A szépség ereje a bajnoki szíven
| A szépség ereje a bajnoki szíven szerző: Csokonai Vitéz Mihály |
Questo fu il premio del mio lungo amore.
Vicini.
A szép Jeanettéhez
Kisasszony!
Sem a hiú kacéroknak, minémű ama záporbeszédű Stutzer s amaz
agyatlan szép coquette, sem a mély lelkek számára nem írok én: mert
ezeket meg nem érdemlem, amazok meg nem érdemlenek. A múzsáknak
legjobb baráti a gráciák: én is ezeknek képviselőit keresem fel akik
éreznek, akik gondolkodnak, akik valódi nyájasok, és szép orcájokból a
szép lélek mosolyog ki, szóval: akik olyanok, mint a kisasszony, hogy
itt is az én kedves Wielandom szavaival éljek.
Die mit dem Gürtel der Venus geschmückt,
Die Seelen fesselt, die Augen entzückt,
Ami egyszer szép, hogy ne tudná, mi a szép? s ki ítélhetné meg
jobban a mások érzéseit, mint akik magok csupa érzékenyek? Úgyis az
asszonyszemélyekkel vélek születik s a szerencsés nevelés által
ingerlőbbé tétetik valamely kellemetes bizarria, mely a poétákat
férfitársaiktól megkülönbözteti. Így tehát az érzékeny szépeknek
tetszését ha megnyerem, a természet maga szól énmellettem, s még
előre számot merészlek tartani a poéták borostyánjára.
Me iuvat in gremio doctae legisse puellae,
Auribus et castis scripta probasse mea.
Ha jelenlétemkor nem elég vagyok az ő múlattatásokra, kirepűl
lelkem testemnek gyarló kalitkájából, s mint a magános filemile,
Látatlanúl zeng őkörűltök. És a kisasszony, tudom, oly jó érzésű lesz,
hogy néha a kűlfőldi kanárikról nem átalja figyelmét az itthoni bokrok
madárkái felé is fordítani.
Mostan pedig e kis ajándékot méltóztassa tőlem kegyesen elfogadni,
s megjutalmazni azzal, amit nevesszívű Borbély-ja, ezerekért nem adna
életadó pillantásával.Úgy igyekeztem, hogy belsője, külsője méltó
légyen a gráciákhoz, méltó a kisasszonyhoz.
Magamat ami illet: az én kűlsőm olyan, mint a magának hagyott
természet; belsőm hasonló a tavaszhoz, mely mikor borongós is, játszik
és teremt. Csókolom kezeit!
Miskolc, júl. 25. d. 1800.
Megúnta Márs a harcoknak
Orrprüszköltető porát,
S elhagyá a bajnokoknak
Vérbe fördött táborát.
Ama zőld hegyek mellyékén,
Hol a nektár csordogál,
Hol a Sajó szép vidékén
Sajó végig folydogál,
Széjjelnézett egy szép este
És oly helyet keresett,
Hol elfáradt vitéz teste
Nyúgodjon egy keveset.
Úgyis Vayt jól esmérte
E hazánk nagy emberét,
Ki felkötötte volt érte
A nemesség fegyverét.
És aki most azért vájja
Debrecennek dombjait,
Hogy bő étekkel táplálja
Az ágyúk éh gyomrait.
Itt akart hát megpihenni
A hadaknak istene,
Únalmára kezdvén lenni
A feldúlt várak szene.
Ruháját leterítette
A Sajó zőld partjain,
Fegyverét a szél lengette
Egy vén fűzfa gallyain,
Melynek ritkás árnyékára
A hold ingó fényt vetett,
S a Márs füstös bajusszára
Irtózva tekingetett.
*
Nyúgodj, szelídíthetetlen
Isten! nyúgodj egy kicsint,
Majd a trombiták kegyetlen
Hangja ismét kardra int.
Nyúgodj! ím a lármás hadnak
Fegyvere most nem zörög,
Csak e patak zúg s álmadnak
Únszolására csörög.
De ébredj fel! a cserébe
Egy szép szűz megszólala,
Jön a kedves-kellő Hébe!
Az ifjúság angyala.
Ébredj! ím, zőld pálmaágot
Tart kezében s hozzád jő,
Hogy a vitéz bátorságot
Benned megtisztelje ő.
*
Úgy van: Mársnak homlokára
Tábori koszorút fűz,
Bíbor szájával szájára
Egypár csókot vét a szűz.
Megkötözi friss rózsával
Vasba burkolt karjait,
S Vénus övszorítójával
Megbékózza lábait.
