A római Corso
szerző: Szini Gyula
Egy hosszú és szűk utca, hová a város minden vérkeringése betorkollik és ahová annyi ember, kocsi és automobil tud beleszorulni, hogy sokszor életveszedelemmel lehet csak rajta járni: ez a római Corso.
Első pillantásra leginkább ez ötlik az ember szemébe és önkénytelenül kérdi, hogy a városok úgynevezett ütőerei miért emlékeztetnek többnyire olyan szűk és duzzadt véredényre, amely orvosi beavatkozásért, érvágásért kiált. Szűk a mi Váci utcánk és a Kossuth Lajos utcát csak újabb időben szélesítették ki. A Kärtnerstrasse Wien-ben és a Friedrichstrasse Berlinben feltűnően keskenyek. A párizsi boulevard elég széles, de viszont annyi ember és kocsi özönlik át rajta, hogy maholnap lehetetlenné teszi a közlekedést és a hatóságok mesterségesen szeretnék a forgalmat mintegy lecsapolni.
Róma, a történelmi tanulságok örök városa egyébként arra is ad példát, hogy milyen volt az utca, milyen volt egy corso jó néhány ezer esztendővel ezelőtt. Az a híres Via Sacra, amelyet a kiásott Forum Romanum-on egész pontosan lehet megállapítani és követni, amely a régi fórumon nyüzsgő tömegek közlekedő ere volt és amely az antik történelem legforróbb napjait látta, hihetetlenül keskeny utca, amelyet szédületesen nagy, monumentális templomok, épületek és szobrok szegélyeztek. A későbbi Via Nova sem nagyobb. Egyáltalán a Forum egész medencéje nem nagy és az ember alig tudja megérteni, hogy ilyen aránylag kis helyen fért el a világ legmozgalmasabb közepe.
Azt kell hinnem, hogy igazán széles, impozáns és forgalomra alkalmas avenue-k csak amerikai városokban vagy az európai városok újonnan épült negyedeiben vannak. A történelmi múltú és évszázadokon át fejlődött utcák mind keskenyek. Nem mondva csinált és előre kitervezett útvonalak, hanem lassan és a szükséghez képest alakultak ki. Évszázadok megszokása fűződik hozzájuk, amihez az emberek még akkor is ragaszkodnak, ha csak könyökkel tudnak bennük utat vágni. A szép kirakatok, szép kocsik, szép toalettek szeretnek mind egyhelyüvé furakodni, hogy mennél közelebb legyenek egymáshoz, mennél több bámulójuk legyen, még ha meg is pukkasztja őket a csődület, a vetélkedés, az irigység.
Az antik fórum, a középkori borgo-k és piazzák, a modern boulevard és corso mind-mind a csődület és a versengés helyei; az ember társas életének legizzóbb pontjai; a népszerűség fókuszai. Ennélfogva a jellemük is többnyire demagóg, lármás, rikító, reklámszellemű, zsúfolt. És ebben a tekintetben nincs is különbség a régi Via Sacra és a mai Corso közt, amely évezredekkel ezelőtt a Via Flaminia nevet viselte.
A mai Corsonak talán az a legcsodálatosabb jellemvonása, amely minden mástól megkülönbözteti, hogy modern világvárosi sürgés-forgásába bele-belerévedez egy-egy régi emlék, amely talán még szebb és még lármásabb napok emlékeztető jeleképp maradt ott írmagul. A Corso derekán, hol az utca térré szélesedik, ott áll a Marcus Aurelius császár óriási, huszonkilenc méter magas diadaloszlopa, amelyen spirális szalagként futnak föl nagyzoló, de művészileg jelentéktelen domborművek. Ezerhétszáz év óta áll ezen a helyen és a nap is, amely csodálatos fényeket és árnyékokat tud vetni erre a domborművel teleírt márványhengerre, mintha megkülönböztetett tisztelettel bánna vele.
