A tavasz (Fogjatok bé, szent árnyékok!)
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Fogjatok bé, szent árnyékok!
Ti elmélkedésemet
Andalító zőld hajlékok,
Fogjatok bé engemet;
S kezdjetek belém fuvalni
Egy édes versezetet,
Mellyel fogom magasztalni
Az ifjúlt természetet!
És ti, mosolygó réttájok,
Kiken hűs patak kereng!
Harmatos völgyek, lapályok,
Hol sok ezer virág leng!
Megeléglést hadd szíhassak
A ti jó szagtokkal bé;
Párás hegyek, hadd juthassak
Kies tetőtök felé!
El kívánom arany lanton
E vídúlást dallani,
Melly most kezd e bóldog hanton
Körűltem mosolygani.
Hadd hallja meg Aurórával
Heszperus e dalomat:
S Lilla érdempántlikával
Fűzze érte lantomat.
Rózsaszín felhőn az égből
A Tavasz leszállala,
Rajta fiatal zőldségből
S virágból font öv vala.
Minden természet érzette
Isteni lehelletét;
A hó végig hempelygette
A hegyek görbületét.
Partjokon felűl úszkáltak
A patakok szerteszétt,
A felhők záporrá váltak,
Hullámokat tolt a rét:
A földmíves elréműle. ─
De ő eggyet lehellt még;
S ím, minden köd elrepűle,
S alámosolygott az ég.
Ismét a főldnek gyomrába
Leszivárgott a tsatak,
És náddal tűzött árkába
Halkkal tsörgött a patak.
Hozzánk ugyan gyakor éjjel
A lankadt Tél vissza-tért,
S megrázott szárnyáról széllyel
Szóra zúzot, havat, dért;
A zablátlan szélvészeknek
Felhítta tsoportjait,
Kik az északi bérceknek
Kitörvén barlangjait,
Mendörgő hanggal rablották
A virdító berkeket,
Fenekestől felforgatták
A setét tengereket.
De a főld zordon színére
Még egyet lehelle ő,
S éltető lehelletére
Felengedt a levegő.
Béteríte egy szőnyeggel
Vőlgyeket és halmokat,
Mellybe szőtt vad merészséggel
Zőldséget s virágokat.
Most már a bikk a tserébe'
Hűs árnyékokat vetett,
Hármoniás dal tőlté-be
A pitymalló ligetet.
A tiszta Nap megtekinté
A szelid patakokat
S játszi szikrákkal behinté
Göndörödött hátokat.
A szellők útját eltölték
A vidék illatjai.
A szunnyadt ekhót felkölték
A pásztorok sípjai.
---------------
Ti, kiknek megtsalt lelkére
Az öröm fénye közül,
Mint a tél felhös éjére,
Egy víg súgár sem derül,
Oszlassátok el a kába
Kétséget s aggságokat,
Ne nyögjétek el hijába
A múlandó napokat.
A hírnév rab kívánója,
A fukár, s halvány kaján
A bosszú hév szomjúzója
Hadd epedjen a baján:
Titeket a vígaságnak
Alkotott a kegyes ég;
Virtusnak s ártatlanságnak
Aggódni illetlenség.
Ússzatok gyönyörűségben!
Ti érettetek van ez:
Im, leng és zeng a híg égben,
A vőlgyben virít s rügyez.
Es ti, a tavasznak kedves
Barátnéi jertek el!
Virágzó Szépek, a redves
Városból fussatok el.
Fújtó gőzzét ne szívjátok
Arany tömlötztöknek már:
Jertek, ím, Ekhó hozzátok
Mosolyog, és Zefyr vár.
Vár, hogy játszhassék a Hőlgyek
Bodrozott hajfürtjein,
Midőn tántzoltok a vőlgyek
S ligetek ösvényein,
Vagy ledülvén a kútfőkhöz,
Apró violát szedtek,
Hogy ártatlan emlőtökhöz
Bokrétát biggyesszetek.
--------------
Itt, hol örökké zőldellő
Fenyvekkel a bértz benőtt,
És feléig a kékellő
Pataknak árnyékot szőtt,
Itt fogok zöld gyepre űlni ─
Óh! a mező mint örűl!
Mint kezd új élet derűlni
E mosolygó táj körűl!
Jámbor faluk! óh, enyelgő
Nyájak! óh, erdők, hegyek!
Pihenést széllyel-őgyelgő
Szememnek melly'ken vegyek?
E gyenge zőld gabonákon?
Kik hímmel tarkállanak,
S végre a szűk barázdákon
Távol alig látszanak?
Vagy e tón? mellynek gödények
Ússzák tsendes habjait,
Tsipkebokrok és kökények
Koszorúzzák partjait? ─
Szemem egyszerre magához
Rántja a Bált tengere,
E kék méllység s a partjához
Vergődő hab ezere.
A tündöklő nap súgára
Egy tsillagokkal rakott
Eget terít rá, s magára
Pislogva tekinget ott.
Óriási a vizeknek,
Felotsódván a napon,
Bukfentzezve ténferegnek
Ez ellátatlan lapon.
