A lap feldolgozottságának foka

A tavasz (Fogjatok bé, szent árnyékok!)

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A tavasz
szerző: Csokonai Vitéz Mihály

Fogjatok bé, szent árnyékok!
  Ti elmélkedésemet
Andalító zőld hajlékok,
  Fogjatok bé engemet;

S kezdjetek belém fuvalni
  Egy édes versezetet,
Mellyel fogom magasztalni
  Az ifjúlt természetet!

És ti, mosolygó réttájok,
  Kiken hűs patak kereng!
Harmatos völgyek, lapályok,
  Hol sok ezer virág leng!

Megeléglést hadd szíhassak
  A ti jó szagtokkal bé;
Párás hegyek, hadd juthassak
  Kies tetőtök felé!

El kívánom arany lanton
  E vídúlást dallani,
Melly most kezd e bóldog hanton
  Körűltem mosolygani.

Hadd hallja meg Aurórával
  Heszperus e dalomat:
S Lilla érdempántlikával
  Fűzze érte lantomat.

Rózsaszín felhőn az égből
  A Tavasz leszállala,
Rajta fiatal zőldségből
  S virágból font öv vala.

Minden természet érzette
  Isteni lehelletét;
A hó végig hempelygette
  A hegyek görbületét.

Partjokon felűl úszkáltak
  A patakok szerteszétt,
A felhők záporrá váltak,
  Hullámokat tolt a rét:

A földmíves elréműle. ─
  De ő eggyet lehellt még;
S ím, minden köd elrepűle,
  S alámosolygott az ég.

Ismét a főldnek gyomrába
  Leszivárgott a tsatak,
És náddal tűzött árkába
  Halkkal tsörgött a patak.

Hozzánk ugyan gyakor éjjel
  A lankadt Tél vissza-tért,
S megrázott szárnyáról széllyel
  Szóra zúzot, havat, dért;

A zablátlan szélvészeknek
  Felhítta tsoportjait,
Kik az északi bérceknek
  Kitörvén barlangjait,

Mendörgő hanggal rablották
  A virdító berkeket,
Fenekestől felforgatták
  A setét tengereket.

De a főld zordon színére
  Még egyet lehelle ő,
S éltető lehelletére
  Felengedt a levegő.

Béteríte egy szőnyeggel
  Vőlgyeket és halmokat,
Mellybe szőtt vad merészséggel
  Zőldséget s virágokat.

Most már a bikk a tserébe'
  Hűs árnyékokat vetett,
Hármoniás dal tőlté-be
  A pitymalló ligetet.

A tiszta Nap megtekinté
  A szelid patakokat
S játszi szikrákkal behinté
  Göndörödött hátokat.

A szellők útját eltölték
  A vidék illatjai.
A szunnyadt ekhót felkölték
  A pásztorok sípjai.

        ---------------

Ti, kiknek megtsalt lelkére
  Az öröm fénye közül,
Mint a tél felhös éjére,
  Egy víg súgár sem derül,

Oszlassátok el a kába
  Kétséget s aggságokat,
Ne nyögjétek el hijába
  A múlandó napokat.

A hírnév rab kívánója,
  A fukár, s halvány kaján
A bosszú hév szomjúzója
  Hadd epedjen a baján:

Titeket a vígaságnak
  Alkotott a kegyes ég;
Virtusnak s ártatlanságnak
  Aggódni illetlenség.

Ússzatok gyönyörűségben!
  Ti érettetek van ez:
Im, leng és zeng a híg égben,
  A vőlgyben virít s rügyez.

Es ti, a tavasznak kedves
  Barátnéi jertek el!
Virágzó Szépek, a redves
  Városból fussatok el.

Fújtó gőzzét ne szívjátok
  Arany tömlötztöknek már:
Jertek, ím, Ekhó hozzátok
  Mosolyog, és Zefyr vár.

Vár, hogy játszhassék a Hőlgyek
  Bodrozott hajfürtjein,
Midőn tántzoltok a vőlgyek
  S ligetek ösvényein,

Vagy ledülvén a kútfőkhöz,
  Apró violát szedtek,
Hogy ártatlan emlőtökhöz
  Bokrétát biggyesszetek.

          --------------

Itt, hol örökké zőldellő
  Fenyvekkel a bértz benőtt,
És feléig a kékellő
  Pataknak árnyékot szőtt,

Itt fogok zöld gyepre űlni ─
  Óh! a mező mint örűl!
Mint kezd új élet derűlni
  E mosolygó táj körűl!

Jámbor faluk! óh, enyelgő
  Nyájak! óh, erdők, hegyek!
Pihenést széllyel-őgyelgő
  Szememnek melly'ken vegyek?

E gyenge zőld gabonákon?
  Kik hímmel tarkállanak,
S végre a szűk barázdákon
  Távol alig látszanak?

Vagy e tón? mellynek gödények
  Ússzák tsendes habjait,
Tsipkebokrok és kökények
  Koszorúzzák partjait? ─

Szemem egyszerre magához
  Rántja a Bált tengere,
E kék méllység s a partjához
  Vergődő hab ezere.

A tündöklő nap súgára
  Egy tsillagokkal rakott
Eget terít rá, s magára
  Pislogva tekinget ott.

Óriási a vizeknek,
  Felotsódván a napon,
Bukfentzezve ténferegnek
  Ez ellátatlan lapon.

