A világirodalom története/VII.-1. fejezet

← A felvilágosodás

A világirodalom története
szerző: Szerb Antal
VII./1. fejezet – Angol klasszicizmus

Az ancien régime →

Háttér

Az angol klasszicizmus a XVII. században kezdődik, Drydennel, de csak a XVIII. század folyamán érik meg.

Közben 1688-ban lezajlott a „diadalmas forradalom”, amely ismét elűzte az önkényesen uralkodó Stuartokat és gondoskodott arról, hogy az alkotmány ezentúl Anglia minden polgárát megvédje mindennemű erőszakkal szemben. Megszületett az angol nemzet legfőbb kincse és büszkesége, a szabadság. A XVIII. században ez inkább függetlenséget jelent: annak biztosítását, hogy mindenki egyéni módján élheti egyéni életét. Az angol alkotmány az individualizmus diadala. A szabadság fényében kifakadó emberi méltóságtudat természetesen az irodalomra is kihat és megnöveli az író felelősségérzését.

Deizmus

Az a vezető nemesi és nagypolgári réteg, amely elűzte a Stuartokat, vallási kérdésekben is individualista, vagyis türelmes. Türelmes azért, mert kényelmetlen érzéssel gondol vissza elődeinek vallásháborúira, elfásult a hitbeli kérdésekkel szemben. Világnézete elegáns és közömbös deizmus: Isten valaha megteremtette a világot, de azóta nyugalomban és dicsőségben él valahol messze a világ határain túl, mint egy visszavonult idősebb nagyúr.

Természettudományok

Az emberekből Angliában vész ki először a fanatizmus, kezdik megérteni egymást. A hatalmas fejlődésnek induló természettudományok bizakodással töltik el az embereket. Bíznak abban, hogy lassanként meg fogják ismerni a természet minden titkát és szemük előtt feltárul majd a nagy világharmónia, az erők tökéletes egyensúlya a mindenségben, amelyről Sir Isaac Newton ábrándozott. A lelkek is harmonikusak és optimisták. Az élet, a szellem felől nézve, sosem volt oly elviselhető, mint a Fény századában.

Urbanitás

A Felvilágosodás társadalmi háttere a nagyváros, érzülete az urbanitás. London már akkor is óriási nagy és a szellemi élet vetélytárs nélküli középpontja a Szigeteken. 1708-ban állítólag már 300 kávéháza volt, köztük számos irodalmi kávéház, ahol a műértők gyűltek össze és élőszóban intézték el a kritika teendőit. Már Dryden is kávéházban trónolt, utóda, Addison naponta öt-hat órát töltött a kávéházban. A kávéházakból alakultak ki az angolok híres klubjai. Ilymód az angol irodalmi élet zárt férfitársaságban zajlott le, nők aktív részvétele nélkül. Ez a vonás erősen elválasztja az angol XVIII. századot a francia rokokótól.

A klikk

A kávéházakban és klubokban összegyűlő intellektuellekből külön társadalmi osztály alakul ki. A „wit”-eknek, a szellemes embereknek osztályönérzete lassanként semmivel sem kisebb, mint az arisztokráciáé. Ők és csakis ők ismerik az írás titkát, az ízlés szabályait és azt, aki nem tartozik közéjük, a be nem avatottat, a nevetségesség fegyverével sújtják agyon. Ez a „beavatottság” a humanizmus óta minden klasszikus stílushoz hozzátartozik. A klasszicizmus az osztálykiválasztódás eszköze. Így születik meg a jövőben oly beláthatatlanul fontos irodalomszociológiai képződmény, a klikk. Írónak lenni itt már annyit jelent, mint hozzátartozni zárt kis társasághoz.

Az arisztokrácia

Az irodalom kapcsolata az udvarral a Stuartok bukásával megszűnik; egy ideig még él a patronátusrendszer, főurak támogatják az írókat, akik viszont pamfletekkel szolgálják pártfogóik politikáját; majd lassanként ez is megszűnik, az író önállósul. Abban a mértékben, amint az irodalom kenyérkereső mesterséggé válik, az arisztokrácia egyre jobban lenézi az írókat és Lord Chesterfield híres beszédében azt mondhatja: „Mi, my lords, hála Istennek, valami jobbtól függünk, mint az agyunktól.” Viszont az író is növekvő önérzettel néz az arisztokráciára és Dr. Johnson már büszkén visszautasítja Lord Chesterfield pártfogását.

A sajtó

A pénzért dolgozó írónak különösen az időszaki sajtó ad kenyeret. Angliában már az előző században is van újságírás, a XVIII. század elején már jelentékeny iparág, bár íróinak, a hírhedt Grub Street lakóinak még igen szűkös megélhetést nyújt. Itt, a sajtó árnyékában népes írói proletariátus fejlődik ki s ez nemsokára heves harcokba bonyolódik az anyagilag és szellemileg jobb helyzetben levő magasabb irodalmi rétegekkel. Ennek a harcnak emlékét őrzi Pope Dunciade-ja. Pope arisztokrata barátainak nagy szórakozására legfőképp azzal gúnyolja ellenségeit, a Grub Street íróit, hogy elmondja, milyen szegénységben élnek.

A review-k

A Grub Streetből, az időszaki sajtóból nőtt ki az angol Felvilágosodás sajátos és jellegzetes formája, a review, a folyóirat őse. Joseph Addison (1672–1719) és Richard Steele (1672–1729) 1709-ben kezdik meg a The Tatler kiadását, amelyet 1711-ben az egy évig élő Spectator vált fel. Hetenként háromszor egy folio-lapon jelennek meg. Hogy mi van bennük, nagyon nehéz röviden elmondani. Vannak állandóan szereplő költött alakok, akik előadják véleményüket a világról. Vannak bennük rövidebb novellák, szatírák, portrék, tréfák, elmélkedések, minden. De alapjában véve valamennyien laikus prédikációk. Az angol ember most is szereti a prédikációt, szereti, ha kedvesen korholják, szereti az erkölcsi élet kérdéseinek megvilágítását. Addison és Steele és a nyomukban támadt review-k prédikációi tisztították meg az angol életet az előző századok nyerseségétől – az urbanitás elveit prédikálták.