Nézd el, óh mezők Múzsája,
Ama szomszéd síkokat,
A lovak pompás homálya
Mint lepi el azokat.
Déltzeg nyakat emelítnek,
Mellyet lágy sörény kerít,
Dübögnek, fennyen nyerítnek;
A fenyves visszanyerit.
A komor bika nyomában
Sok szép fejér tehenek
A Major bokros lápjában
Kedvekre őgyelgenek;
Mellyhez nyár- és fűzbokrokkal
Árnyékozott róna megy,
Hátúl egy thyrsusbotokkal
Béűltetett szőlőhegy:
Egy része tisztán tsillámlik,
Másutt fátyol fogja bé;
Fut a felhő, s a fény hámlik
Gráditsonként felfelé.
A Patsírta az egekre
Fennyen emelkedve száll,
Lenéz a bóldog vőlgyekre,
Függtön marad, jubilál.
Kerengő dalja hangjában
A szántó gyönyörködik
S édes elandalodtában
Az égre bámészkodik.
Majd a vőlgyelő ekére
Dülvén kihempelygeti
A barna habot főldére;
Tsóka, varjú követi.
A Vető az ő nyomába
Mérsékelve lépeget,
S a bíztató barázdába
Arany záport hinteget.
-----------
Óh! ha a magvát magáért
Szórná a munkás paraszt,
Óh, ha fáradván boráért
Maga is inná meg azt!
Ha azért görbítnék fáját
Az esztendő terhei,
Hogy enyhítsék saját száját
Jónedvű gyümőlcsei!
De a torkos had s más részen
A fogtsikorgató Éh,
S a vad tábor hányszor tészen
Munkát, reményt semmivé!
Mint a forgószél kezéből
Parittyázott jégeső,
Úgy töri széjjel tövéből
A tápláló fűvet ő;
Tipor karókat, szőllőket
A főld színéig szintén,
Felgyújt falukat, erdőket
Kedvére... Hol vagyok én?
Ím, ím, a messzi dombokból
Fegyverek villámlanak,
A feltátott réztorkokból
Tűzfelhők gombolyganak,
Megdördűlnek s menkövekkel
Górálnak mindannyiszor;
Szétszaggatott emberekkel
Rakva a rettentő por.
Kék homály alá takarja
Mindentlátó szent szemét
Az Ég, s nézni nem akarja
E kegyetlenség nemét. ─
Ni, egy legszebb virágjában
Lévő fiatal legény
Mint hajtja fejét kínjában
A bajtársára szegény.
Tsorgó vérét és páráját
Útjában késlelteti,
Reményli, hogy szűz Mátkáját
Még egyszer ölelheti,
Reményli, hogy kedvessének
Ajjakiról talám még
Bérét hosszas hűségének
Learattatja ez ég:
De egy kard most vágja főbe...
A Szűz kimúl sírással,
S ezen egy bőlcs jövendőbe
S egy szent Poéta elhal. ─
Ti, a kiknek hűségére
Bízták szabad nemzetek,
Hogy a főld minden kintsére
Nevekben ügyeljetek,
S korona légyen páltzával
Szent hatalmatok jele,
Ah! a magok fegyverével
Gyilkoltatjátok-e le?
Ha az tzélja szíveteknek,
Óh, emberek attyai!
Hogy több boldog gyermekeknek
Légyetek gyámolai:
Ám bízvást vásároljátok
Minden módon ezeket,
Tsak hogy fel ne áldozzátok
Az első-szülötteket. ─
Világ minden Fejedelme!
E szómra hallgassatok,
Hogy az Istennek kegyelme
Meghallgassa szavatok!
Sarlóját az aratónak,
Mellyért éh könnyeket hint,
És lovait a szántónak
Adjátok vissza megint.
Napkeletre duzzasszátok
Vitorlátok öbleit
S a tengeren arassátok
A szigetek kintseit.
Űltessetek országtokba
Emberekből kerteket
És állítsatok azokba
Serény, okos tsőszöket.
Azoknak jutalmazása
Légyen rang és tisztelet,
Kiknek éjjeli lámpása
Fényt terjeszt a főld felett.###
Kérdjétek a kalyibától,
Nem lappang-é ott egy bőlcs,
Kit a nagyok pitvarától
Magához vont az erkőlcs?
Hol rejtekben él magának:
Óh, innen hívjátok ki
És adjátok a hazának
Bírói székét neki;
Zárja bé az orcátlannak
Palotátok ajtaját,
És a síró ártatlannak
Orvosolja meg baját.
--------------
Jer, Múzsa, e vőlgy lapályán
Nézzünk széjjel a paraszt
Gazdaságán s háza táján,
Jer, látogassuk meg azt. ─
Itt sem párusi márványból
Nem raktak oszlopokat,
Sem alabástrom halványból
Nem véstek bajnokokat,
Sem itt a messzi vizeknek
Csavargós kerűleti
A hatalmas mestereknek
Fékszárát nem követi.
Egy fa, mely alatt nagyatyja
Három ember idejét
Általélte, takargatja
Hűs árnyékkal lakhelyét,
Melyre a zőld venyigéknek
Csimpajkóznak karjai,
Oltalmazzák a tüskéknek
És bokroknak falai.
