A semminél kevesebb valami
szerző: Szép Ernő
Kik élünk itt sem élünk szívesen,
Nem is tudjuk már mi az élet.
Éjfélbe járunk fényes nappal,
Hajnalt és alkonyt elfeledtünk.
Az ég arany felhőkkel áll csudára,
De a világ elment alóla már,
Maradni szégyen, veszni borzalom.
A lét fájdalma utca rongya lett,
A gyász megvette mind a könnyet,
Éhség, irtózat használják a sóhajt,
A szűz mosolyt a téboly elszöktette,
A túlzás összement, lesült az álom,
A képzelem festékje mind kiporlott
Tündéreink sértetten elvonúltak,
Az angyalok lebuktak ájulattal.
Száll a madár, a szél suhan világgá,
A lombok zöld borúval ingadoznak,
Virág bájolva áll fel álmot élni,
Ezüst fátylában csillag mosolyog,
Napsúgárhintán a levél lelebben,
Szivárvány fut fel vídor kört, megáll,
Zápor fénnyel zuhan, borúl fehér hó,
Folyó vonaglik, hegy tápászkodik fel,
Merengve tó kerűl, minden hiába,
Hiába van minden, nem is igaz,
Sehol semmi a földön, elveszett,
Mert nincs már semmink sem csak a valóság.
Elárulták a boldog elmúlást,
Látod mi az embernek a halál.
Úgyis meghaltunk volna, látod,
Halandónak látod mi a halál.
Nincs több ámúlat, minden kiderűlt.
Halálig hogy nézzünk egymás szemébe!
Tekintetünknek vége van, mert látott,
Fülünk örökre odavan, mert hallott,
Nyelvünk jobb többet nem forogna, mert szólt.
Próbálj távol sziget felé nyujtózni
És sóvár karjaid rögtön leesnek.
Kiáltsd el ifjúság! - szavad színészet
S próbáljon szíved bánatot csinálni.
Mondjad barátom! - s nem hiszel magadnak,
Mondd testvérem! - s tudod mit mondtál: semmi.
Súgjad szeretlek s kérdezd mit tesz az.
Lépj emléked kertjébe tiszta csendben,
Ágyásaid helyén hamut találsz,
Szikkadt hideg fű kushad színe nélkül
Hol bálban ültek ültetéseid
S közöttük a padon látod magad
Boldogtalanság orgonája alján
S nem ismersz rá, ki űl ott: nem te vagy.
Már nem vagy ember, állat nem lehetsz,
Találj magadnak új nevet ha tudsz.
Nem élünk már többet, csak itt vagyunk,
Úgy állunk itt akár meghaltunk volna,
De el se dűltünk, állva itt maradtunk,
Kezünk lábunk jár, szólalunk mint bábok
Kiknek mellében szerkezet forog.
Álljunk fel sorba, kormos hűlt sövény
Ha már elrobbant fény, szín, szikra, hő.
Az ember itthagyott, álomba tűnt el,
Hol jár, friss vándor szívre tett tenyérrel?
Orcáin a nap reggelfénye langall,
Mellébe sűrű tiszta lég szorong,
Két karja nyúlik boldogság után,
Felhőket bontó ész zúg homlokában,
Combját feszűlve húzzák jó inak,
Erőnek kéje izmait lovallja
Tovább haladni, soha meg nem állni,
Fülén szép hang, cimpáin jó szagok,
Szemét szállatja halmokon tova,
Tengerre ér s ott vész tekintete
S nyílt ajkán hallga isten hangja: óh.