A vágy vak éccakáján

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A vágy vak éccakáján
szerző: Somlyó Zoltán

A vágy kihűl a józan öntudatban.
De sisteregve forr az öntudatlan,
mely korlátlan úr mindnyájunk felett.

Hiába szúr a kénytelen szüzesség!
A gyatra vérnek az kell, hogy megessék! –
Ezer titkos bűn köt össze veled!

Be jó gyermeknek lenni, kit a pázsit
bujálkodó melege meg nem másit,
csak hátán fekszik és az égre néz.

Be jó néki, mert a földig nem ér el;
felhőkkel játszik, lilával, fehérrel –
az égből ömlik ajkára a méz.

De mit csináljak vágyó két karommal?
S a mellemmel, a meggyalázott rommal?
mely árva sírként feléd domborul…

Tovább viszem szomorú úti málhám:
szerelmemet, a vágy vak éccakáján,
mely jéglepelként szívemre borul…