Ha egy mai író Wells időgépén visszafelé indulna, a XVIII. századi Anglia volna a mától legmesszebb eső idő és ország, ahol még otthon érezné magát. Az irodalmi élet formája és háttere, amint láttuk, itt már majdnem ugyanaz, mint ma. Az angol irodalmi élet egy századdal megelőzte a kontinenst abban, hogy kultúrából civilizációvá lett. (L. a IX. rész bevezetését.) De azért még kultúra is: a klasszikus irodalmi hagyományok még nem váltak üres külsőségekké, még élő irodalom tud kivirágozni ezekben a keretekben, mert a szellem még mindig arisztokratikus jelenség, a kevesek ügye, az író még tudja, hová tartozik és nem válik még problémává benne, hogy mit is keres ezen a világon.

A klasszicizmus írói

Pope

Az angol klasszicizmus legfőbb költője Alexander Pope.^[1] Valahogy már születésétől fogva arra rendeltetett, hogy egy zártkörű társaság költője, a kényes és nagy munkát igényelő klasszikus ízlés megvalósítója és bírálója legyen. Semmi másra, mint írásra nem volt alkalmas. Oly törékeny és gyenge szervezet, hogy segítő női kezek nélkül felöltözni sem tud, oly koraérett, hogy már tizenkét éves korában klasszikus tragédiákat ír, kényes, betegeskedő, végtelenül hiú, sértődékeny, bosszúálló, számító és ravasz, „egy csésze teát sem tudott haditerv nélkül meginni”, mondta róla Dr. Johnson. Mintegy sűrített kivonata az intenzív irodalmisággal együttjáró emberi rossztulajdonságoknak.

Poetic diction

A klasszikus költői „dikció” nagymestere; a heroic couplet-et (l. Dryden) ő tette oly zeneivé, hogy utána, legalábbis Dr. Johnson szerint, már minden költő kezében muzsikált. Az utókor, különösen a romantika, kevéssé becsülte, még azt is kétségbevonták, hogy költő volt-e egyáltalán. Csakugyan, ha a költőt a teremtő képzelet és a kiáradó érzés teszi azzá, Pope nem költő, mert ezek a tulajdonságok hiányoztak belőle.

Pedig mégis nagy költő volt, a XVIII. század legjobb ízlése szerint. Tankölteményei (ez az igazi XVIII. századi műfaj!) az Essay on Man, lapos deizmusával és az Essay on Criticism, lapos klasszicizmusával, nem élvezhetőek, de kétségtelen remekmű komikus eposza, The Rape of the Lock (A fürtrablás, 1712).

A fürtrablás

Alig van még egy irodalmi alkotás, amelybe ennyi mentődött volna át a porcelánfigurák bájából, az arisztokratikus kultúra végidejének légies hangulatából, kimondhatatlan finomságából. Sem azelőtt, sem azóta nem értettek hozzá, hogyan lehet ennyire semmiből ennyire értelmes, szellemteljes valamit csinálni. Egy lord ellopja az imádott Belinda hajfürtjét, kitör érte a harc, míg végre az istenek a hajfürtöt csillagkép gyanánt az égre helyezik – ennyi az egész. Pope kitűnő leleménye az, hogy mitológiai apparátus gyanánt átveszi az akkor divatos rózsakeresztes misztikából a sylpheket, ezeket az egészen könnyű és lényegtelen légi szellemeket – lehetett-e megfelelőbb mitológiát találni egy rokokó hősköltemény számára? A sylphek bájos és meglepő kalandjai a nagy angol faerie hagyományra (l. ott), a Szentivánéji álom tündéreire emlékeztetnek, de sokkal főrangúbb tündérek, és egy kissé komikusak is.

Komikuma

Aminthogy minden komikus ebben a költeményben, ahol a szándékos és bevallott komikum mögött egy hatásosabb titkos komikum húzódik meg: Pope, a polgári származású intellektuell, titokban kineveti és megveti a főrangú társaságot, amelyről és amelynek ír. A nemes lord együgyű, a szép Belinda ostoba, mint egy fababa, az egész világ mérhetetlenül üresfejű, a sylphek is, még az Alvilág is, ahol a divatbetegségnek, a spleennek különböző fajtái boronganak. Pope, amikor megörökítette az angol rokokó szellemét, egyúttal ítélkezett is fölötte.

Homéros fordítása

Ő maga és kora Ilias-fordítását tekintette fő művének – annál nagyobb elítéléssel beszélt róla az utókor. Pope ugyanis Homérost heroic couplet-ben fordította és rokokó hangulatba tette át.

A Józan Ész feltétlen uralma alatt álló XVIII. századi írók úgy tudták, hogy az irodalomnak a tanítás, az oktatás adja meg létjogosultságát. Tehát vagy tankölteményeket kellett írni, mint Pope, vagy pamfleteket, mint az angol klasszicizmus legnagyobb prózaírója, Swift.

Swift élete

Swift^[2] természettől fogva pamfletíró, minden műve voltaképpen pamflet. Mérhetetlen keserűségét és gyilkos iróniáját bizonyos fokig megmagyarázzák életének körülményei. Cinikus karriercsináló volt, akinek nem sikerült karriert csinálnia, hiába szolgálta tollával a legelvetemültebb politikai rendszereket. Sikertelenségét nem lehet csodálni: még a XVIII. században sem tettek szívesen püspökké valakit, aki oly maró szatírát írt valamennyi keresztény felekezet ellen, mint amilyen Swift egyik első műve, The Tale of a Tub (Hordómese). Magánélete is szerencsétlen, két nőt szeretett egyformán, a költeményeiben szereplő Stellát és Vanessát; Stellát, akivel sok éven át együtt élt, titokban feleségül is vette, de újabb életrajzírói valószínűnek tartják, hogy egész életén át impotens volt. Előre tudta, hogy meg fog őrülni, vagyonát egy őrültek házára hagyta, utolsó esztendei iszonyatosak.

Személyisége

De természetesen belülről is erre a sorsra és erre a keserűségre volt alkotva. Legendák, de szavahihető legendák szólnak mérhetetlen gőgjéről és arroganciájáról, cercle-t tartott a hódolására siető főurak között, hercegnőknek is csak óvatosan, mindenféle előkészület után lehetett megismerkedni vele, még saját írásait is megvetette, sosem javította át és nem írta alá őket. Thackeray úgy gondolja, keserűségének gyökere az intellektuális magány lehetett – annak az embernek magánya, aki egyetlen értelmes lénynek érzi magát a hülyékből és félbolondokból álló emberiség közepén. „Gyűlölöm és megvetem az embernek nevezett állatot”, írja Popehoz intézett egyik levelében. Ennek a halhatatlan gyűlöletnek és megvetésnek kifejezése nagy műve, a Gulliver.

