A tizennégy karátos autó/Tizenkettedik fejezet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← XI. fejezetA tizennégy karátos autó
szerző: Rejtő Jenő
XIII. fejezet →

XII. FEJEZET[szerkesztés]

1[szerkesztés]

A Fort-St.-Thérèse nevű orani erőd udvarán játszódott le az alábbi jelenet egy újonccsapat érkezése után. Félhivatalos annalesekben még ma is megtalálhatják a hitetlenkedők e feljegyzéseket, amelyek egy Gorcsev nevű, fekete bajuszú, szemüveges újonc érkezésével indokolják Furion kapitány századparancsnok ideges gyomorbaját. Egy év múlva tört csak ki annyira, hogy a kapitányt azonnal nyugdíjazták, de állítólag ezen a napon kezdődött.

Pedig a nap derűs volt, és eseménytelenül indult. Egy újonckülönítmény érkezett Marseille-ből, akiket feleskettek, azután kivezényelték valamennyit az erőd udvarára. Az őrmester megnyalta a szája szélét.

- Magának mit mondott ez a Gorcsev? - kérdezte a káplárt.

- Hogy "húgocskám", és később elmagyarázta, hogy a keresztanyja nem lehet a húga.

- Engem kabócának nevezett. Erről még beszélek vele - bólogatott az Oroszlán, és nyájasan, jó étvággyal nézett az említett közlegényre. Pillanatnyilag még, kiképzés előtt és a tiszti szemle közben, nem tehetett a két altiszt semmit. De hiszen nem sürgős. Öt év nagy idő.

Az őrmester vészesen mosolygott. Vanek úr szerényen visszamosolygott, és kedélyesen bólogatott. Ekkor jött a századparancsnok, és azonnal megakadt a szeme a bólogató újoncon.

- Közlegény!

- Na, mi van? - kérdezte a közlegény kedélyesen, hogy rokonszenvesnek lássék.

A századparancsnok kimeredt szemmel hátralépett.

Gent, a káplár ezt sziszegte Vanek úr mögött:

- Barom! A parancsnok előtt áll! Tisztelegjen!

- Bocsánat - mondta az újonc észbekapva. - Nem ismerem még a rangjelzéseket. - És megemelte a sapkáját. - Alázatos tiszteletem... Nevem Van... Nevem van, de ez nem fontos...

...A századparancsnok úgy nézte, mint aki kísértetet lát. Talán ez volt a világtörténelemben az első eset, hogy egy katona megemelte a sapkáját köszönésképpen.

Verdier őrmester a kapitány mögött halotthalványan mutatta a szalutálást. Mire Vanek úr feléje is megemelte a sapkáját, és csodálkozva mondta:

- Mi már találkoztunk! Hogy van?

- Vigyázz! - kiáltott a kapitány elképedve. - Mi ez?! Hülyék intézete?

- Nem hiszem - felelte Vanek úr bizonytalanul.

- Vigyázz! Miféle vigyázz ez?

- Mi értelme van ennek, kérem!...

- Hogy hívják?!

- Nevem Van... Nevem van: Petrovics.

- Hollandi?

- Én?

- Ne kérdezzen!

- Na jó, így nem lehet tárgyalni...

- Miért mondja, hogy Van Petrovics!

Vanek úr előrelépett, és egy karmesterszerű kézmozdulattal leintette a szólni készülő káplárt.

- Pardon... Én Gorcsev vagyok. Visszavonom a többit...

A parancsnoknak egy másodpercre bágyadtan lehunyódtak a szemei, és mély lélegzetet vett.

- Őrmester! Ezt az embert kihallgatásra! Tíz nap salle de police-ra terjessze fel! És megtörni a fegyelmezetlenségét! - Végigmérte Vanekot.

- Maga az erőd fennállása óta az első újonc, akit az érkezése napján megbüntetnek! Szégyellheti magát! - Azután az altiszthez fordult. - Maguk is! Rompez! Altisztek velem jönnek a beosztásért!

És ment. Mögötte az altisztek. Egy fiatal hadnagy, aki eddig szótlanul nézte a jelenetet, most odajött.

- Ide hallgasson, barátom. Ugye, tudja jól, hogy vannak kitenyésztett vadászebek és gondosan megválasztott ősök után létrehozott különös tehenek. Hát maga, sajnos, egy tiszta tenyészete a nyárspolgárnak!