Nézd el, óh mezők Múzsája,
  Ama szomszéd síkokat,
A lovak pompás homálya
  Mint lepi el azokat.

Déltzeg nyakat emelítnek,
  Mellyet lágy sörény kerít,
Dübögnek, fennyen nyerítnek;
  A fenyves visszanyerit.

A komor bika nyomában
  Sok szép fejér tehenek
A Major bokros lápjában
  Kedvekre őgyelgenek;

Mellyhez nyár- és fűzbokrokkal
  Árnyékozott róna megy,
Hátúl egy thyrsusbotokkal
  Béűltetett szőlőhegy:

Egy része tisztán tsillámlik,
  Másutt fátyol fogja bé;
Fut a felhő, s a fény hámlik
  Gráditsonként felfelé.

A Patsírta az egekre
  Fennyen emelkedve száll,
Lenéz a bóldog vőlgyekre,
  Függtön marad, jubilál.

Kerengő dalja hangjában
  A szántó gyönyörködik
S édes elandalodtában
  Az égre bámészkodik.

Majd a vőlgyelő ekére
  Dülvén kihempelygeti
A barna habot főldére;
  Tsóka, varjú követi.

A Vető az ő nyomába
  Mérsékelve lépeget,
S a bíztató barázdába
  Arany záport hinteget.

          -----------

Óh! ha a magvát magáért
  Szórná a munkás paraszt,
Óh, ha fáradván boráért
  Maga is inná meg azt!

Ha azért görbítnék fáját
  Az esztendő terhei,
Hogy enyhítsék saját száját
  Jónedvű gyümőlcsei!

De a torkos had s más részen
  A fogtsikorgató Éh,
S a vad tábor hányszor tészen
  Munkát, reményt semmivé!

Mint a forgószél kezéből
  Parittyázott jégeső,
Úgy töri széjjel tövéből
  A tápláló fűvet ő;

Tipor karókat, szőllőket
  A főld színéig szintén,
Felgyújt falukat, erdőket
  Kedvére... Hol vagyok én?

Ím, ím, a messzi dombokból
  Fegyverek villámlanak,
A feltátott réztorkokból
  Tűzfelhők gombolyganak,

Megdördűlnek s menkövekkel
  Górálnak mindannyiszor;
Szétszaggatott emberekkel
  Rakva a rettentő por.

Kék homály alá takarja
  Mindentlátó szent szemét
Az Ég, s nézni nem akarja
  E kegyetlenség nemét. ─

Ni, egy legszebb virágjában
  Lévő fiatal legény
Mint hajtja fejét kínjában
  A bajtársára szegény.

Tsorgó vérét és páráját
  Útjában késlelteti,
Reményli, hogy szűz Mátkáját
  Még egyszer ölelheti,

Reményli, hogy kedvessének
  Ajjakiról talám még
Bérét hosszas hűségének
  Learattatja ez ég:

De egy kard most vágja főbe...
  A Szűz kimúl sírással,
S ezen egy bőlcs jövendőbe
  S egy szent Poéta elhal. ─

Ti, a kiknek hűségére
  Bízták szabad nemzetek,
Hogy a főld minden kintsére
  Nevekben ügyeljetek,

S korona légyen páltzával
  Szent hatalmatok jele,
Ah! a magok fegyverével
  Gyilkoltatjátok-e le?

Ha az tzélja szíveteknek,
  Óh, emberek attyai!
Hogy több boldog gyermekeknek
  Légyetek gyámolai:

Ám bízvást vásároljátok
  Minden módon ezeket,
Tsak hogy fel ne áldozzátok
  Az első-szülötteket. ─

Világ minden Fejedelme!
  E szómra hallgassatok,
Hogy az Istennek kegyelme
  Meghallgassa szavatok!

Sarlóját az aratónak,
  Mellyért éh könnyeket hint,
És lovait a szántónak
  Adjátok vissza megint.

Napkeletre duzzasszátok
  Vitorlátok öbleit
S a tengeren arassátok
  A szigetek kintseit.

Űltessetek országtokba
  Emberekből kerteket
És állítsatok azokba
  Serény, okos tsőszöket.

Azoknak jutalmazása
  Légyen rang és tisztelet,
Kiknek éjjeli lámpása
  Fényt terjeszt a főld felett.###

Kérdjétek a kalyibától,
  Nem lappang-é ott egy bőlcs,
Kit a nagyok pitvarától
  Magához vont az erkőlcs?

Hol rejtekben él magának:
  Óh, innen hívjátok ki
És adjátok a hazának
  Bírói székét neki;

Zárja bé az orcátlannak
  Palotátok ajtaját,
És a síró ártatlannak
  Orvosolja meg baját.

             --------------

Jer, Múzsa, e vőlgy lapályán
  Nézzünk széjjel a paraszt
Gazdaságán s háza táján,
  Jer, látogassuk meg azt. ─

Itt sem párusi márványból
  Nem raktak oszlopokat,
Sem alabástrom halványból
  Nem véstek bajnokokat,

Sem itt a messzi vizeknek
  Csavargós kerűleti
A hatalmas mestereknek
  Fékszárát nem követi.