Gulliver

Gulliver első két könyvét, utazását a törpék és az óriások birodalmában, mindenki ismeri a gyermekkönyvből, természetesen rövidített, szelídített formában; mert – ez a sors iróniája a nagy ironikussal szemben – a világ legkeserűbb szatírájából a századok folyamán bájos gyermekkönyv lett. Kevesebben ismerik a nagyszerű harmadik és negyedik könyvet, Gulliver kalandjait a tudósok szigetén és a nemes lovak országában.

A nagy szatíra

A világirodalom legnagyobb szatírája – legnagyobb nemcsak művészi értékénél fogva, hanem, hogy úgy mondjuk, átmérőjénél fogva is. Más szatíra egy-egy emberi gyengeséget, divatot vagy visszaélést ostoroz, Gulliver egész embervoltunk rettentő kicsúfolása. Swift kiemeli magát az emberfajta közösségéből, hogy megmutassa az egész fajta eredendő és javíthatatlan gyengeségét, gonoszságát és ostobaságát. Iróniája elől nincs menekvés, sima és éles mondatai behatolnak a legvastagabb önbizalom páncélja mögé is. Olvasása közben az ember mélyen szégyelli, hogy ember. Maga mondja, hogy olyan mondatokat akar írni, amelyek ostorcsapásként hatnak az olvasóra. Sikerült is neki.

A nagyképűség ellen

Bár iróniája úgyszólván totális, minden emberire kiterjedő, mégis leginkább azt a tulajdonságot gúnyolja, amely a szellem emberét leginkább kihozza sodrából: a fontoskodást, az emberiség nagy részét jellemző arányérzék-hiányt. A törpék és óriások erre az iróniára rengeteg alkalmat nyújtanak. Gulliver ösztönös tiszteletet érez a törpe liliputiak császára iránt, mert a császár „majdnem egy körömmel magasabb, mint bárki udvarában, ami már magában is elég volna, hogy tiszteletet öntsön a szemlélőbe”. Az óriások királyának viszont azzal dicsekszik, hogy Anglia milyen hatalmas ország, mily rettentő belviszályok dúlják, mire a király azt mondja: „Lám, milyen megvetendő dolog az emberi hiúság, hiszen ilyen apró férgek is utánozhatják! Fogadni mernék, hogy ezek között a teremtmények között is vannak kitüntetések és címek!”

És miért harcolnak az emberek? Liliputot évszázados belviszályok forgatták fel, az alacsony cipősarkot viselők küzdöttek a magas cipősarkot viselők ellen (a whigek és a toryk!), a szomszéd ország invázióval fenyegeti Liliputot, mert odaát a tojást a vékonyabb végén kell feltörni, Liliput pedig menedéket adott a politikai menekülteknek, akik életük árán is ragaszkodtak ahhoz, hogy a tojást a vastagabb végén törjék fel.

Relativitás

Az itt idézett példákból is láthatjuk: Gulliver alapérzése a relativitás, az az érzés, ami a civilizáció emberét elválasztja a régebbi korok, a kultúra emberétől: a kultúra embere számára még megingathatatlan mértékek voltak, tudta, mi nagy és mi kicsiny, a civilizáció embere szerint minden lehet nagy is, kicsiny is, „felfogás dolga” – és ezért nem ér semmit az egész, teszi hozzá Swift.

Az emberi szellem

Az első két könyv az ember társadalmi életének szatírája, a második kettő az ember szellemi és erkölcsi értékének keserű kritikáját adja. A tudósok, akikkel Gulliver a Repülő Szigeten találkozik, a legcéltalanabb találmányokon dolgoznak, folyadékot eszelnek ki, amellyel ha bekenik a juh hátát, nem nő többé rajta gyapjú és oly szórakozottak, hogy disznóhólyaggal kell a fülükre ütni, mielőtt szólnak hozzájuk; nagyképű gőgjükben megvetik azt az embert, aki ugyan nem elméleti alapon, de kitűnően intézi dolgait – elmélet és gyakorlat gyógyíthatatlan kettőssége!

Az emberi erkölcs

A Houyhnhnm-ek országában, a nemes lovak az urak és ló-sorban tartják az embereket, a yahookat, Gulliver a nemes lovaktól tudja meg, milyen förtelmes állat az ember. A yahook megrohanják és agyonütik egymást, falánkok, iszákosak és legpiszkosabbak valamennyi állat közt. (De ezt csak azért mondhatta, teszi hozzá Gulliver, mert azon a vidéken nincsen disznó.) Kiválasztják maguk közül a leglustábbat és legcsúnyábbat és annak vakon engedelmeskednek.

Stílusa

A legmulatságosabb a nagy műben mégis maga Gulliver, a komoly angol polgár, aki tiszteletet érez a liliputiak iránt, bátor az óriásokkal szemben, és semmi groteszk csoda nem tudja nagyképű komolyságából kibillenteni. Swift stílusának titka a halálos komolyság, a „faarc”; a legnagyobb képtelenségeket is kristálytiszta, klasszikus ütemű nyelven, a legszebb angol próza nyelvén adja elő, sosem mosolyodik el. Az angolok szeretik a practical joke-ot, a nem szóbeli, hanem tettbeli tréfát; Swift egész attitűdjében van valami, ami a practical joke-okra emlékeztet. Egy korában nevezetes jósról és naptárcsinálóról megírja, hogy megjósolta saját halálát, majd egy idő múlva bejelenti, hogy meg is halt – amikor a szerencsétlen jós tiltakozik, vitába száll vele, bebizonyítja, hogy már rég meghalt és nincs joga vitatkozni. Az ír kérdés megoldásául azt indítványozza, hogy egyék meg az újszülött ír csecsemőket, így az írek száma is örvendetesen csökken majd és a növekvő húshiányon is segítenek. Directions to servants, Utasítások szolgák számára c. írásáról az ember nem tudja, a részletnaturalizmus diadala-e, vagy pedig egy neurotikus ember számol-e be házi szenvedéseiről. Figyelme kiterjed minden ostobaságra és gonoszságra, amellyel a személyzet gazdáit felbosszanthatja. „Asszonyod éjjeliedényét hagyd egész nap a hálószoba ablakában, hogy jól kiszellőződjék.” „Mindig csukj be egy macskát a szekrénybe, ahol a porcelánedényeket tartják, nehogy egy egér befurakodjék és eltörje azokat.” A példák Swift technikáját is illusztrálják: a helytelen dolgot úgy adja elő, mintha nagyon is helyes volna és egy abszurd ötlettel indokolja meg, hogy miért helyes.