- Őrnagy úr állattenyésztő?

- Nem. Valamikor pszichológus voltam. Maga, barátom, igen szerencsétlen lelki alkat. Tudja, mi az, hogy antikatona?

- Hogyne. Régi porcelánból készült Napóleon-szobor.

- Maga ízig-vérig civil! - folytatta sóhajtva a tiszt. - Az őscivil, akinek éppúgy nincs érzéke a katonasághoz, mint ahogy egy süket nem értheti meg Mozartot. Én borzasztóan sajnálom. Megértett?

- Nagyjából - felelte Vanek úr - csak az homályos előttem, hogy mi köze a különleges teheneknek a régi porcelán csészékhez?

- Szomorú egy alak - a hadnagy legyintett, és bólintva továbbment. Vanek úr felsietett az emeletre, és belépett az ajtón, amelyen ez állt:

Zászlóalj Iroda

Ribou őrnagy

Engedély nélkül belépni tilos!

Benyitott, és az ott ülő őrnagy előtt megemelte a sapkáját.

- Jó napot, káplár úr. Gorcsev névre nem jött levél? Újonc... II. század...

Az őrnagy felállt és végignézte.

- Közlegény! Ezért vasra veretem!

- Miért olyan idegesek itt? Biztos van már levelem, csak nézze meg: Petrovics.

- Takarodjon innen - mondta csendesen az őrnagy. - Az altisztjét is megbüntetem! Mars!

"Itt mindenki ideges..." - gondolta, miközben lefelé ment a lépcsőn. Amikor az udvarra ért, éppen sorakozó volt ismét. Mire leért, már állt a sor. Vanek úr végiglépett az arcvonal előtt, mint valami tábornok, és nézte a legényeket.

- Közlegény! Mit csinál?! - kiáltotta a kapitány.

- A helyemet keresem... Egy hosszú paraszt és egy vörös bajuszú között... Ahá!... Na, eresszenek!

- Gazember!

- Jó! Jó! Már beálltam! Mit izgatja magát?!

- Holnap nyolckor kihallgatásra megy! Huszonkét nap áristom, kettős őrség! Rövidesen megtanítják itt magát... Ne féljen... - Megviselten lihegett. Ilyen még nem volt!

Az ismerős hadnagy jött arra, és Vanek úr a sorban mosolyogva leemelte a sapkáját: - Jó napot!

- Mit csinál?!

- Köszöntem az állatorvos úrnak.

- Megvasalni!

Nem részletezem tovább. Ezen a napon több altiszt és tiszt orvosságokat szedett Vanek úr katonai magatartása következtében, míg a bűnös a cella kőpadlóján ült, és csuklóját a bal bokájához láncolták. A rab keserű gőggel mondta a távozó káplárnak:

- Nagyon finom eljárás. Mondhatom...

Amikor a század első alkalommal felsorakozott a gyakorlótéren, Verdier őrmester azzal az élvezetes lassú tempóssággal, amellyel egy ínyenc túl aprólékos előkészületekkel halogatja az eléje tálalt étel elfogyasztását, vagy kettőt sodort a bajuszán, és így szólt:

- Nna... Lépjen csak elő, maga ott...

Vanek urat kissé megfélemlítette a környezet, és egy nap alatt tudatára ébredt annak, hogy itt baj van.

Tehát kilépett szerényen, nyájasan.

- Mondja meg nekem - kérdezte nyugodtan az őrmester - hogy ki vagyok én?

Vanek úr megerőltette a memóriáját, és erre visszacsengett a fülébe az altiszt neve, tehát boldogan kivágta:

- Ön a szeretve tisztelt Kabóca nevű altiszt!...

És úgy nézett körül mosolyogva, mint aki némi elismerést remél.

- Barom! - felelte sápadtan Verdier. - Ezért most megfogja azt a könnyű gépfegyvert, és futólépésben a dombra viszi, ahol figyelőállást foglal el!... En avant... marche! Pas de gymnastique!

Most már Vanek úr is belátta, hogy ez nem tréfa...

Kilógott a nyelve, és a negyvenfokos hőségben négyszer is elvágódott, de szaladt. Végül is pihenőállásban agonizált a dombtetőn, keservesen lihegve és ártatlannak érezve magát a megaláztatásban, mint egy vértanú.