Egy fa, mely alatt nagyatyja
  Három ember idejét
Általélte, takargatja
  Hűs árnyékkal lakhelyét,

Melyre a zőld venyigéknek
  Csimpajkóznak karjai,
Oltalmazzák a tüskéknek
  És bokroknak falai.

Udvarában egy mosolygó
  Tó kínálja a szemet,
Melyben felhőkkel gombolygó
  Kék ég fog fel engemet:

Egy ég felettem elterjedt,
  Alattam áll másik ég,
Óh, e kettő közt elterjedt
  Megmérhetetlen mélység!

Itt sír egy tyúk s a melléket
  Borzadt tollal futja bé,
S az imént kőlt kis récéket
  Csalja a száraz felé;

De szavára nem ügyelvén,
  Végigfutják a tóközt,
S a habokon általkelvén,
  Háphápolnak a nád közt.

Lúdak sárga libáikkal
  Sétálva járják a gazt
S berzenkedő szárnyaikkal
  Űzik a lompos kuvaszt.

Játékból a szöszke fattyúk
  Az úszáshoz kezdenek,
Lebukkannak, mint a hattyúk,
  S evickélve függenek.

Amott fut az ólmentében
  Egy kis fürge, dolgos lyán',
Tarka kosár a kezében,
  A tyúk fut nyoma után:

Most megáll, s üres vetéssel
  Őket a kis csintalan
Megcsalja, ím gyors lépéssel
  Odafutnak hasztalan;

Majd hirtelen a kosárról
  Árpát szór le azoknak;
Nézi, hogy egymás hátáról
  Mint esznek s civakodnak.

Amott homályos odvában
  Kandikál a fejér nyúl,
S piros szemét bámúltában
  Forgatván, be-berándúl.

Lágy dúccából hahotával
  A kék galambka kijő,
Nyakát pirosló lábával
  Gyengén kapargatja ő.

Csipked orrával melléhez,
  Szép szárnyain babirkál;
Minden megvan, és hímjéhez
  A ház fedelére száll:

Emezt a féltés gyötrötte,
  Haragszik negédesen,
Ürög-forog körűlötte
  És turbékol begyesen:

De hozzá simúl hajolva
  A hízelkedő szép pár;
Ez is felé megy brukkolva:
  Egymást éri a csók már.

Öszvecsapják víg robajjal
  Mind a ketten szárnyokat
S folytatják tördelt kacajjal
  A kert felett útjokat.

Elmegyek a főld színén is,
  Amerre ti szállatok,
Érzékeny galambkák! én is
  Elmegyek utánnatok.

          ------------

Elmegyek. ─ Óh, mint ragyognak
  E kertnek virágai!
Melly édesen párolognak
  A lombok illatjai!

A virágok felhőjében
  A víg Zephyir sátoroz,
Az égre kapja reptében
  S vélek onnan záporoz.

Ide mórok vad plántái
  A merész hajós nem gyűjt,
Bogácsok ritka fajtáit
  Itt üvegtömlöc nem fűjt.

Csupán hasznos cifraságot
  Szeret a főldmívelő,
Vagy egy koszorú virágot
  Olykor, ha jó kedve jő. ─

Ez a hosszú boltozatja
  A diófáknak felűl
A kék eget mutogatja,
  Melyen sok felhő repűl,

Hátúl a zőld térmezőkkel
  Tókat, berkes vőlgyeket,
A dagályos hegytetőkkel
  Körűlvett vidékeket.

Még egyszer végig sétálok
  Szememmel e tárgyakon,
Azután tőlök megválok:
  Ez itt, ez magára von!

Óh, tulipánt! szent kezével
  Ki nyitott fel tégedet?
A napnak minden színével
  Ki tölté meg kebledet?

Virágok királynéjának
  Köszöntenélek ugyan;
De az isteni rózsának
  Több királyi dísze van:

Ezerrétű szép kantusa,
  Szerelemszín arcai,
Magas tövises trónusa
  És örök illatjai:

Éppen itt áll büszke fáján,
  Itt az én becses rózsám,
S félig kinyílt bimbócskáján
  Keresztűl mosolyog rám.

Itt a kék jácint fejtődik
  Hűs illatú kelyhivel,
Itt a gyöngyvirág vergődik
  Ezüst csengetyűivel;

Itt érzem az ibolyának
  Kifolyó balzsamjait,
Széjjelhintvén orcájának
  Aranyos súgárait. ─

Az estike csendességgel
  Nézi a virágokat,
Midőn egész büszkeséggel
  Szórják el illatjokat:

Kímélve bézárja száját
  S remélli, este felé
Az egész napnak pompáját
  Szégyennel borítja bé.

Képe ő a nagy léleknek,
  Kinek a bámúló nép,
Mint sok gyáva vitézeknek,
  Buzdítására nem lép;

Ki a virtust önmagában
  Becsűlvén, szemfényt nem veszt,
S rejtekje szent árnyékában
  Jóság illatját terjeszt. ─

Ni, ahol a szép Flórának
  Táblája fényeskedik,
A páva önnön magának
  Mely büszkén begyeskedik.

A barna, s csillámló porral
  Béhintett kankalinok
Úgy állnak ott ékes sorral,
  Mint tömött csillagzatok.