A szenvedés írója

A Gulliver kétségkívül a legnagyobb könyvek közé tartozik. Nemcsak iróniájának, szellemességének semmit sem csökkenő ereje révén („kacaja fülünkbe csikordul a századokon át” – mondja Thackeray), hanem úgy is, mint emlékmű az emberi szenvedésről. Belőle tudjuk meg, mennyit szenvedhet a swifti ember, aki nem ismeri „a nyugodt, békés állapotát annak, aki bolond tud lenni a gazemberek között”.

Chesterfield

Az angol klasszicizmus arcéléhez hozzátartozik Philip Dormer Stanhope, Earl of Chesterfield is (1694–1773) híres, ma is sokat olvasott Leveleivel, amelyeket keresztfiához, tulajdonképpen saját törvénytelen gyermekéhez intézett. Az earl La Rochefoucauld és La Bruyère angol tanítványa. Felismeri az emberek gyengéit és arra oktatja fiát, hogyan boldogulhat az életben e gyengék felhasználásával. „Légy kellemes az emberekhez”, ez a főszabály; Chesterfield, mint kellemes századának igaz fia, minden világi előmenetelt ennek tulajdonít és igen üdvös tanácsokat ad a kellemesség művészetére vonatkozóan. Leveleivel záródik le az Udvari Ember Castiglionetól kiinduló érdekes irodalmi vonala.

A polgári irodalom kezdete

Az angol polgár

Pope, Swift, Chesterfield az éremnek csak egyik oldala. A klasszikus ízlést inkább csak a szellemi és társadalmi elit tette magáévá, a polgári közönség hiányos tanultságánál fogva sem tudja követni. A puritán hagyomány sokkal mélyebb gyökeret vert benne, semhogy egyetérthetne a vezető rétegek deista közömbösségével és erkölcsi frivolitásával. Szorgalmas, komoly, templomba járó emberek, igazi lelki táplálékuk még nagyon sokáig nem az irodalom, hanem a prédikáció, értékrendszerük a szószék alatt alakul ki.

Ez a polgári társadalom a restaurációkor elvesztette szavát és csak lassan találja meg újra. De az időszaki sajtó, a Grub Street hozzá fordul, belőle él. És itt születik meg az új irodalom, amely már a polgári szellemet hordozza. Ez az új irány a klasszicizmussal csak egyben rokon: a common sense, a józan ész tiszteletében. Műfaja nem a költészet és nem a szatíra, hanem a színdarab és főképp a diadalmasan kibontakozó realista regény.

Realizmus

„Defoe, Richardson és Fielding mindhárman mintegy véletlenül csöppentek bele a regényírásba”, mondja Raleigh az angol regényről írt könyvében. „Sikerük mutatja, mennyire elő volt készítve a közönség erre a műfajra.” Előkészítette az angol polgárság matter-of-fact, tényeket szerető szelleme; a klasszicizmus által kiélezett kritikai és szatirikus hajlandóság; az óriási érdeklődés a La Bruyère-szerű arcképek, a jellem- és emberismeret iránt, amint ez már a Tatler és a Spectator lapjain is megnyilvánul; és legfőképp az akkoriban megjelenő naplók és életrajzok tömege. A barokk regény 1700 körül kimegy a divatból, a common sense emberei nem hajlandók többé bevenni ezeket a képtelenségeket. A korízlés hasonlított egy kissé a maihoz: a közönség ma is unja a régi típusú lélektani regényt, finomságait nem hiszi el, inkább „igaz”, „megtörtént” dolgokról akar olvasni; így jöttek divatba az életrajzok és önéletrajzok, akárcsak a XVIII. század elején.

True Relations

A Grub Street ontotta is az „igaz történeteket”; legtöbbnek a hosszú címe is így kezdődik: A True Relation, igaz beszámolás. Ebből a tömegtermelésből emelkedik ki Defoe, a realista regény megteremtője. Zseniális felfedezése abból állt, hogy rájött, Leslie Stephen szavaival élve, „hogy az ember nagyon sok fáradságot takarít meg, ha maga találja ki a tényeket, ahelyett, hogy felkutatásukkal vesződnék”.

Defoe

Daniel Defoe-t (1660?–1731) a legangolabb írónak nevezik. Józan kalandor, mint hőse, Robinson. Élete szívós harc a megélhetésért. Eleinte kereskedelmi vállalkozásokba bocsátkozott, azután mint politikai kém élt Skóciában, majd élete nagy részén át a Grub Street szorgalmas irodalmi proletárja volt. Pályája legelején írja legmerészebb írásait: The Shortest Way with the Dissenters (1702) a szektáriusok meggyőzésére meglehetősen hasonló módszereket ajánl, mint Swift az ír kérdés megoldására; e művéért kalodába csukták és bebörtönözték; A True-Born Englishman c. szatirikus költeményében azt bizonyítja, hogy tiszta angol nincs is, az angol ember vagy brit, vagy szász, vagy dán, vagy normann rablóktól származik, ami végeredményben egyre megy.

Realista kísértet

Azután ő is „igaz történeteket” kezdett írni. Az angol irodalomtörténet nevezetes dátuma 1706; ebben az évben jelent meg Defoe-nak egy kis traktátusa: „Igaz beszámolás bizonyos Mrs. Veal megjelenéséről 1705. szeptember 8-án.” Ez a Mrs. Veal egy szellem, aki megjelent barátnőjének, hogy másvilági tekintélyével figyelmébe ajánljon egy megvásárlásra érdemes vallásos könyvecskét. Igaz beszámolást szellemjelenésekről nagyon sokat írtak akkoriban; Mrs. Veal megjelenésében az az újság, hogy Defoe, a nagyobb hitelesség kedvéért, az esemény minden apró részletkörülményéről beszámol. Itt születik meg Defoe realista módszere: a realizmus eleinte nem több, mint kitűnő üzleti fogás, hogy művét valószínűvé tegye és így propaganda-értékét növelje. Defoe azután is rengeteg „igaz beszámolást” írt meg nem történt dolgokról, ilyen két remekműve is, a Robinson és a Moll Flanders. Amikor ezeket írta, már hatvan év körül lehetett és egy szélütésen is túlesett már.