A tövében a római életnek egy sajátságos jelenségét lehet megfigyelni. Az esti órákban két-háromszáz ember sűrűsödik össze alatta. Aki ilyet még nem látott, nem tudja elképzelni, hogy micsoda titkos jelszó hozta össze ezt az embertömeget, amely nem járkál, nem "korzózik", hanem egy helyütt áll, újságot olvas vagy a szomszédjával beszélget, de valamennyien mintha várnának valamire. Az olasz városi élet ismerője tudja, hogy ilyen helyeken katonazenekar, városi zenekar vagy a bersaglierek kedvelt zenészei szoktak felállni és ingyenes hangversenyben részesíteni a közönséget. De az ember naponta hússzor és hónapokon át elmehet e Colonna alatt anélkül, hogy egyszer is hallana katonazenét; csak az embertömeg áll ott rendületlenül minden este.
Ugyanilyen tömött emberi sorfal áll a közeli Aragno kávéház körül, hol a Corso gyalogjárója akkorára szélesedik ki, mint a mi Andrássy utunk trotoárja. Ez azért van, mert a Palazzo Marignoli hol az Aragno kávéház van és a palazzo Bocconi, amelyben Róma legnagyobb áruháza, párizsi és londoni mintára berendezett magazinja van, engedett a modern forgalomnak és néhány lépéssel hátranyomult. Ezen a kis utcarészleten, amely alig nagyobb, mint az Andrássy úton a Ruscher-palota előtt levő szegély, zajlik le naponta a Corso legintenzívebb élete.
Azt is mondhatnám, hogy ez a mai fórum, amely a kapitólium aljából ide csúszott le a régi Via Flaminiára, a Campo Marzio szomszédságába. Szép időben kirakják a kávéház elé az asztalokat és az emberek egymás hátán, összezsúfolva ülnek, nemcsak, hanem beékelve az embertömegbe, amely ott állva gyökeret ver és megakasztja a forgalmat. Az ember érzi, hogy szabadságszerető emberek közt van és a rendőrállamok prototip parancsa: "oszoljanak szét", itt hiába hangzanék el.
Az emberek olasz élénkséggel beszélgetnek, gesztikulálnak, túlkiabálják egymást, a kocsik zörgését és az elárusítók meg a rikkancsok zsivaját. Fület repesztő ordítással rohannak el az ember mellett az újságárusok "Tribún' Idáliá!!" kiáltásukkal és elárasztják a közönséget a "Tribuna" és a "Giornale d'Italia" egy soldós példányaival. Ez a két versengő lap naponta négyszer jelenik meg és így valahányszor az ember arra jár, mindig hallja, amint a rikkancsok bömbölnek és látja, hogy az emberek a legkábítóbb zsivajban is újságot olvasnak.
Nem lehet az másként, minthogy ennek a népnek a vérében van a fórum-élet és ha kell, a forgalom rovására is lefoglal magának az utcából annyi területet, ahol néhány száz ember, aki egymásnak sem szoros ismerőse, sem tagtársa, sem elvtársa, valóságos álló klubbá alakul össze. Így van az a Corso végén is, hol a piazza Veneziára torkollik és ahonnan jobbra a Viktor Emánuel korzó és balra a Via Nazionale - a Corsonak mintegy két modern gyermeke - ágazik szét. Itt is rendületlenül áll az esti órákban néhány száz ember.
Az embernek nem is kell behunynia a szemét, csak egy kis fantáziával felöltöztetnie ezeket az embereket tógába és egyéb római viseletbe, hogy előttünk éljen a régi Róma, ahogy hihetetlenül kis területen annyi élénk embert tudott összezsúfolni. A régi Via Flaminiának emlékét csak a Marcus Aurelius oszlopa és egy emléktábla jelzi, amely a Corso 167. számú házának falán a Marcus Aurelius diadalívének helyét jelöli meg. De nem nehéz restituálni ezt az immár ezerhétszáz éves korszakot, amikor épp ily társalogni és gyülekezni szerető emberek népesítették be az utcát mint most. Ahogy a párizsi boulevard a fórumot képviseli modern, világraszóló fejlődésében, Rómában az ember az antik fórum szellemének lengését érzi; megérti a legelső fórum életét, amelyből a corsok és a boulevard-ok degenerálódtak.