A figyelőállomásra szakadatlanul tűzött a nap, és Vanek úr félig eszméletlenül feltette magában, hogy beszerez egy esernyőt.

Vanek úr kiképzése és kálváriája ezzel kezdetét vette.

Később egy jókora fényszóróval felszerelve megjelent Würfli úr, a Zürichi Ballhaus egykori tulajdonosa, lihegve.

Ő is vétett valamit. Most egymás mellett pihegtek. Meleg: 40 fok árnyékban. De árnyék nem volt a figyelőállomáson. Csak meleg.

- Miért haragszik rám az őrmester? - kérdezte később Vanek úr.

- A kabóca miatt. A kabóca egy szöcskefajtájú állat, az őrmester viszont az Oroszlán.

- Mit tudom ezt én? Az ember csak azt látja, hogy valami nagykutya...

- A művészek nehezen bírják a katonaéletet.

- Az biztos - felelte Vanek úr, és vállat vont. Mit akar ez mindig a művészekkel?

- A festők is ilyenek, és a zenészek is.

- Továbbá a kőfaragók és a balett-táncosok...

- Nem írja alá, amit mondok?

- Hogy egy ember valamit aláírjon, ahhoz elsősorban a nevét kellene tudnia. És ezen a ponton kissé kuszált az ügy...

Amikor visszatértek a csapathoz, és néhány alapgyakorlatot tanultak, az őrmester ismét azzal a jóízű, tempós mozdulattal simította kétfelé a bajuszát, mint az említett ínyencek, akik elhúzzák az időt, mielőtt hozzáfognának egy igazi jó falathoz.

- Közlegény! - szólt ismét a titkárhoz. - Most mondja meg, hogy ki vagyok én?

- Izé... Oroszlán!

- Ez már jobb, mint a kabóca. Hogy nevezne engem más szóval?

- Ön az állatok királya!

- Barom! Az állatok királya maga! Érti?!

- Igenis. Én Petrovics vagyok, az Oroszlán.

- Ezért a pimaszságért holnap jelenti a főhadnagy úrnak kihallgatáson, hogy tíz nap áristomot kap!

...Halálosan kimerült állapotban, nyakig sárosan érkezett Vanek úr az erődbe. Alig várta, hogy egyen és lefeküdjék egy kicsit. A szobába érve Gent káplárral állt szemben. Az altiszt már konstatálta, hogy belépett az ő embere. Ez a pimasz! Aki a sötétben "húgocskának" szólította! És a keresztanyjáról magyarázott. Nyelt... Azután bágyadt egykedvűséggel odaszólt:

- Várjon csak, barátom... Mondja csak meg nekem, hogy mi a különbség egy idősebb keresztanya és egy ifjabb húgocska között?

- Pontosan annyi hónap, amennyi a két hölgy születése között eltelt - felelte szabatosan Vanek úr.

- Igen... - bólintott a káplár, és a szeme elkalandozott valamerre, de azért folytatta hűvös dallamossággal: - És mi van a maga húgocskájával?

- Férjhez ment Galacba! Most értesített, hogy bébit vár.

- És mi van a keresztanyjával? Mi?!

Vanek úr nem értette az ügyet, de illemtudóan válaszolt:

- A galaci révkapitány feleségét szemelték ki. Nagyon tekintélyes úrhölgy arrafelé. Azt írja a sógorom...

- Vigyázz! A húgocska és a körösztanya közötti különbség miatt, hogy el ne felejtse, lemegy a raktárba, és segít felhozni a második számú pavilon berendezési tárgyait... Azután még beszélgetünk majd.

Midőn Würtli úr ebből az alkalomból is elhangoztatta érthetetlen megjegyzését a művészekről, Vanek úr lekapta szuronyos puskáját a falról, és könyörög az embereknek, hogy eresszék, mert ő belemegy...

- De Tintoretto úr! - kiáltotta Würfli - a zenész éppolyan, mint a többi pályatársa, például a festők...

- Sőt a kőfaragók és a balett-táncosok is, maga szörnyeteg!

Hogy a sors külön csapással is sújtsa a titkárt, amikor a raktár felé haladt, egy őrnagy jött szembe, és Vanek úr tiszteletteljesen megemelte a sapkáját:

- Alázatos szolgája, főhadnagy úr.