Udvarában egy mosolygó
Tó kínálja a szemet,
Melyben felhőkkel gombolygó
Kék ég fog fel engemet:
Egy ég felettem elterjedt,
Alattam áll másik ég,
Óh, e kettő közt elterjedt
Megmérhetetlen mélység!
Itt sír egy tyúk s a melléket
Borzadt tollal futja bé,
S az imént kőlt kis récéket
Csalja a száraz felé;
De szavára nem ügyelvén,
Végigfutják a tóközt,
S a habokon általkelvén,
Háphápolnak a nád közt.
Lúdak sárga libáikkal
Sétálva járják a gazt
S berzenkedő szárnyaikkal
Űzik a lompos kuvaszt.
Játékból a szöszke fattyúk
Az úszáshoz kezdenek,
Lebukkannak, mint a hattyúk,
S evickélve függenek.
Amott fut az ólmentében
Egy kis fürge, dolgos lyán',
Tarka kosár a kezében,
A tyúk fut nyoma után:
Most megáll, s üres vetéssel
Őket a kis csintalan
Megcsalja, ím gyors lépéssel
Odafutnak hasztalan;
Majd hirtelen a kosárról
Árpát szór le azoknak;
Nézi, hogy egymás hátáról
Mint esznek s civakodnak.
Amott homályos odvában
Kandikál a fejér nyúl,
S piros szemét bámúltában
Forgatván, be-berándúl.
Lágy dúccából hahotával
A kék galambka kijő,
Nyakát pirosló lábával
Gyengén kapargatja ő.
Csipked orrával melléhez,
Szép szárnyain babirkál;
Minden megvan, és hímjéhez
A ház fedelére száll:
Emezt a féltés gyötrötte,
Haragszik negédesen,
Ürög-forog körűlötte
És turbékol begyesen:
De hozzá simúl hajolva
A hízelkedő szép pár;
Ez is felé megy brukkolva:
Egymást éri a csók már.
Öszvecsapják víg robajjal
Mind a ketten szárnyokat
S folytatják tördelt kacajjal
A kert felett útjokat.
Elmegyek a főld színén is,
Amerre ti szállatok,
Érzékeny galambkák! én is
Elmegyek utánnatok.
------------
Elmegyek. ─ Óh, mint ragyognak
E kertnek virágai!
Melly édesen párolognak
A lombok illatjai!
A virágok felhőjében
A víg Zephyir sátoroz,
Az égre kapja reptében
S vélek onnan záporoz.
Ide mórok vad plántái
A merész hajós nem gyűjt,
Bogácsok ritka fajtáit
Itt üvegtömlöc nem fűjt.
Csupán hasznos cifraságot
Szeret a főldmívelő,
Vagy egy koszorú virágot
Olykor, ha jó kedve jő. ─
Ez a hosszú boltozatja
A diófáknak felűl
A kék eget mutogatja,
Melyen sok felhő repűl,
Hátúl a zőld térmezőkkel
Tókat, berkes vőlgyeket,
A dagályos hegytetőkkel
Körűlvett vidékeket.
Még egyszer végig sétálok
Szememmel e tárgyakon,
Azután tőlök megválok:
Ez itt, ez magára von!
Óh, tulipánt! szent kezével
Ki nyitott fel tégedet?
A napnak minden színével
Ki tölté meg kebledet?
Virágok királynéjának
Köszöntenélek ugyan;
De az isteni rózsának
Több királyi dísze van:
Ezerrétű szép kantusa,
Szerelemszín arcai,
Magas tövises trónusa
És örök illatjai:
Éppen itt áll büszke fáján,
Itt az én becses rózsám,
S félig kinyílt bimbócskáján
Keresztűl mosolyog rám.
Itt a kék jácint fejtődik
Hűs illatú kelyhivel,
Itt a gyöngyvirág vergődik
Ezüst csengetyűivel;
Itt érzem az ibolyának
Kifolyó balzsamjait,
Széjjelhintvén orcájának
Aranyos súgárait. ─
Az estike csendességgel
Nézi a virágokat,
Midőn egész büszkeséggel
Szórják el illatjokat:
Kímélve bézárja száját
S remélli, este felé
Az egész napnak pompáját
Szégyennel borítja bé.
Képe ő a nagy léleknek,
Kinek a bámúló nép,
Mint sok gyáva vitézeknek,
Buzdítására nem lép;
Ki a virtust önmagában
Becsűlvén, szemfényt nem veszt,
S rejtekje szent árnyékában
Jóság illatját terjeszt. ─
Ni, ahol a szép Flórának
Táblája fényeskedik,
A páva önnön magának
Mely büszkén begyeskedik.
A barna, s csillámló porral
Béhintett kankalinok
Úgy állnak ott ékes sorral,
Mint tömött csillagzatok.