Robinson

Robinson Crusoe-hoz (1719) Alexander Selkirk skót tengerész története szolgáltatta az alapot. Defoe az igaz adatokat nem tartotta megfelelőeknek, ezért felhasználásukkal egy kitalált alak kitalált történetét írta meg. Rendkívül tanulságos, hogy Selkirk elbeszélését nem azért vetette el, mert nem volt eléggé regényes. Ellenkezőleg, ami Selkirkkel történt, bizonyos fokig regényesebb, mint a Robinson-regény: Selkirk macskákat tanított táncolni és hazatérte után megszöktetett egy előkelő hölgyet. Defoe ezeket a regényes mozzanatokat nem használhatta, mert valószínűtlenné tették volna könyvét, az olvasó nem hitte volna el, hogy igaz történet – a valóság ugyanis sohasem annyira valószínű, mint egy realista regény.

Statisztikai regényírás

A Robinsonban is uralkodik Defoe „statisztikai” módszere: mindenre pontosan emlékszik, a cédrusfa, amelyet hajóépítés céljából kidöntött, éppen öt láb tíz hüvelyk átmérőjű alsó részén, a hajó éppen huszonhat ember befogadására alkalmas stb. (Angol szakértők szerint ezt a hajót, ha pontosan éppolyan volt, mint ahogy Robinson elmondja, sosem lehetett a vízre bocsátani.)

Robinzonádok

Robinson az emberiség közös kincse; mindnyájan rajta nevelődtünk, akárcsak Gulliver utazásain. Egész műfajt teremtett, a Robinzonádot, minden nemzetnek támadt saját Robinsonja. A műfaj a preromantikus korban mind erősebb rousseau-ista, „vissza a természethez” vonásokat öltött; maga Defoe sokkal praktikusabb lélek volt, semhogy ráért volna a természetben elmerülni. Azt sem hiszem, hogy tudatosan az emberi civilizáció kialakulását akarta volna bemutatni művében.

Moll Flanders

Másik remekműve, a Moll Flanders, már sikamlós tartalmánál fogva sem válhatott gyermekkönyvvé. Moll Flanders tizennégyszer ment férjhez, többek közt saját fivéréhez, akit nem ismert; majd mikor megöregedett, tehetséges tolvajnő lett belőle. Úgy látszik, még a puritán angol polgár is szívesen olvasott ilyen történeteket, feltéve, hogy a szerző, mint Defoe, az előszavában biztosította, hogy művével az erkölcstelenséget akarja leleplezni és „nincs a könyvben egy gonosz cselekedet sem, amely előbb vagy utóbb nem teszi véghezvivőjét boldogtalanná vagy szerencsétlenné”. Maga Moll Flanders is még kellő időben megbánta bűneit a börtönben, még egyszer és utoljára férjhez ment és Amerikában új életet kezdett. Széles társadalomábrázolásával, kitűnő kalandjaival ez a könyv a Robinsonnál is szórakoztatóbb olvasmány.

A realizmus a következő lépést nem a regény, hanem a színdarab területén tette meg. 1731-ben került színre George Lillo (1693–1739) drámája, A londoni kereskedő, avagy George Barnwell története. Rémhistória a könnyelmű inasról; új benne az, hogy Lillo az inas gazdájában a polgári erényt dicsőíti, megteremtve a „polgári drámát”. (Tulajdonképpen csak felújítja a Shakespeare-kor egyik tendenciáját.) Magyar szempontból meg kell említeni, hogy Lillo Elmeric címen klasszikus ízlésű drámát írt Bánk bánról, ez a legegyenesebb vonalvezetésű Bánk-feldolgozás. A többitől főképp abban különbözik, hogy a királyné szerelmes Elmericbe (Bánkba) és ez a szerelem a történet fő indítéka.

Richardson

Ezután jött Richardson. Samuel Richardson (1689–1761) még inkább polgárember, mint Defoe; szelíd, visszavonult életű kis nyomdász és kiadó. Világraszóló hírnevét első regényének, Pamelának (1740) köszönheti. Hősnője szobalány egy előkelő háznál. A ház fiatal ura el akarja csábítani, de Pamela erényes ellenállása annyira megrendíti, hogy végül is feleségül veszi. Avagy az erény jutalma, mondja az alcím.

Én-forma

Richardson a történetet levelek formájában adja elő, amelyeket Pamela ír tisztes ősz szüleinek. Ez a módszer, amely annyi nagy és kis követőre talált, teljes szakítás a kalandos regény addig uralkodó formájával; immár nem az esemény a regény lényege, hanem a lélek reagálása az eseményekre.

Szentimentalizmus

Itt már teljes vértezetben jelenik meg az angol szentimentalizmus; ez segítette a regényt diadalra. A szerző nem kíméli meg az olvasót Pamela szenvedésének semmi részletétől sem – a puritán közönség nyilván úgy szerette a lelki kínokat, mint a középkori ember a mártírok testi szenvedéseit. Pamela jóleső könnyek áradatát váltotta ki Európa-szerte. Ez a XVIII. századi szentimentalizmus még nem a Werther-kor általános érzelmessége, csak bizonyos morális, puritáni érzelgősség. Az embereket a jóság hatja meg, vagy inkább az a nehezen meghatározható valami, amit akkoriban erénynek neveztek.

Pamela alakja

Pamela alakja azóta sokat vesztett vonzóerejéből. Egy kissé mintha női Robison volna: okos, bátor, dolgos és törhetetlen. De a női vonások hiányoznak belőle. Nincs benne semmi gyengeség, egy pillanatig sem jön kísértésbe, tisztában van erkölcsi kötelességével. Ebben az első szentimentális hősnőben voltaképpen nincs is semmi érzelem, szíve csak arra való, hogy állandóan sajnálja önmagát. Egyébként szíve is az erkölcsi parancsnak engedelmeskedik: a csábítót gyűlöli és megveti, de abban a pillanatban, amint tisztességes szándékkal közeledik hozzá, egy életre szóló hűséges szerelem ébred benne.