Mellettek truccolva járván
  A páva, és zőld farkát
Szivárvány-módra kitárván,
  Hányja színváltó nyakát. ─

A lepkék megvídámodva
  S önnön választásokon
Soha meg nem állapodva
  Lengnek a virágokon;

Majd visszafelé ingatják
  Onnan tarka szárnyokat
S a cseresznyéknek kutatják
  Ismét a virágjokat,

Melyeket a kert gazdája
  Kökényfába olta be;
És mostoháit csudálja
  Mármost a vad csemete. ─

A vídám kellemességnek
  Bélyege, a házi nő
Ama termett venyigéknek
  Leveles bóltjába sző,

Bokrokat űltet vásznára
  És virágokat hímez;
Az öröm űlt orcájára,
  S onnan mosolyog le ez.

Egy gyermek, a Gráciának
  Kedvese, a csintalan,
Gyenge karjával anyjának
  Nyakán csüngvén úntalan,

Hízelkedik s a munkában
  Gyakran tartóztatja meg;
Másik játszik a mályvában
  S magában mélán petyeg.

            ----------

Óh, százszor boldog nemzetség,
  Kit semmi gond nem rongál,
Kit sem a kaján veszettség,
  Sem kevély gőg meg nem száll!

Halkkal folynak el rejtekben
  A te élted napjai,
Mint a virágos rétekben
  A tiszta víz habjai.

Mást hadd nézzen a sok kába,
  Mászván ház és fatetőt,
Midőn győző-hintajába'
  Elefántok vonják őt;

Mások ércben vagy márványban
  Bámúltassák magokat,
Körűltök látván nagy számban
  A térdeplő sklávokat:

Csak az kedves az egekben,
  A kit nem kajdászván fel
A bolondok, hűs berekben
  Szunnyad, felkél s énekel.

A nap bíbor ábrázatja
  Első súgárt őrá hány,
Néki leng a rét illatja,
  Néki zeng a csalogány.

A bánat nem jár nyomában,
  Sem a zőld vetéseken,
Sem a nyáj közt a pusztában,
  Sem a szőlőhegyeken.

Fűszerszámot ételére
  A munka hint, melyet győz,
Mint az aether, könnyű vére.
  Maga virgonc, mint az őz.

Híg álmát a fellehellő
  Virradtakor végezi,
Egy hajnali nyájas szellő
  Szeméről lelegyezi.

            ----------

Óh! ha az ég úgy kedvezne,
  Áldott mezők, nékem is,
Hogy rajtatok csergedezne
  Le az én életem is!

Hevervén ingó árnyékán
  Kis bigecsem fáinak,
A csörgő patak tájékán
  Élnék már csak magamnak,

Széjjelszórnám a világnak
  Éretlen bánatjait
S az ellobbanó vígságnak
  Alacsony szorgalmait.

Óh, ha az én nedves pillám
  Könnyeit tirajtatok
Törlené le az én Lillám,
  Kit mindennap síratok!

Ha néha vígasztalnának
  Hű barátim szavai,
Néha némán oktatnának
  A holtak írásai,

Néha a bőlcsesség nyitná
  Mélységes folyásait,
S lelkemnek lecsillapítná
  Tudományos szomjait!

A mogolnak nem kívánnám
  Akkor gyémánt-gödreit,
Hadd bírná ő, én nem bánnám,
  Aranytermő bérceit.

Ám akkor holmi törpének,
  Kik szomjúztak harcokat,
Az emberek hadd tennének
  Kőszálnyi bálványokat,

Hadd öntenek meg számokra,
  Hadd a tenger köveket:
Én nem vetnék pompájokra
  Soha irígy szemeket. ─

Óh ég, bóldogság forrása,
  Óh, szeretet tengere!
Óh, jótéted kifolyása
  Hadd itasson meg, jere!

Hát bennem úgy elhervadjon
  Az élet, mely tőled jött?
Mint egy virág megfúladjon
  A földi dudvák között?

Nem; megáldod te munkádat.
  Már vídúlva érzem én,
Éltető ambróziádat
  Hinti rám csendes remény.

A hajnal súgári jőnek,
  A homály ellebege,
Felrándúl a jövendőnek
  Setétellő szőnyege.

Máris andalgó szememben
  Más scénái jőnek fel
A dolognak, s képzetemben
  Új vidékek nyúlnak el.

Látlak, mennyei Lillácska!
  Sietsz karjaim közé,
Indúlsz a sűrű rózsácska
  Mellől lugasomba bé.

Rajtad szemérem, ékesség,
  Fény, szerelem terjed el:
Így termett a kellemesség,
  A virtus így lépdegel.

Lanthoz fogsz, s a nap kibukkan
  A tömött felhők közűl,
A szélvész egyet se kukkan,
  Olymp figyelmezve űl.

Zeng benn a messzi hegyekben
  Nótád képe édesen,
S hozzám Zephyr e kertekben
  Általfújja csendesen. ─

És te Hémus tetejéről,
  Nyíltszívű Gleimom! leszállsz
S a téji lanton messzéről
  Víg örömmel játszdogálsz.

A menny kapui felnyílván,
  Cypris, Ámor, Kellemek
A csillám felhőkre nyílván
  Kijővén, tündöklenek.

Kellemes szavok hangzatja
  A kék levegőben zeng,
A csillagok bóltozatja
  Öröm concertjekre reng. ─

Jertek bé majd, óh, szívemnek
  Kedves egy pár javai,
Vígasztalói éltemnek,
  Egek ajándékai!