Mellettek truccolva járván
A páva, és zőld farkát
Szivárvány-módra kitárván,
Hányja színváltó nyakát. ─
A lepkék megvídámodva
S önnön választásokon
Soha meg nem állapodva
Lengnek a virágokon;
Majd visszafelé ingatják
Onnan tarka szárnyokat
S a cseresznyéknek kutatják
Ismét a virágjokat,
Melyeket a kert gazdája
Kökényfába olta be;
És mostoháit csudálja
Mármost a vad csemete. ─
A vídám kellemességnek
Bélyege, a házi nő
Ama termett venyigéknek
Leveles bóltjába sző,
Bokrokat űltet vásznára
És virágokat hímez;
Az öröm űlt orcájára,
S onnan mosolyog le ez.
Egy gyermek, a Gráciának
Kedvese, a csintalan,
Gyenge karjával anyjának
Nyakán csüngvén úntalan,
Hízelkedik s a munkában
Gyakran tartóztatja meg;
Másik játszik a mályvában
S magában mélán petyeg.
----------
Óh, százszor boldog nemzetség,
Kit semmi gond nem rongál,
Kit sem a kaján veszettség,
Sem kevély gőg meg nem száll!
Halkkal folynak el rejtekben
A te élted napjai,
Mint a virágos rétekben
A tiszta víz habjai.
Mást hadd nézzen a sok kába,
Mászván ház és fatetőt,
Midőn győző-hintajába'
Elefántok vonják őt;
Mások ércben vagy márványban
Bámúltassák magokat,
Körűltök látván nagy számban
A térdeplő sklávokat:
Csak az kedves az egekben,
A kit nem kajdászván fel
A bolondok, hűs berekben
Szunnyad, felkél s énekel.
A nap bíbor ábrázatja
Első súgárt őrá hány,
Néki leng a rét illatja,
Néki zeng a csalogány.
A bánat nem jár nyomában,
Sem a zőld vetéseken,
Sem a nyáj közt a pusztában,
Sem a szőlőhegyeken.
Fűszerszámot ételére
A munka hint, melyet győz,
Mint az aether, könnyű vére.
Maga virgonc, mint az őz.
Híg álmát a fellehellő
Virradtakor végezi,
Egy hajnali nyájas szellő
Szeméről lelegyezi.
----------
Óh! ha az ég úgy kedvezne,
Áldott mezők, nékem is,
Hogy rajtatok csergedezne
Le az én életem is!
Hevervén ingó árnyékán
Kis bigecsem fáinak,
A csörgő patak tájékán
Élnék már csak magamnak,
Széjjelszórnám a világnak
Éretlen bánatjait
S az ellobbanó vígságnak
Alacsony szorgalmait.
Óh, ha az én nedves pillám
Könnyeit tirajtatok
Törlené le az én Lillám,
Kit mindennap síratok!
Ha néha vígasztalnának
Hű barátim szavai,
Néha némán oktatnának
A holtak írásai,
Néha a bőlcsesség nyitná
Mélységes folyásait,
S lelkemnek lecsillapítná
Tudományos szomjait!
A mogolnak nem kívánnám
Akkor gyémánt-gödreit,
Hadd bírná ő, én nem bánnám,
Aranytermő bérceit.
Ám akkor holmi törpének,
Kik szomjúztak harcokat,
Az emberek hadd tennének
Kőszálnyi bálványokat,
Hadd öntenek meg számokra,
Hadd a tenger köveket:
Én nem vetnék pompájokra
Soha irígy szemeket. ─
Óh ég, bóldogság forrása,
Óh, szeretet tengere!
Óh, jótéted kifolyása
Hadd itasson meg, jere!
Hát bennem úgy elhervadjon
Az élet, mely tőled jött?
Mint egy virág megfúladjon
A földi dudvák között?
Nem; megáldod te munkádat.
Már vídúlva érzem én,
Éltető ambróziádat
Hinti rám csendes remény.
A hajnal súgári jőnek,
A homály ellebege,
Felrándúl a jövendőnek
Setétellő szőnyege.
Máris andalgó szememben
Más scénái jőnek fel
A dolognak, s képzetemben
Új vidékek nyúlnak el.
Látlak, mennyei Lillácska!
Sietsz karjaim közé,
Indúlsz a sűrű rózsácska
Mellől lugasomba bé.
Rajtad szemérem, ékesség,
Fény, szerelem terjed el:
Így termett a kellemesség,
A virtus így lépdegel.
Lanthoz fogsz, s a nap kibukkan
A tömött felhők közűl,
A szélvész egyet se kukkan,
Olymp figyelmezve űl.
Zeng benn a messzi hegyekben
Nótád képe édesen,
S hozzám Zephyr e kertekben
Általfújja csendesen. ─
És te Hémus tetejéről,
Nyíltszívű Gleimom! leszállsz
S a téji lanton messzéről
Víg örömmel játszdogálsz.
A menny kapui felnyílván,
Cypris, Ámor, Kellemek
A csillám felhőkre nyílván
Kijővén, tündöklenek.
Kellemes szavok hangzatja
A kék levegőben zeng,
A csillagok bóltozatja
Öröm concertjekre reng. ─
Jertek bé majd, óh, szívemnek
Kedves egy pár javai,
Vígasztalói éltemnek,
Egek ajándékai!