Rokokó

A regény különös érdekességét az adja meg, hogy a XVIII. században még a puritán író is a legnagyobb magától értetődőséggel veszi át a rokokó erotikus hangulatát. Pamela gazdája a csábítás és erőszak valamennyi eszközét felhasználja a leányzó erénye ellen és Pamela mindig csak az utolsó pillanatban menekül meg – és ez az utolsó pillanat sokszor oly kényes helyzetben következik be, amilyenről mai zordonabb századunkban Richardsonnál sokkal szabadabb felfogású írók is csak óvatosan mernének beszélni. Az erény jutalma semmivel sem kevésbé sikamlós olvasmány, mint a Moll Flanders – és még jobban mutatja, mennyi képmutatás és lelki álság húzódott meg a puritán homlokzat alatt.

Clarissa

Richardson másik nagy regénye, a Clarissa Harlowe, szintén egy üldözött polgári ártatlanságról szól ; de ezúttal az olvasók érdeklődése nem annyira a leányzó, mint inkább főrangú csábítója, Lovelace felé fordult. Lovelace a restaurációs vígjátékok elvetemült fiatal gavallérja, a polgárság felől nézve. Richardson művészete itt is olyan kétarcú, mint előző regényében: Lovelace-ba, a gaz csábítóba Richardson minden nőolvasója beleszeretett.

Fielding

A Pamela tette regényíróvá a Richardsonnál sokkal kiválóbb Henry Fieldinget.^[3] Fieldinget ugyanis annyira felbőszítette a Pamela szentimentalizmusa, könnyes szemű képmutatása, hogy egy ellenregényt írt, Joseph Andrewsnek, Pamela kétes erkölcsiségű fivérének történetét. Miután ilymód rájött a realista regény módszerére, több nagyszabású regényt írt; kiemelkedik közülük a Tom Jones (1749).

A képmutatás

Fielding e regényével a képmutatás, a puritán hagyaték árnyoldala ellen száll hadba. Az angol közönség azóta is nagy gyönyörűségét találja abban, ha ezt a nagy nemzeti bűnét ostorozzák, az angol írónak szinte kötelessége, hogy elítélő szavakat ejtsen a „cant”-ről, – de az olvasók magukban nagyon jól tudják, hogy az angol képmutatást az angol idealizmustól és az angol önfegyelemtől nagyon nehéz elválasztani; ezért a képmutatás elleni harcot íróikra bízzák, maguk pedig olyanok maradnak, amilyenek voltak.

Realizmus

Fielding tudatos és harcos realista: úgy érezte, hogy Richardson hamis képet festett, ő majd megmutatja, milyen az élet, milyen az ember. Az ember olyan, mint Tom Jones: természettől fogva jó ösztönök élnek benne (az optimista XVIII. században vagyunk), ha szíve sugallatát követi, nemes és szép tettekre képes; de az ember gyenge és befolyásolható és nem hallgat mindig tisztább ösztönzéseire. Ha vétkezik, gyengeségből vétkezik, nem szabad túlságosan elítélni, a szívet kell nézni, nem a tettet és nem a látszatot. Fielding megbocsátó, humánus erkölcsi magatartása a common senseen alapul, irtózik minden puritán túlzástól, mert nem látja értelmét – és mert, XVIII. századi ember lévén, nem szeret semmit sem, ami az életet kellemetlenné teszi.

Dezilluzionizmus

Megmutatni, milyen az ember igazán! Fieldingben már sok van a XIX. századi regényírók leleplező szenvedélyéből: Sophia pl., az angyali hősnő, csalódásában elveszti életkedvét, nem nyúl ételhez-italhoz és hervadni kezd, mint a szentimentális hősnők. De egyre éhesebb lesz; éhség és bánat egy ideig gyilkos küzdelmet folytat belsejében, míg végre az éhség győz és Sophia hatalmas étvággyal nekilát az asztalra készített hideg vacsorának. Fielding kimondhatatlan örömére. „Ilyen az élet.”

Megértése

Megértése és megbocsátása hősével szemben messzebbre megy, mint amennyit a mai erkölcsi érzés megengedne; azt talán még el lehetne nézni, hogy Tom Jones, az angyali Sophia szerelmese, minden szembejövő nővel hűtlenkedik, persze csak gyengeségből – de nehezebb megbocsátani, hogy e hűtlenségekért anyagi ellenszolgáltatást is elfogad. A XVIII. században vagyunk: úriembernek inkább megbocsátották, ha selyemfiú, vagy ha hamiskártyás, mint azt, hogy dolgozik.

Amelia

Másik nagy regényében, Ameliában (1751) jóformán már másról sincs szó, mint arról, hogy mi mindent bocsát meg szemrebbenés nélkül Amelia, az angyali menyasszonynál is angyalibb hitves. Fielding regényeinek, úgy látszik, a megbocsátás a gyenge oldaluk.

Fielding értéke

Az olvasót Fielding regényeinek szolid angol vonásai ragadják meg: oly kiadósak, oly férfiasak, mint a roastbeef, az életnek szélesen, vígan hömpölygő folyamát tárják elénk, a szép századot, a jóétvágyú embereket, a nyugodt, diadalmas angol életkedvet. A valóság nagylélegzetű, vidám és tárgyilagos ábrázolása, ami Defoe-nál még mintegy fogás és véletlen csak, itt már biztos és magával ragadó művészetté izmosul. Fielding az istenáldott nagy elbeszélők közé tartozik, Dickens és Thackeray, Tolsztoj és Thomas Mann ősei közé.

Smollett

Fielding szellemi szomszédságában találjuk Tobias Smollettet (1721–1771). Ez a nagy realista kiváltképp a tengeri élet viszontagságainak ismerője. Fő művének, a Roderick Randomnak (1748) hátborzongató tengeri részei a leghíresebbek és Trunnion kapitány (a Peregrine Pickle-ben) valamennyi későbbi tengeri medve őse. Smollett savanyú és ironikus skót természet, az édes századból keveset élvezett és nyers rosszkedvvel írta le az árnyoldalát: az erőszakos katonafogást, a hajópincékbe dobottak kínjait, a XVIII. századi nagyváros délies piszkát és nyüzsgő utcai életét. A realista módszer az ő kezében már sokkal inkább módszer, mint Fieldingnél; regénygyára van, amelyet üzemben kell tartani, mert sürgetik a kiadók. A kalandregényből még többet vesz át, mint Fielding.