Szállítsátok magatokkal
  Hozzám a vígságokat,
Hintsétek bé virágokkal
  A réteket, halmokat.

De mit? hát már felébredtem? ─
  Hol vagy dicső képzelet?
Mely kies álmot rengettem
  Ébredt érzésim felett?

De már elfutott azoktól,
  És én így sohajtozok:
„Óh, sok függ a fátomoktól
  "Ez élet útján, ó sok!

"Itt csak a remény játéka
  "Áll a való helytt elő,
"Boldogít puszta árnyéka,
  "Maga hozzám so' se jő.” ─

De a jövőn mit aggódom?
  Hasztalan gond, fére menj!
Hadd legyek a kedvben módom,
  A mellyel kínál a menny.

A mezőknek víg népével
  Hadd járjam a berkeket
S a dalló filemilével
  Hadd zengjek énekeket.

Hadd gyönyörködjem a szellet
  Változó zengésibe'
E nyöszörgő patak mellett,
  Mely e kőről omlik le.

              ----------

Oh, ti, a dolgok anyjának
  Kezével font levelek!
Ti, a bőlcs gondolatjának
  Fényt adó zőld fedelek!

Ti andalgás szent tanyáji,
  Vidító kerűletek,
Magános útak homályi,
  Idvezlettek légyetek!

Óh, a ti íhletéstekre
  Mely kellemes fájdalom
Nyomúl mindjárt a lélekre ─
  Mely lágy érzés ─ nyúgalom!

Itt a magossan zőldellő
  Lugosnak árnyékain ─
A melynek sok pajkos szellő
  Hirintódzik ágain,

S a melynek bóltozatjában
  Egy látható hívesség
A zőld haboknak fodrában
  Hempelyegve útat szég ─

Lekukuccsál súgarával
  A nap a felhők felett
És mennyei aranyával
  Hímzi a zőld levelet.

A virágozó bokroknak
  Béfutják illatjai
A szép estvét, párolognak
  A Zephyrek szárnyai. ─

Barlangjában, melyet kondor
  Bajboncsokból öklözött,
Űl a kecskés, a komondor
  S a virágszálak között.

Fújja trillás tillinkóját:
  Megáll, s hallja másfelé,
Hogy az erdőknek echóját
  A sok síp hogy futja bé,

Itt harsánt vág a bikkfára,
  Amott alig hangicsál
S el is múlik utóljára:
  Sípol ─ és ismét megáll.

Alól a mélységben másszák
  A meredek szirtokat
Kecskéi és úgy tépásszák
  A keserű bokrokat.

A könnyű szarvasok nyája
  Öszvenyargal minden közt,
Villog ágbog koronája
  A zörgő, zőld bokrok közt.

Sebes-futva kóborognak
  Nádon, vízen, szirtokon;
Az ingoványok tátognak
  Belesüppedt nyomokon. ─

A tavasz szerelmes kénnyel
  Gyújtván a víg lovakat,
Feljárják lengő serénnyel
  Az erdőket, síkokat.

A főld dübög megzúdúlva;
  Duzzad és feszesedik
Erek ága, s elvadúlva
  Farkok felberzenkedik.

Kedvet és tüzet lehellnek,
  S hogy hűsítsék lángjokat,
A partokról leszökellnek,
  Tördelik a habokat.

Azután keresztűl futnak
  A harmatos vőlgyeken,
A kősziklára feljutnak,
  S fent a törpe berkeken

Végig nézvén, a ködökből
  Távolról tekintenek
A mezőre, s a felhőkből
  Büszkén lenyerítenek.

Futnak a bikák s orrokkal
  Nőszőhevet lehellnek,
Hányják a főldet szarvokkal,
  A porködben dühödnek:

Némelyek meg bécammogván,
  Bőgnek a barlangban benn,
Mások bömbölve mormogván,
  Futnak a szirtköveken. ─

Amott a bércek odvából
  A ligetes vőlgyekre
Egy folyóvíz a sziklából
  Vad morgással omlik le.

Sodorja a kőszikláknak
  Elmarconglott csípeit,
Átcsörgi a kivájt fáknak
  Meztelen gyökereit,

Melyek az omló habokban
  Elhajolnak s ingának,
Míg a zőld fűzek azokban
  Kények szerént mosdanak:

Az erdő minden barlangtól
  Megzendűl és jajgat rá,
A vad meghökken e hangtól
  És elszalad másuvá.

A madárkák nem zenghetnek
  Itt magános dalokat,
Azért másutt keresgetnek
  Csendesebb szállásokat,

Hol szerelmes fajdalmoknak
  Kőlcsön érzési felől
A pyramidál bokroknak
  Hűvös ernyőin belől

Párjok előtt gyengén zengnek,
  Vallást tésznek szájokon,
Vagy danolással versengnek
  A zőld bikkfaágakon.

Majd meglesem e rejtekben
  A kis ártatlanokat,
Mit mívelnek jó kedvekben,
  Mint osztják a csókokat.

Halkal folyj itt, nyughatatlan
  Patakocska, halkal itt!
Nyögdécselő, állhatatlan
  Zephyrusok, csitt, csitt, csitt!