Szállítsátok magatokkal
Hozzám a vígságokat,
Hintsétek bé virágokkal
A réteket, halmokat.
De mit? hát már felébredtem? ─
Hol vagy dicső képzelet?
Mely kies álmot rengettem
Ébredt érzésim felett?
De már elfutott azoktól,
És én így sohajtozok:
„Óh, sok függ a fátomoktól
"Ez élet útján, ó sok!
"Itt csak a remény játéka
"Áll a való helytt elő,
"Boldogít puszta árnyéka,
"Maga hozzám so' se jő.” ─
De a jövőn mit aggódom?
Hasztalan gond, fére menj!
Hadd legyek a kedvben módom,
A mellyel kínál a menny.
A mezőknek víg népével
Hadd járjam a berkeket
S a dalló filemilével
Hadd zengjek énekeket.
Hadd gyönyörködjem a szellet
Változó zengésibe'
E nyöszörgő patak mellett,
Mely e kőről omlik le.
----------
Oh, ti, a dolgok anyjának
Kezével font levelek!
Ti, a bőlcs gondolatjának
Fényt adó zőld fedelek!
Ti andalgás szent tanyáji,
Vidító kerűletek,
Magános útak homályi,
Idvezlettek légyetek!
Óh, a ti íhletéstekre
Mely kellemes fájdalom
Nyomúl mindjárt a lélekre ─
Mely lágy érzés ─ nyúgalom!
Itt a magossan zőldellő
Lugosnak árnyékain ─
A melynek sok pajkos szellő
Hirintódzik ágain,
S a melynek bóltozatjában
Egy látható hívesség
A zőld haboknak fodrában
Hempelyegve útat szég ─
Lekukuccsál súgarával
A nap a felhők felett
És mennyei aranyával
Hímzi a zőld levelet.
A virágozó bokroknak
Béfutják illatjai
A szép estvét, párolognak
A Zephyrek szárnyai. ─
Barlangjában, melyet kondor
Bajboncsokból öklözött,
Űl a kecskés, a komondor
S a virágszálak között.
Fújja trillás tillinkóját:
Megáll, s hallja másfelé,
Hogy az erdőknek echóját
A sok síp hogy futja bé,
Itt harsánt vág a bikkfára,
Amott alig hangicsál
S el is múlik utóljára:
Sípol ─ és ismét megáll.
Alól a mélységben másszák
A meredek szirtokat
Kecskéi és úgy tépásszák
A keserű bokrokat.
A könnyű szarvasok nyája
Öszvenyargal minden közt,
Villog ágbog koronája
A zörgő, zőld bokrok közt.
Sebes-futva kóborognak
Nádon, vízen, szirtokon;
Az ingoványok tátognak
Belesüppedt nyomokon. ─
A tavasz szerelmes kénnyel
Gyújtván a víg lovakat,
Feljárják lengő serénnyel
Az erdőket, síkokat.
A főld dübög megzúdúlva;
Duzzad és feszesedik
Erek ága, s elvadúlva
Farkok felberzenkedik.
Kedvet és tüzet lehellnek,
S hogy hűsítsék lángjokat,
A partokról leszökellnek,
Tördelik a habokat.
Azután keresztűl futnak
A harmatos vőlgyeken,
A kősziklára feljutnak,
S fent a törpe berkeken
Végig nézvén, a ködökből
Távolról tekintenek
A mezőre, s a felhőkből
Büszkén lenyerítenek.
Futnak a bikák s orrokkal
Nőszőhevet lehellnek,
Hányják a főldet szarvokkal,
A porködben dühödnek:
Némelyek meg bécammogván,
Bőgnek a barlangban benn,
Mások bömbölve mormogván,
Futnak a szirtköveken. ─
Amott a bércek odvából
A ligetes vőlgyekre
Egy folyóvíz a sziklából
Vad morgással omlik le.
Sodorja a kőszikláknak
Elmarconglott csípeit,
Átcsörgi a kivájt fáknak
Meztelen gyökereit,
Melyek az omló habokban
Elhajolnak s ingának,
Míg a zőld fűzek azokban
Kények szerént mosdanak:
Az erdő minden barlangtól
Megzendűl és jajgat rá,
A vad meghökken e hangtól
És elszalad másuvá.
A madárkák nem zenghetnek
Itt magános dalokat,
Azért másutt keresgetnek
Csendesebb szállásokat,
Hol szerelmes fajdalmoknak
Kőlcsön érzési felől
A pyramidál bokroknak
Hűvös ernyőin belől
Párjok előtt gyengén zengnek,
Vallást tésznek szájokon,
Vagy danolással versengnek
A zőld bikkfaágakon.
Majd meglesem e rejtekben
A kis ártatlanokat,
Mit mívelnek jó kedvekben,
Mint osztják a csókokat.
Halkal folyj itt, nyughatatlan
Patakocska, halkal itt!
Nyögdécselő, állhatatlan
Zephyrusok, csitt, csitt, csitt!
Oly nagyon ne zörgessétek
A leveles ágokat;
Kérlek, el ne gyengítsétek
Szerelmes zsibajjokat!