Nyerseségük

Mind Fielding, mind Smollett kevéssé kényes ízlésű. Jóízű verekedések jelzik a nagy fordulatokat, alakjaik brutálisak és a ház előtt állónak fejére ürített éjjeliedény úgy tér vissza ezekben a könyvekben, mint egy wagneri vezérmotívum. A rokokó kecsesség Angliában csak vékony púderréteg egy brutálisabb valóság fölött; ez a század az iszákosság és a megvadult kártyázás kora, az a kor, amely Hogarth metszeteiben tükröződik.

Sterne

A harmadik nagy regényírónak, Laurence Sterne-nek (1713–1768) különös, illanó lénye magában áll a korban – csak a romantika terem majd hozzá hasonlókat. Vele vonul be az irodalomba a későbbi regény legfőbb témája: a bonyolult ember. Richardson emberei vagy jók, vagy rosszak, Fieldingél becsületesek vagy képmutatók; Sterne embereit nem lehet ilyen mindennapi kategóriákba beosztani. Tulajdonképp nincsenek is emberei: önmagáról ír, önmagát tükrözi még a mellékalakokban is.

Modora

Whimsical, szeszélyes író, mondják az angolok. Ez a speciális angol írói tulajdonság megvan már Donne-ban és a barokk költőkben is. Sterne szorgalmasan böngészte a régi angol írókat és felhasználta a különösségeket, amelyeket bennük talált, hogy könyveit még szeszélyesebbekké tegye. Elbeszélő formája, azt lehetne mondani, a kitérés, a közbevetés, a fonál szándékos elvesztése. A megkezdett, de félbeszakított elbeszélést esetleg nyolcvan lappal odább folytatja, hogy megint félbeszakítsa. Kedvenc írásjele a gondolatjel, akad mondata, amelyben kilenc gondolatjel is van. Regényeiben komoly filozófiai elmélkedések, sőt egyházi beszédek (anglikán lelkész volt) váltakoznak trágár francia élcekkel, középkori rémtörténetek érzelmes szerelmi jelenetekkel. Még tipográfiája is szeszélyes, néha oldalakat üresen hagy, jelezve, hogy itt olyasmiről van szó, amit nem lehet elmondani. De főképpen irónia és szentimentalizmus ügyes és gyors keverésével idézi fel a valóság kétoldalú voltának meggyőző érzését, mint később Byron és Heine. Don Quijote és Sancho Panza egy személyben.

Tristram Shandy

Negyvenhét éves korában aratta első sikerét Tristram Shandyjével (1760). Ez a szeszélyes önéletrajz sosem fejeződött be: a könyv egyharmadát már elolvastuk, amikor a hős végre megszületik. Mikor az író a könyv első felét megírta, azon elmélkedik, hogy már egy éve írja ezt a könyvet és még mindig csak egy napot mondott el életéből. Vajon hány évig kellene élnie, hogy utolérje magát? A Tristram Shandy ötlet-tömkelegéből kiemelkedik Uncle Toby, a rokkant katonatiszt alakja: Uncle Toby már csak hobbyjának, rögeszméjének él, a kertben megásatja a németalföldi háború várait és hűséges káplárja segítségével végigjátssza a várostromokat. A hobby a legfontosabb az életben – ez Sterne nagyon angol filozófiája.

Sentimental Journey

Másik nagy műve The Sentimental Journey, az Érzelmes utazás (1768). Hőse, Yorick franciaországi útján csak egyet lát meg: embereket, akik felkeltik benne a rokonszenv és a részvét érzését. „Gróf úr”, mondja Yorick, „ezért nem láttam a Palais Royalt, – sem a Louvre homlokzatát – sem nem kíséreltem meg, hogy a képeket, szobrokat és templomokat leíró angol könyvek számát szaporítsam. Mert minden szép lényre úgy tekintek, mint egy templomra és inkább az ő lelkébe térnék be és inkább nézném az ott felaggatott eredeti rajzokat és kidolgozatlan vázlatokat, mint akár a Rafael Transzfigurációját.” A szentimentális utazó nem mulaszt el egy alkalmat sem, hogy meghatódjék. Meghatja egy kolduló szerzetes, egy halott szamár gazdája, egy süteményt áruló rokkant katonatiszt, egy szép és ártatlan szobalány, és főképp önmaga, hogy olyan tisztes és erényes, egyszer sem csókolja meg a szép szobalányt. Pedig Yorick nagyon szerelmes természetű. „Egyike volt életem különös áldásainak”, mondja, „hogy úgyszólván minden órájában rettentően szerelmes voltam.” A regény folyamán több ízben majdnem valami szerelmi kalandba ereszkedik, de mindig a majdnemnél marad és a regény úgy is végződik be, hirtelen, egy mondat közepén, amikor Yorickkal éppen történnék valami.

Modernsége

Sterne szentimentalizmusa, amint látjuk, tudatosan még nem több, mint a XVIII. századi ember morális elérzékenyülése saját jólelkűségén, még „az erény diadala” – de mondatainak különös zenéjében, nyugtalanul csapongó ötleteiben, egész magatartásában öntudatlanul már valami sokkal szubtilisabb, nagyon modern és nagyon érdekes érzékenység szólal meg. Nem lehet rá mást mondani, mint ezt a rossz értelemben annyit használt szót: finom. Árnyalatokra reagál, apró rezgéseket tud szavakban visszaadni, hangulatot tud teremteni, mint csak néhányan a legjobb modernek közül. Minden impresszionizmus őse. A rokokó törékenység legszebb emlékei közé tartozik.

Utókora

Az utókor nem egységes Sterne megítélésében. Sokan, így Taine is, bohócnak látják, szemére vetik hatáskereső és hisztérikus modorát, őszintétlenségét. Csakugyan, ha a XIX. századi realizmus felől nézzük, Sterne pl. Fieldinghez viszonyítva sajnálatos eltévelyedés. De ha Proust felől, a XX. századi regény felől nézzük, Sterne új fejezet a regény történetében. A magasrendű, modern regény Cervantesszel, kifinomodottabb formájában Mme de La Fayette-tel kezdődik, Fieldinggel és Smollett-tel kapja meg a széles, életszerű társadalmi hátteret. De ezek mind „alakokról” írtak, Sterne az első, akinek témája az Én, belülnézetből; nem az Én története, mint a nagy Vallomásokban, hanem az Én tiszta létezése, valósága, az Én, amikor nem történik vele semmi.