Oly nagyon ne zörgessétek
  A leveles ágokat;
Kérlek, el ne gyengítsétek
  Szerelmes zsibajjokat!

Zőld tetők lakosi! zengő
  Hanggal énekeljetek;
Hadd tanúljam meg kerengő
  Nótátokat tőletek. ─

Danolnak, ─ bokrokat, fákat
  Zendítnek mindenfelé,
A tágas árnyékszálákat
  Symphónia tölti bé:

Az egész táj hanggá lészen. ─
  A pirók kenderike
S a pinty hegyes füttyöt tészen
  Egy sörje tetejibe'

Tarkán ugrál a bokrokra
  A sok tenglic, rá tekint
A virágzó bogácsokra;
  Dalja ugrós magakint.

A csíz a szépek kínjáról
  Leveles boltjában nyög:
Öblös hanggal a szilfáról
  A rigó basszust dörmög.

Csak a szárnyas zengzet mégyen,
  Csak a kis filemile,
Hogy több dícsérője légyen,
  A magános aljba be,

A bú örök szállásába,
  Melyet fed sűrű ágbolt,
S úgy tetszik, hogy egysummába
  Mind ide futottak volt

A levegőnek s pusztának
  Térjéről körűlbelől
Árnyéki az éjtszakának
  A piros hajnal elől.

Itt danol ő, s az erdőnek
  Rémítő vadonjait
Hangjával örömmezőnek
  Mássává csinálja itt.

Ott egy setét tó itatja
  Fűzfáit a partokon;
A kis dallos ott ringatja
  Magát a zőld ágokon.

Ott cicoráz víg réjával,
  Ott csattog, süvölt, kereng,
Hangzik a vőlgy a pusztával:
  A hegedűs kar így zeng.

Most lejtőre nyög nótáján
  S gyengén kanyarog ezer
Érzékeny hangok trilláján,
  Majd ismét keményen ver.

Olykor, midőn a kegyetlen
  Madarász, ki félfelől
Ólálkodik a kietlen
  Hársfaerdőben belől,

Zőld levél alatt lappongó
  Tőrkalitkája alá
A csemeték közt bolyongó
  Kedves párját bécsalá:

Azonnal víg énekében
  Ő is egyszerre megáll,
Akkor szíve gyötrelmében
  Mindenfelé szálldogál.

Őröngve repked a fákon
  S életének örömét
Erdőn, mezőn, kősziklákon
  Kiáltozza szerteszét.

Zokog, jajgat egyfolytában,
  Míg végre kínja miá
A bokorra ájúltában
  Kókkadt fővel esik rá.

Ott kesereg őkörűlte
  Hólt párja árnyéka már,
Ott képzeli, hogy vérűlte
  Sebekben körűlte jár.

Majd újra zendűl jajdalján,
  S éjjel sincs nyugta neki,
Úgy tetszik, hogy minden jajján
  Saját lelkét nyögi ki.

A szomszéd halmok aljában
  A bokrok kesergenek,
S részt vévén az ő bújában,
  Elalélva lengenek. ─

De mi búg felkavarodván
  E vén tőlgy óldalánál?
Melynek kopasz, reves odván
  Semmi madár meg nem száll?

Igaz-é? vagy játékával
  Csak képzésem rezzent-e?
Ímé, kóválygó szárnyával
  Hirtelen felröppene

Egy vadgalamb a tőlgyfának
  Üregéből, félfelől;
Es emiatt kondúlának
  Podvás öblei belől.

Suhan kiterjedt szárnyakkal
  A vőlgybe egyenesen,
Keresgél bókoló nyakkal
  Az árnyékban csendesen,

Gondosan körűl szemléli
  Magát, és a tárgyakat
S orrával felszemecskéli
  Az asszú ágszálakat. ─

              -----------

Ki tudja arra oktatni
  A zőldági népeket,
Miként kelljen boltozgatni
  Mesterséges fészkeket?

S édes szorongattatástól
  Meglepve, mit tegyenek,
Hogy fortélytól és rablástól
  Bátorságban légyenek?

Mi láthatatlan lehellet
  Szálldogál ezek felé,
Mely szíveket egymás mellett
  Szerelemmel tőlti bé?

Tetőled van minden jóság
  S e csuda dolgok sora,
Óh, véghetetlen valóság!
  Természet atyja s ura!

Felséged oly nagynak látszik
  Egy madárka termetén,
Mely itt a tüskék közt játszik;
  Mint az ég mennyezetén.

Szint oly nagy vagy egy fa gallyán
  Mászkáló hernyócskában,
Mint a trónusodnak alján
  Lángoló Kérubimban.

Nagy tenger! melynek nem áll ki
  Sem partja, sem feneke,
Minden tebelőled száll ki,
  Beléd semmi sem foly be.

Csillagink tűz-óceánja
  Ama fény punktumoknak
Visszavert lágy ragyogványja,
  Melyek rólad omlanak.

Egyet szólsz a szélvészekhez:
  Azonnal veszteglenek.
Hozzáérsz a nagy bércekhez:
  És tüstént füstölgenek.

Midőn a tenger örvénye
  Egymásba megütközött,
S kilátszik a fenékfövénye
  A hullámbércek között:

Az ő halálos torkának
  Harsány ordításai
A Felséged nagy voltának
  Magasztaló daljai.