Zőld tetők lakosi! zengő
Hanggal énekeljetek;
Hadd tanúljam meg kerengő
Nótátokat tőletek. ─
Danolnak, ─ bokrokat, fákat
Zendítnek mindenfelé,
A tágas árnyékszálákat
Symphónia tölti bé:
Az egész táj hanggá lészen. ─
A pirók kenderike
S a pinty hegyes füttyöt tészen
Egy sörje tetejibe'
Tarkán ugrál a bokrokra
A sok tenglic, rá tekint
A virágzó bogácsokra;
Dalja ugrós magakint.
A csíz a szépek kínjáról
Leveles boltjában nyög:
Öblös hanggal a szilfáról
A rigó basszust dörmög.
Csak a szárnyas zengzet mégyen,
Csak a kis filemile,
Hogy több dícsérője légyen,
A magános aljba be,
A bú örök szállásába,
Melyet fed sűrű ágbolt,
S úgy tetszik, hogy egysummába
Mind ide futottak volt
A levegőnek s pusztának
Térjéről körűlbelől
Árnyéki az éjtszakának
A piros hajnal elől.
Itt danol ő, s az erdőnek
Rémítő vadonjait
Hangjával örömmezőnek
Mássává csinálja itt.
Ott egy setét tó itatja
Fűzfáit a partokon;
A kis dallos ott ringatja
Magát a zőld ágokon.
Ott cicoráz víg réjával,
Ott csattog, süvölt, kereng,
Hangzik a vőlgy a pusztával:
A hegedűs kar így zeng.
Most lejtőre nyög nótáján
S gyengén kanyarog ezer
Érzékeny hangok trilláján,
Majd ismét keményen ver.
Olykor, midőn a kegyetlen
Madarász, ki félfelől
Ólálkodik a kietlen
Hársfaerdőben belől,
Zőld levél alatt lappongó
Tőrkalitkája alá
A csemeték közt bolyongó
Kedves párját bécsalá:
Azonnal víg énekében
Ő is egyszerre megáll,
Akkor szíve gyötrelmében
Mindenfelé szálldogál.
Őröngve repked a fákon
S életének örömét
Erdőn, mezőn, kősziklákon
Kiáltozza szerteszét.
Zokog, jajgat egyfolytában,
Míg végre kínja miá
A bokorra ájúltában
Kókkadt fővel esik rá.
Ott kesereg őkörűlte
Hólt párja árnyéka már,
Ott képzeli, hogy vérűlte
Sebekben körűlte jár.
Majd újra zendűl jajdalján,
S éjjel sincs nyugta neki,
Úgy tetszik, hogy minden jajján
Saját lelkét nyögi ki.
A szomszéd halmok aljában
A bokrok kesergenek,
S részt vévén az ő bújában,
Elalélva lengenek. ─
De mi búg felkavarodván
E vén tőlgy óldalánál?
Melynek kopasz, reves odván
Semmi madár meg nem száll?
Igaz-é? vagy játékával
Csak képzésem rezzent-e?
Ímé, kóválygó szárnyával
Hirtelen felröppene
Egy vadgalamb a tőlgyfának
Üregéből, félfelől;
Es emiatt kondúlának
Podvás öblei belől.
Suhan kiterjedt szárnyakkal
A vőlgybe egyenesen,
Keresgél bókoló nyakkal
Az árnyékban csendesen,
Gondosan körűl szemléli
Magát, és a tárgyakat
S orrával felszemecskéli
Az asszú ágszálakat. ─
-----------
Ki tudja arra oktatni
A zőldági népeket,
Miként kelljen boltozgatni
Mesterséges fészkeket?
S édes szorongattatástól
Meglepve, mit tegyenek,
Hogy fortélytól és rablástól
Bátorságban légyenek?
Mi láthatatlan lehellet
Szálldogál ezek felé,
Mely szíveket egymás mellett
Szerelemmel tőlti bé?
Tetőled van minden jóság
S e csuda dolgok sora,
Óh, véghetetlen valóság!
Természet atyja s ura!
Felséged oly nagynak látszik
Egy madárka termetén,
Mely itt a tüskék közt játszik;
Mint az ég mennyezetén.
Szint oly nagy vagy egy fa gallyán
Mászkáló hernyócskában,
Mint a trónusodnak alján
Lángoló Kérubimban.
Nagy tenger! melynek nem áll ki
Sem partja, sem feneke,
Minden tebelőled száll ki,
Beléd semmi sem foly be.
Csillagink tűz-óceánja
Ama fény punktumoknak
Visszavert lágy ragyogványja,
Melyek rólad omlanak.
Egyet szólsz a szélvészekhez:
Azonnal veszteglenek.
Hozzáérsz a nagy bércekhez:
És tüstént füstölgenek.
Midőn a tenger örvénye
Egymásba megütközött,
S kilátszik a fenékfövénye
A hullámbércek között:
Az ő halálos torkának
Harsány ordításai
A Felséged nagy voltának
Magasztaló daljai.