- Őrmester! - süvöltött az őrnagy. - Ezt az idiótát két nap kurtavasra terjessze fel!... Takarodjék!

Vanek úr elsietett. De előbb ijedt tisztelettel megemelte a sapkáját, és azt rebegte:

- Viszontlátásra...

2[szerkesztés]

Amikor Lingeström és a Mester kimentek a szobából, Gorcsev tétován körülnézett.

Most menekülni! De hogy?... Portenif a fehér matrózkabáttal letakarva ütemesen hortyogott... Kilépett az ajtón. Homályos összekötő folyosó... A folyosó végén őrök állnak, és ezek csak valamelyik rabló társaságában engedik ki.

Ekkor nagy zajjal nyílt egy ajtó, és jött Jázmin. Kissé részegen...

- Ki az? - kérdezte az árny láttán.

- Pszt... - mondta Gorcsev. - Cservonec vagyok, a kölyök.

- Mit mászkálsz itt?

- A Mester a falhoz csapott, és azt mondta, pusztuljak innen, mert ha visszatér, akkor megöl... Az őrök meg nem engednek elmenni.

Jázmin káromkodott.

- Sok baj van veled... Gyere!

- Most mi lesz, ha visszajön a Mester?...

- Gyere...

Végigvitte a folyosón, kinyitotta a kertre vezető ajtót, és az őröknek csak futtában mondta:

- A fiú velem van.

Egy perc múlva az utcán voltak.

Jázmin együtt ment a fiúval az utca végén látszó nagy térre, ahol már forgalmi rendőr és villamosjárat is volt.

- Ide figyelj, Jázmin - mondta Gorcsev, amikor a sűrű forgalmú helyen voltak. - Ülj csak ide mellém, egy titkot mondok.

Leültek. Gorcsev nagyképűen szemébe csíptette a fekete monoklikeretet...

- Röviden, értsd meg: becsaptalak téged! Én Gorcsev vagyok. Épp most akart a Mester megölni!

- Haha. Ez jó kis vicc. A Gorcsevről azt mesélik, hogy minden pofonját tanítani kéne a kültelki akadémián. Majd épp te...

- Figyelj! Azért mondom el neked az igazat, mert nem akarom, hogy megöljenek. Te kiszabadítottál! Ugyanis a Mester már elhozta az autót, hogy megkocsikáztasson. Most már talán halott ember vagyok, ha nem vezetsz ki az őrökön keresztül.

- Mi?!! - Jázmin felugrott. - Ez az egész egy nagy hazugság, és visszajössz velem!

Megfogta a fiú karját, de Gorcsev gyorsan pofon ütötte, hogy tigrisugrással vette a pad karfáját, és leereszkedett fejtetőre egy tócsában. Csak sokára jelent meg ismét, kissé bágyadt mozgással.

- Most már elhiszed, hogy én vagyok az a Gorcsev? - kérdezte az orosz.

- Hát - felelte kissé rekedten. - Valami van benne, az bizonyos...

Gorcsev még keményebbre illesztette szemébe a monoklit, és otthagyta a rablót.

Jázmin megfogadta a jó tanácsot. Még aznap eltűnt, nyomtalanul, a Mester várható bosszúja elől, és soha többé nem tért vissza Toulonba.

Gorcsev viszont, bár minden csontjában Vanek úr előrelátható sorsa fájt, mégis a kikötőhöz sietett előbb. Az Alfa Romeo, amelyért eljön a Gyanús Cápa, ott van a Qui de Belges-nél. Talán még nem késő. Rohant.

Idejében jött. A Gyanús Cápa még nem volt ott. De az autó igen. Ahogy mondták: a ponyva alatt.

Mellette a hallgatag Drugics a földön ült, és a sárhányóra dőlve aludt.

Iszonyúan beverte a fejét, amikor hatvan kilométeres sebességgel távozott alóla a sárhányó...

Gorcsev fele úton sem járt Nizza felé, és éppen kitért egy szemközti autó elől a gyalogjáróra, amikor vad rémület nyilallt a szívébe.

A pénztárcája!

Otthagyta a kabátját a szobában! A nagy meleg miatt levette, és... Legutóbb a hallgatag Drugicsnál volt, aki Portenifet letakarta vele!

Kis híján százezer frank volt benne!