De nemcsak az antik fórum kandikál be a modern római Corso párizsias életébe, hanem a reneszánsz művészetkedvelő világa is impozáns emlékeket hagyott az út mindkét felén. Mindjárt a Marcus Aurelius oszlopától jobbra a piazza Colonna és Corso sarkán van a Chigiek reneszánsz palotája. Agostino Chigi meggazdagodott sienai bankár volt a reneszánsz korában, de ennek a parvenünek a nevéhez fűződik a Villa Farnesina csodája és a Chigi-kápolna pompája. Késő unokája már a principe Chigi büszke nevét viseli és Róma legvendégszeretőbb főurai közé tartozik úgy, hogy naponta az automobilok egész raja táboroz palotája udvarán.
Magát a piazza Colonnát a Chigi-palotán kívül a Wedekind-palota és a palazzo Ferrajuoli övezi. Tovább a piazza Venezia felé a Corso egyik legszebb és legkalandosabb múltú palotája áll, a palazzo Sciarra, amelynek régi gazdája a kilencvenes években tíz millió lírával csődbe jutott. Hitelezői mindent lefoglaltak, csak egy ajtófüggöny kerülte el a figyelmüket, de épp a függönyök mögött voltak a családi képtár világhírű kincsei. A herceg megragadta ezt a szerencsés véletlent és a tíz legszebb képet a Lex Pacca kijátszásával kettős fenekű kofferben Párizsba szállította, hol a párizsi Rothschild vette meg őket olyan összegen, amely a herceget mindenkorra megszabadította anyagi gondjaitól. Ezzel a hitbizományi akadály még nem volt elhárítva, de a herceg ezt is megváltotta néhány értékes kép árán, amiket az államnak ajándékozott. A palazzo különben most Mier grófnéé, aki másfélmillió lírán vette meg a csődtömegből.
Már egészen a piazza Venezia felé van a Doria-Pamphilii család gyönyörű palotája, pálmafás udvarával, kincseket érő termeivel és világhírű képgyűjteményével, amely többi közt a világ legművészibb pápa-arcképét bírja: a Doria-Pamphilii családból származó X. Ince pápa Velasquez festette portréját. Vele szemben az új palazzo Odescalchi mint a "magyar herceg" palotája ismeretes Rómában. A piazza Venezia sarkán pedig a palazzo Bonaparte, a régi Rinuccini-palota áll, hol I. Napóleon édesanyja halt meg.
A Corso másik ága is, amely a piazza Colonnától a piazza del Popolo felé folytatódik, régi palotákkal ékes. A palazzo Fiano-Ottoboni, a Palazzo Ruspoli, a Palazzo Rondanini (amelynek udvarán Michelangelo egy befejezetlen Pietá-ja áll) a reneszánsz arisztokratáinak és nagymestereinek korszakát tartják éber emlékezetben. Már e paloták neveinek puszta felsorolása is jelzi, hogy a Corsonak milyen régi és gazdag története van, amely bővebb tanulmányra csábíthatna egy monografistát. Nem hivalkodó, cifrálkodó paloták ezek és talán néha meg is lepik egyszerűségükkel a nézőt, aki barokk ravaszságokat, túlságosan rikító ornamenseket várt tőlük, holott nagy vonalaikban, művészi tagozásukban, építészeti gondolataikban rejtik komoly szépségüket.
És hogy azoknak a neve se sikkadjon el, akik az újkor figyelmét megint Rómára vonták, a Rondanini-palotával szemben levő ház falán emléktábla jelzi, hogy Goethe ott lakott 1786-ban; az Aragno kávéházzal szemben levő Credito Italiano házán pedig egy másik kőtábla örökíti meg, hogy Shelley ott írta 1819 tavaszán a "The Cenci" drámáját.