A langszárnyú mendörgések
Követik szózatidat,
Hirdeti szörnyű bőgéssek
Nagyságos dolgaidat;
Melyre félénk tisztelettel
Minden berkek rengenek,
S néked mondott dícsérettel
Ők is visszazengenek.
Ezer hármóniás sorral,
(Melly’t hall az egész maga)
Hírdetvén roppant táborral
Az ég minden csillaga
Hatalmadnak s kegyelmednek
Nagyvoltát mindenfelé,
Terjed híre szent nevednek
Egy pólustól más felé.
De ki, aki felszámlálja
Minden csuda tettedet?
Óh, teremtő, ki úszkálja
Keresztűl mélységedet?
Véges lelkek! szálljatok fel
A szelek szárnyaira,
A villámnak kapjatok fel
Kilövellt nyilaira.
Bújjátok az istenségnek
Tündöklő méllységeit,
Átélvén a végességnek
Milliom esztendeit:
Utóljára sem látjátok
Egy ponttal is közelébb
A fenekét, mint láttátok
Partja széléről elébb.
Némúljatok meg hát éppen,
Ti reszkető hegedűk;
Így az Urat méltóképpen
Tisztelitek. - - -
-------------
E szomszéd rétnek illatja,
A mint bongó szárnyakon
Zephyr ide fúvogatja,
Erővel magához von.
Annak virágos ölében,
A sziszergő nádak közt,
Mellem erős pihegtében
Bészívom e kedves gőzt. ─
Bőlcseség baráti! kedves
Spaldingom és Hirzelem,
Kik által zőldellett nedves
Ködje közt a múlt telem,
Óh ti, kiknek ajakáról
Édes öröm csepegett
Szívemre, sok bús óráról
Oszlatván a felleget,
Jertek, barátim! s e tájon
Ide mellém űljetek,
Hogy égi lakhellyé váljon
Ez a környék tőletek.
Jer, szemléljük itt Flórának
Mosolygó gyermekeit,
És bámúljuk mindnyájának
Termetit s szerelmeit.
Ezekkel a magunk képét,
Jer, piperézzük fel mi
S a bíboros lomha népét
Magunk közt csúfoljuk ki!
A virtus díszét zengjétek:
Es szájatok szózatit
Nékem olyanná tegyétek,
Mint a rózsák illatit.─
A Gráciák itt hevertek;
Az öröm itt mosolyog,
E mesterkézetlen kertek
Útjain csend tébolyog.
Itt a tiszta csermelyekkel
Lágy andalgás csordogál,
Elszórt virágligetekkel
A rét felcifrázva áll.
A kellemes illatoknak
Láthatatlan tengere
Hullámlik a parlagoknak
Zőld mezején messzire,
S az enyhős szelek szélesztik
E dagályos habokat. ─
Ezer lakosok élesztik
A tarka tájékokat:
Ama sás közt nagy lábával
Gázolja a vizeket
Az eszterág, prédájával
Nézvén farkasszemeket.
Amott a líbuc rikácsol
Egy fickó feje körűl,
Ki fészke mellett harácsol
S a káka közt lesben űl;
Színli, hogy szárnyát fájlalja,
A partra csak sérikál,
Egyszer őt a gyepre csalja,
Addig, addig sántikál.
A méhek a szellőcskéken
Szerteszéjjel bonganak,
A virágzó csemetéken
S lóherén megszállanak;
S oly csillogva függnek onnan
Alá a kis állatok,
Mint a hóldfénytől újonnan
Megaranyzott harmatok:
Onnan várossokba térnek,
Melyet a paraszt maga
Egyik zugjában a térnek
Csúcsos köpükből raka.
Itt ládd az igaz bőlcseknek
Valóságos bélyegét,
Akik születte-főldeknek
Elhagyván enyhős egét,
Az emberiség határját
Felkeresik gondosan,
És annak drága nektárját
Gyűjtvén fáradságosan,
Munkájok édes terhével
Honjokba bé szállanak,
Hogy a bőlcsesség mézével
Minket táplálhassanak. ─
A zőld síknak közepében
Egy kékellő tó zsibong,
Melyen a szellők mentében
Sok habkarika tolong;
A vizekből domborúson
Nyúlik fel egy szép sziget,
Melyet kerít koszorúson
Nyárfa- és bokorliget:
És mintha el volna válva
A főld egyéb részitől,
A habok ellen úszkálva
Lebeg önnön terhitől.
A tüzes csillagocskákkal
Megrakott vad rózsafa,
A mindég-zőld borókákkal
Uszkuruc és bodzafa,
S a rekettyék nyájas karral
Öszvefűzvén ágokat,
Kellemetes zűrzavarral
Mutatják itt magokat.
A virág a több virággal
Közli örömcsókjait
S rá lehelli nyájassággal
Balzsamos illatjait.
A galagonya lóbálja
A part szélén vesszeit,
S a vízbe nézvén csudálja
Fejér s piros díszeit. ─
Ó, szép táj, mely a szíveknek
Legbelsőbb rejtekibe'
Képét a víg örömeknek
Gyönyörűen fested le!