„Kelj fel, vitéz! (úgymond néki)
Esmérd meg érdemedet,
Ím, a Vénus ajándéki
Megtiszteltek tégedet.”
Felkél a táborok atyja
E szókra az álomból,
Hébét gyengén szorítgatja
És a szép szűznek így szól:
„Légyen Borbély kapitányé
Ez a pálmakoszorú,
Rózsád a legszebb leányé:
Engem vár több háború.
Most jőjj velem.” E szavára
Elhagyák a patakot,
És béindúlnak Zsolcára,
Hol az a Vay lakott,
Ki hajdan mint politikus
Tűndöklött a hazába.
Most, mint egy magyar Atticus,
Nagyobb önnön-magába,
Kinek szárnya alá vonja
A magyar Pindus magát,
A Hegyalja Hélikonja
Úgy nézi, mint csillagát.
*
Borbélyt, ki már Zsanétjával
Szép reményjét érlelé,
Nemesszívű barátjával
Mávors éppen itt lelé.
Jósa tartá a leánynak
S a vitéznek karjait;
Szól Márs és a kapitánynak
Nyújtja pálmaágait:
„Hozzám mindenkor hív voltál,
Érdemed már elég nagy,
Hazádért sokat harcoltál;
Munkát győztél: ember vagy!
Felhágtál a becsűletnek
Oly polcára már te is,
Hová sokan nem érhetnek
Késő vénségekbe is:
Mondj tehát válét a hadnak,
Érdemes vitéz személy!
Hogy hazádnak és magadnak
És a békességnek élj.
Nesze ez a véres pálma,
Amelyért fáradt szablyád;
De díszesebb kincs is száll ma,
Óh nemes bajnok, terád.
Zsanét ez, kinek szemében
Ragyogva olvashatod,
Hogy a boldogság ölében
Arany időd várhatod.
Letörli bársony hajával
Poros izzadságodat,
Csókolván rózsaszájával
Gondlepte homlokodat.
De még, hogy próbára végyem
Férfi-szíved várfokát
S annál édesebbé tégyem
Íly szép kincsed birtokát,
Kerengést hányok célodba,
Meggátolom útadat,
Ha nem csüggedsz szándékodba,
Elnyered várt váradat.
Tűrve méltó feltalálni
Egy halandó gráciát,
S katonadolog kiállni,
Fiam, a strapáciát.”
*
Hébe a fűzér rózsával
Mindjárt öszveköti hát,
A vitéz pardupéjával
A szép kisasszony haját,
Sőt kezeket is kezekkel
A rózsanyűgbe veti
S mond: „Nem cserél istenekkel,
Aki egymást szereti!
Truccoltok a halandóság
Nyomorúlt határain,
A kölcsönös hajlandóság
Hord a menny tornácain.
Kérdjétek meg a hazának
Terhétől fáradt Vayt,
Ki adott erőt vállának,
Édesítvén bajait?
Nem az ő szíve felének
Ritka tálentoma-é?
Nem a Zsanét szép képének
Szép originálja-é?
Úgy van: az eltikkadt virtus
Megújítja erejét,
Midőn egy szerelmes mirtus
Hűsíti forró fejét.
És te, szép szűz, örűlj néki,
Hogy vitézhez kapcsolnak,
Mert leghívebb martaléki
A vitézek Ámornak.
Lám, hogy a szép asszonyságnak
Róma is lágy rabja volt,
Aki előtt fél világnak
Térde hajdan meghajolt.
Te is e hódíthatatlan
Szíven uralkodni fogsz,
Mihelyt hasonlíthatatlan
Képeddel rá mosolyogsz.
Szeresd; mert akik becsűlni
Tudják a vitézeket,
Tudnak a hazának szűlni
Ők is vitéz gyermeket.
Kívánom is, díszesedjen
Két nemes ház véletek.
S országunk egykor kérkedjen,
Hogy hérókat szűltetek,
Kedves nevetek dícsérjék
Annak késő fiai,
És ebben is megesmérjék,
Hogy közjóra élt Vay!”
*
Jósa pedig, hogy szent célját
A két pár elérheté,
Barátját és barátnéját
Csókokkal hintegeté.
Mondván: „Húgom, ma rád szálla
A boldogság, úgye jó?
S úgye drusza, nincsen nála
Szebb kapitány-penzió?”
*
Dieux! De quels doux plaisirs s'enyvrent deux époux.
Dont l' Amour a formé la chaine fortunée!
Berquin