A langszárnyú mendörgések
  Követik szózatidat,
Hirdeti szörnyű bőgéssek
  Nagyságos dolgaidat;

Melyre félénk tisztelettel
  Minden berkek rengenek,
S néked mondott dícsérettel
  Ők is visszazengenek.

Ezer hármóniás sorral,
   (Melly’t hall az egész maga)
Hírdetvén roppant táborral
  Az ég minden csillaga

Hatalmadnak s kegyelmednek
  Nagyvoltát mindenfelé,
Terjed híre szent nevednek
  Egy pólustól más felé.

De ki, aki felszámlálja
  Minden csuda tettedet?
Óh, teremtő, ki úszkálja
  Keresztűl mélységedet?

Véges lelkek! szálljatok fel
  A szelek szárnyaira,
A villámnak kapjatok fel
  Kilövellt nyilaira.

Bújjátok az istenségnek
  Tündöklő méllységeit,
Átélvén a végességnek
  Milliom esztendeit:

Utóljára sem látjátok
  Egy ponttal is közelébb
A fenekét, mint láttátok
  Partja széléről elébb.

Némúljatok meg hát éppen,
  Ti reszkető hegedűk;
Így az Urat méltóképpen
  Tisztelitek. - - -

           -------------

E szomszéd rétnek illatja,
  A mint bongó szárnyakon
Zephyr ide fúvogatja,
  Erővel magához von.

Annak virágos ölében,
  A sziszergő nádak közt,
Mellem erős pihegtében
  Bészívom e kedves gőzt. ─

Bőlcseség baráti! kedves
  Spaldingom és Hirzelem,
Kik által zőldellett nedves
  Ködje közt a múlt telem,

Óh ti, kiknek ajakáról
  Édes öröm csepegett
Szívemre, sok bús óráról
  Oszlatván a felleget,

Jertek, barátim! s e tájon
  Ide mellém űljetek,
Hogy égi lakhellyé váljon
  Ez a környék tőletek.

Jer, szemléljük itt Flórának
  Mosolygó gyermekeit,
És bámúljuk mindnyájának
  Termetit s szerelmeit.

Ezekkel a magunk képét,
  Jer, piperézzük fel mi
S a bíboros lomha népét
  Magunk közt csúfoljuk ki!

A virtus díszét zengjétek:
  Es szájatok szózatit
Nékem olyanná tegyétek,
  Mint a rózsák illatit.─

A Gráciák itt hevertek;
  Az öröm itt mosolyog,
E mesterkézetlen kertek
  Útjain csend tébolyog.

Itt a tiszta csermelyekkel
  Lágy andalgás csordogál,
Elszórt virágligetekkel
  A rét felcifrázva áll.
A kellemes illatoknak
  Láthatatlan tengere
Hullámlik a parlagoknak
  Zőld mezején messzire,

S az enyhős szelek szélesztik
  E dagályos habokat. ─
Ezer lakosok élesztik
  A tarka tájékokat:

Ama sás közt nagy lábával
  Gázolja a vizeket
Az eszterág, prédájával
  Nézvén farkasszemeket.

Amott a líbuc rikácsol
  Egy fickó feje körűl,
Ki fészke mellett harácsol
  S a káka közt lesben űl;

Színli, hogy szárnyát fájlalja,
  A partra csak sérikál,
Egyszer őt a gyepre csalja,
  Addig, addig sántikál.

A méhek a szellőcskéken
  Szerteszéjjel bonganak,
A virágzó csemetéken
  S lóherén megszállanak;

S oly csillogva függnek onnan
  Alá a kis állatok,
Mint a hóldfénytől újonnan
  Megaranyzott harmatok:

Onnan várossokba térnek,
  Melyet a paraszt maga
Egyik zugjában a térnek
  Csúcsos köpükből raka.

Itt ládd az igaz bőlcseknek
  Valóságos bélyegét,
Akik születte-főldeknek
  Elhagyván enyhős egét,

Az emberiség határját
  Felkeresik gondosan,
És annak drága nektárját
  Gyűjtvén fáradságosan,

Munkájok édes terhével
  Honjokba bé szállanak,
Hogy a bőlcsesség mézével
  Minket táplálhassanak. ─

A zőld síknak közepében
  Egy kékellő tó zsibong,
Melyen a szellők mentében
  Sok habkarika tolong;

A vizekből domborúson
  Nyúlik fel egy szép sziget,
Melyet kerít koszorúson
  Nyárfa- és bokorliget:

És mintha el volna válva
  A főld egyéb részitől,
A habok ellen úszkálva
  Lebeg önnön terhitől.

A tüzes csillagocskákkal
  Megrakott vad rózsafa,
A mindég-zőld borókákkal
  Uszkuruc és bodzafa,

S a rekettyék nyájas karral
  Öszvefűzvén ágokat,
Kellemetes zűrzavarral
  Mutatják itt magokat.

A virág a több virággal
  Közli örömcsókjait
S rá lehelli nyájassággal
  Balzsamos illatjait.

A galagonya lóbálja
  A part szélén vesszeit,
S a vízbe nézvén csudálja
  Fejér s piros díszeit. ─

Ó, szép táj, mely a szíveknek
  Legbelsőbb rejtekibe'
Képét a víg örömeknek
  Gyönyörűen fested le!