Vajha a héség nagyvolta,
Mely már szinte káros lett,
S amelyet még a tél olta
Egy eső sem szűntetett,
Téged, s veled a mezőknek
És kerteknek zőldjeit,
Melyek várják az esőknek
Megfrissítő cseppjeit,
Száraz pardiccsá ne tenne
Szépséged kezdetiben
S a paraszt reményét benne
El ne ölné fűviben!
Újítsd meg hűs záporoddal
Őtet, óh, kegyelmes ég!
És áraszd el jóságoddal
A főldet, mely öszveég...
Jön az áldás valahára,
Jön a felhőkön ide,
Ott tornyodzik s nem sokára
Patak-módra omlik le.
Már a szél száguld előtte,
A fák levelin morog,
Fut a vetésen s közötte
Örvény-módra kavarog.
A pamutforma párának
Kárpitja alá vonúlt
A nap, és az ég aljának
Fénye halványon kimúlt.
Árnyék s éjszaka terűl el
Vőlgyeken és halmokon;
Édes borzadással hűl el
A természet azokon.
Apró ezüst perecekkel
Göndörödvén habosan,
(Melyek terjedő szélekkel
Tűnnek el játékosan)
A víz felső ábrázatja
Öblögeti a fűzfát;
És az esőt kimutatja,
Melyet a szem még nem lát. ─
Most már ugyancsak fecsélli
A felhő a vizeket
S mintegy keresztűlvetéli
Vászonszálkint ezeket.
Zuhogva omlik belőle
Bugyborékos zápora;
Alig oltalmaz meg tőle
Ez égerfa sátora.
A kis nép, mely a tájékon
Gyönyörű nótákat fútt,
Elhallgatott az árnyékon
És enyhős bokrokba bútt.
A gyapjas nyáj is fáztában
Holmi törzsökök körűl
Az ágfedél oltalmában
Egy hársvőlgyön körbe gyűl.
A pusztúlt égen s mezőben
Csak a fecskék látszanak,
Hogy csoporttal az essőben
A tóra nyilallanak. ─
Azok a barna szemhéjok,
Melyek a világ szemét
Fedik most, ─ a gőzkaréjok
Ím, felnyílnak szerteszét.
Csillog az ég friss színekkel
És a függő tengerek
Elfolyván tiszta cseppekkel,
A szellőn ellengenek.
Nevet a főld virágokkal,
Örömmel minden tele,
Mintha az ég záporokkal
Maga csorgott vólna le. ─
De napnyugotról egyszerre
Újabb teherre kapott,
Felhők vitorláznak erre
És elfogják a napot,
Ismét bőséggel csorgatják
Tóvá vált záporjokat,
És mint emlők, úgy szoptatják
A szomjú pallagokat. ─
Ezek is kifogynak végre;
És egy súgárokból szőtt
Aranyzápor száll az égre
S bétőlti a levegőt.
A kősziklák zőld pompája
A napra kikönyököl,
Felhőkkel béplántált tája
Szemfényvesztve tündököl.
Egy szivárvány öv módjára
Körűlfogja az eget
És a tengerben magára
Jobbra, balra nézeget.
Megifjúlt fényes orcákkal
Mosolyognak a mezők,
Színes hímmel s bokrétákkal
Megrakva néznek rám ők. ─
Márts a hajnalnak színébe,
Fesd e hely tájékait,
Óh te, kinek énekébe
Látom az Ár partjait,
Melyek mintegy szagoskodnak
Örök soraid közűl,
És ábrázatján dalodnak
Egész formájok kiűl:
Te, ki midőn énekletted
Az Alpesek bérceit,
Érdemoszlopiddá tetted
Az égnek cölöpjeit! ─
A gyémántforma cseppekkel
Mint villog a csíkos rét!
Mely kedves tündöklésekkel
Lanyháznak le szerteszét
E cseppek a virágoknak
Tarka ligetjeiről
És a virító bokroknak
Koronája széliről!
Minden fű e bő harmattal
Újonnan feléledett,
S gőzöl erőssebb illattal.
Az egész ég szaggá lett.
Örömmel felemelíti
A gyep ittas fejeit,
S úgy tetszik, hogy dicsőíti
Az égnek jótéteit.
--------------
Zőldeljetek most, óh kedves
Térmezők és ligetek!
Árnyékos erdők és nedves
Rétek, most zőldeljetek!
Légyetek a nép javának
Megvídító tárgyai
S lelkem ártatlan vóltának
Menedék kárpitjai;
Ha únván a gonoszoknak
S büszkéknek csoportjait,
Elhagyom a városoknak
S palotáknak falait.
Zephyr többször is hadd fújjon
Rám e virágok felől,
Melyre szívem megvídúljon,
Megcsendesedjék belől.
És a világ kegyes atyját,
(Ki a napsúgárokon
Hinti rátok jó’karatját
S az esőn, harmatokon)
Szépségtekben tisztelhessem,
S szent borzadás lepvén el,
Dícséretét hírdethessem
A felelő egekkel.
És ha az ő szent szavára
Éltemnek határt vetek:
Vég nyugalmam utóljára
Hadd legyen tibennetek! ─ ─