marie Antoinette-et gyalázó pamfletek terjedését; forradalmár és a forradalom áldozata, emigrációban hal meg 1799-ben.
  6. Louis de Rouvroy, Saint-Simon herceg, szül. 1675-ben Versailles-ben, katona és udvari ember, megh. 1755-ben. Visszavonultságában írta Emlékiratait, amelyek csak 1829–31-ben jelentek meg 21 kötetben.
  7. Giacomo Casanova, álnevén Seingalt lovag, 1725–1796. Emlékiratait késő öregkorában írta francia nyelven. Először németül jelent meg 1822–28-ban. A francia szöveg Stendhal átdolgozásában 1836–38-ban jelent meg.