Vajha a héség nagyvolta,
  Mely már szinte káros lett,
S amelyet még a tél olta
  Egy eső sem szűntetett,

Téged, s veled a mezőknek
  És kerteknek zőldjeit,
Melyek várják az esőknek
  Megfrissítő cseppjeit,

Száraz pardiccsá ne tenne
  Szépséged kezdetiben
S a paraszt reményét benne
  El ne ölné fűviben!

Újítsd meg hűs záporoddal
  Őtet, óh, kegyelmes ég!
És áraszd el jóságoddal
  A főldet, mely öszveég...

Jön az áldás valahára,
  Jön a felhőkön ide,
Ott tornyodzik s nem sokára
  Patak-módra omlik le.

Már a szél száguld előtte,
  A fák levelin morog,
Fut a vetésen s közötte
  Örvény-módra kavarog.

A pamutforma párának
  Kárpitja alá vonúlt
A nap, és az ég aljának
  Fénye halványon kimúlt.

Árnyék s éjszaka terűl el
  Vőlgyeken és halmokon;
Édes borzadással hűl el
  A természet azokon.

Apró ezüst perecekkel
  Göndörödvén habosan,
(Melyek terjedő szélekkel
  Tűnnek el játékosan)

A víz felső ábrázatja
  Öblögeti a fűzfát;
És az esőt kimutatja,
  Melyet a szem még nem lát. ─

Most már ugyancsak fecsélli
  A felhő a vizeket
S mintegy keresztűlvetéli
  Vászonszálkint ezeket.

Zuhogva omlik belőle
  Bugyborékos zápora;
Alig oltalmaz meg tőle
  Ez égerfa sátora.

A kis nép, mely a tájékon
  Gyönyörű nótákat fútt,
Elhallgatott az árnyékon
  És enyhős bokrokba bútt.

A gyapjas nyáj is fáztában
  Holmi törzsökök körűl
Az ágfedél oltalmában
  Egy hársvőlgyön körbe gyűl.

A pusztúlt égen s mezőben
  Csak a fecskék látszanak,
Hogy csoporttal az essőben
  A tóra nyilallanak. ─

Azok a barna szemhéjok,
  Melyek a világ szemét
Fedik most, ─ a gőzkaréjok
  Ím, felnyílnak szerteszét.

Csillog az ég friss színekkel
  És a függő tengerek
Elfolyván tiszta cseppekkel,
  A szellőn ellengenek.

Nevet a főld virágokkal,
  Örömmel minden tele,
Mintha az ég záporokkal
  Maga csorgott vólna le. ─

De napnyugotról egyszerre
  Újabb teherre kapott,
Felhők vitorláznak erre
  És elfogják a napot,

Ismét bőséggel csorgatják
  Tóvá vált záporjokat,
És mint emlők, úgy szoptatják
  A szomjú pallagokat. ─

Ezek is kifogynak végre;
  És egy súgárokból szőtt
Aranyzápor száll az égre
  S bétőlti a levegőt.

A kősziklák zőld pompája
  A napra kikönyököl,
Felhőkkel béplántált tája
  Szemfényvesztve tündököl.

Egy szivárvány öv módjára
  Körűlfogja az eget
És a tengerben magára
  Jobbra, balra nézeget.

Megifjúlt fényes orcákkal
  Mosolyognak a mezők,
Színes hímmel s bokrétákkal
  Megrakva néznek rám ők. ─

Márts a hajnalnak színébe,
  Fesd e hely tájékait,
Óh te, kinek énekébe
  Látom az Ár partjait,

Melyek mintegy szagoskodnak
  Örök soraid közűl,
És ábrázatján dalodnak
  Egész formájok kiűl:

Te, ki midőn énekletted
  Az Alpesek bérceit,
Érdemoszlopiddá tetted
  Az égnek cölöpjeit! ─

A gyémántforma cseppekkel
  Mint villog a csíkos rét!
Mely kedves tündöklésekkel
  Lanyháznak le szerteszét

E cseppek a virágoknak
  Tarka ligetjeiről
És a virító bokroknak
  Koronája széliről!

Minden fű e bő harmattal
  Újonnan feléledett,
S gőzöl erőssebb illattal.
  Az egész ég szaggá lett.

Örömmel felemelíti
  A gyep ittas fejeit,
S úgy tetszik, hogy dicsőíti
  Az égnek jótéteit.

            --------------

Zőldeljetek most, óh kedves
  Térmezők és ligetek!
Árnyékos erdők és nedves
  Rétek, most zőldeljetek!

Légyetek a nép javának
  Megvídító tárgyai
S lelkem ártatlan vóltának
  Menedék kárpitjai;

Ha únván a gonoszoknak
  S büszkéknek csoportjait,
Elhagyom a városoknak
  S palotáknak falait.

Zephyr többször is hadd fújjon
  Rám e virágok felől,
Melyre szívem megvídúljon,
  Megcsendesedjék belől.

És a világ kegyes atyját,
  (Ki a napsúgárokon
Hinti rátok jó’karatját
  S az esőn, harmatokon)

Szépségtekben tisztelhessem,
  S szent borzadás lepvén el,
Dícséretét hírdethessem
  A felelő egekkel.

És ha az ő szent szavára
  Éltemnek határt vetek:
Vég nyugalmam utóljára
  Hadd legyen tibennetek! ─ ─