Goldsmith

A század nagy angol regényíróinak sorát Oliver Goldsmith (1728-1774) zárja le. Híres könyve, The Vicar of Wakefield (1766) a morális szentimentalizmus legrokonszenvesebb terméke. A jólelkű, hiszékeny falusi lelkésznek és családjának története, a könyv idilli hangulata és kedves humora Goethe és kora szemében nagyon kedves volt és vonzóerejéből mindmáig sokat megtartott.

Goldsmith színdarabja, She Stoops to Conquer, az angol vígjátékot új fázisában mutatja be, távolodóban a régibb vígjáték frivolitásától. Ha elfogadjuk a vígjáték kissé valószínűtlen kiindulását (egy fiatal gentleman tévedésből kocsmának néz egy vidéki úriházat és szállást vesz benne), kitűnően mulathatunk rajta.

Sheridan

Még mulatságosabb és sokkal színesebb, szellemesebb Richard Brinsley Sheridan (1751–1816) The School for Scandalje, a század legjobb angol vígjátéka. Ez is a képmutatást leplezi le, mint Tom Jones.

Az utolsó klasszicista

A XVIII. század utolsó harmadában az angol ízlés mindinkább függetlenné válik a klasszicizmustól, új áramlatok kerekednek felül, amelyekről a Preromantika fejezetében lesz szó. Az időszak feltétlen tekintélyű irodalmi vezére, Johnson^[4] mégis teljesen a klasszikus felfogásnak hódol és hivatalosan meghosszabbítja annak uralmát majdnem a század végéig.

Minden nagy irodalomnak van egy-két rejtélye: írók, akiknek tekintélyét és hírnevét a külföld nem tudja megérteni. Az angol irodalomnak ilyen rejtélye Dr. Johnson.

Írásai

Óriási irodalmi súlyát és nem csökkenő népszerűségét írásai egyáltalán nem indokolják meg, ezt még az angolok is elismerik. Életének fő műve egy nagy angol Szótár. Írt mulatságos, Voltaire Candide-jára emlékeztető „keleti” regényt Rasselas címmel, benne az emberi törekvések hiábavalóságát mutatja be; skóciai útirajzában Macpherson nagy misztifikációja ellen szállt síkra (l. ott); The Lives of the Poets címen életrajzot írt Miltonról, Drydenről, Pope-ról, Swiftről és másokról, okosan, de minden bensőségesebb megértés híján. Szakembereken kívül ma már senki sem olvassa írásait. Talán stílusa hatott lefegyverzően kortársaira? Stílusa a könnyed század csodálatos swifti prózája után megdöbbentő visszaesés az előző kor nehézkes, latinos mondat-ősállatai közé. „Sir”, mondta egyszer Goldsmith Dr. Johnsonnak, „ha Ön kis halacskákról ír, az olvasó azt hiszi, hogy bálnákról van szó.”

Egyénisége

Varázsa tehát nyilván „egyéniségében rejlett”. De azt olvassuk, hogy barátságtalan, mogorva ember volt, külsejét elhanyagolta, rettenetesen sokat evett, beszéd közben kellemetlen mellékzörejeket hallatott és amit beszélt, pedáns és unalmas volt. A kortársak mégis versenyeztek társaságáért, gorombaságait szívesen lenyelték, csak hogy azt mondhassák, együtt voltak vele.

Boswell

Beszélgetéseit, véleményeit és ítéleteit rajongója, James Boswell (1740–1795) örökítette meg az utókor számára The Life of Samuel Johnson (1791) c. könyvében, amely ma is minden művelt angol kedves olvasmányai közé tartozik. Ez a könyv még Dr. Johnsonnál is nagyobb rejtély. James Boswell a középszerűnél kevésbé intelligens, de minden mértéken felül nagyképű és fontoskodó ember volt és személyiségének bélyegét híres művére is rányomta. Megható és egyben mérhetetlenül komikus, mekkora fontosságot tulajdonít minden szónak, amelyet Dr. Johnson és főképp, amelyet ő maga ejtett az idők folyamán. Dr. Johnson véleményei, legalábbis úgy, ahogy Boswell feljegyezte, ha nem közhelyek, akkor nyilvánvaló ostobaságok, egy maradi elme rosszkedvű füstölgései. Legfeljebb annyit kell elismernünk, hogy az irdatlan terjedelmű könyvnek vannak egyes részletei, amelyeknél érezzük, hogy ha angolok volnánk, ez biztosan nagyon tetszenék nekünk.

Gibbon

Az angol klasszicizmus nagy történetíró-művésze Edward Gibbon (1737–1794), kinek a késői Rómáról és Bizáncról szóló hatalmas műve, History of the Decline and Fall of the Roman Empire (1776–88) a Felvilágosodás egyik nagy kritikai fegyverténye és számos későbbi történelmi regény és dráma ihletője.

Lábjegyzetek

1. Alexander Pope szül. 1688-ban Londonban, katolikus családból. Hírét Ilias-fordításával alapította meg 1715–20-ban; ettől kezdve jómódban élt twickenhami villájában. 1744-ben halt meg.
2. Jonathan Swift szül. 1667-ben Dublinban; anglikán lelkész; 1710-től 1713-ig a toryk minisztersége idején nagy szerepet játszik a közéletben, a toryk bukása után Dublinban él, a Drapier's Letters-szel síkraszáll Írországért. A Gulliver's Travels' 1726 előtt jelenik meg. 1745-ben hal meg.
3. Henry Fielding szül. Sarpham-Parkban 1707-ben, nemesi családból. 1728–37-ig színpadi szerző, 1745-től bíró, 1752-től lapszerkesztő, 1754-ben hal meg.
4. Samuel Johnson, Dr. Johnson, ahogy az angolok nevezik, 1709-ben szül. Lichfieldben, kispolgári családból. Folyóiratokba dolgozik, majd maga ad ki review-kat (The Rambler, The Idler). 1762-től állami támogatást kap, jólétbe kerül, furcsa hajótörött emberekből egész gyűjteményt tart el házában, rajongójával, Boswell-lel (1740–1795) nagy utazást tesz Skóciában. Megh. 1784-ben.