Ebben a történelmi keretben, amely évszázadok, sőt évezredek emlékeitől termékeny, zajlik le Róma modern lüktetésű nagyvárosi élete. Hintók és automobilok robognak a Pincio felé - hol a mi Stefánia utunkéhoz hasonló kocsikorzó van - és ezekben a kocsikban el-ellibben előttünk a múlt, nemesen formázott profiljaival, amelyek családi képtárak hallgatag vonásait és gemmák metszését juttatják eszünkbe; de elvonul a jelen is: aktuális államférfiaival, híres színésznőivel, párizsias demimonde-jaival, angolosan öltözködő sportsman-jeivel. Elrobognak előttünk mindazok, akiknek a neveit a "Chi é?" című hasznos könyvecskében megtaláljuk. És mind hatalmasabb arányokban vonul föl a polgárság, amely a múlt század óta jelentős lépéseket tett a meggazdagodás felé. Signore Bocconi, signore Fiorentino és általában a nagy római cégek többnyire zsidóvallású fejei már egész kis pénz-arisztokráciát alkotnak Rómában. Az ő utódaik talán már "principé"-k és "marchese"-k lesznek és épp oly gőgös arisztokratákká fejlődnek, mint ma a Chigi-ek, akiknek az őse is csak egy sienai parvenü volt. Rómában különben már néhány ezer év óta nem újság, hogy a meggazdagodott "equites" és "barones" foglalják el lassanként a pusztuló arisztokrácia helyét és ők viszik tovább a családfák, a vérbeli büszkeségek örökzöld fonadékát. Ennek a fölfelé törekvő polgárságnak eddig a legnagyobb tromfja talán az, hogy a pápa történelmi városának, a kereszténység Tibetjének polgármesterévé a zsidóvallású Nathant választották meg.
Azért Róma ma sem vesztette el katolikus jellemét. Nincs a világon város, amelynek utcáit annyi pap tarkítaná mint Rómáét. Az olasz papok fekete reverendájukkal, széles peremű, szőrös, fényes, lapos tetejű kalapjukkal hemzsegnek az utcán és annyira részesei a mindennapi életnek, hogy fel sem tűnnek. A külföldi papok és papnövendékek, akiket színes ruhaszegély vagy öv különböztet meg a többitől, az egész világból Rómába sereglenek és csoportosan özönlik el az utcákat. A német és magyar papnövendékek rikító piros ruhája is olyan megszokott dolog már, hogy a római humor már nevet is adott nekik és főtt rákoknak, gamberi cotti-nak nevezi őket. A reverenda mindenütt a világon foglalkoztatja a naiv nép fantáziáját és babonákat fűz ahhoz, ha pappal találkozik. A római ember ilyen babonát nem ismer, mert napjában, ha megszámolná, legalább ezer reverendával találkozik és ez a gyakoriság alaposan elveszi a reverenda élét. Pedig máskülönben babonára hajló nép, mintha a régi auguriumok, auspiciumok és egyéb javas tudományok tradíciója sohasem akarna meghalni emlékezetében.
A húsvéti ünnepek alatt a Corso valóságos modern Bábellé változik. Nincs a világnak az a keresztény idiómája, amely föl ne hangzanék lépten-nyomon. Újabban a németek lepik el feltűnő nagy számban Rómát és ha másról nem, turista-öltözetükről vagy egyéb "praktikus" ruhadarabjukról lehet őket fölismerni. Az angolok és amerikaiak itt is hideg, előkelő eleganciával öltözködnek és nagy hatással vannak a római férfidivatra, nemkülönben a nőire is. A franciák testvérekként érzik magukat, mert apró szokásaikat is föllelik Rómában, ahol különben majdnem minden második ember tud valamit franciául. Kisebb nemzetek is egész rajokat bocsátanak húsvétkor Rómába. Ezek a rajok mind a Vatikán felé sietnek, ahol egy egyszerű és jóságos arcú öreg pontifex maximus fogadja őket liberálisan nagy számban. Húsvétkor nincs népszerűbb ember Rómában mint a pápa. Az idegenforgalom érdekei ilyenkor néha még a szocialistákat is lefegyverzik. És a mostani pápa máris megalapította népszerűségét azzal, hogy az idegenek iránt messzemenő előzékenységet, engedékenységet tanúsít és liberálisan bánik bizonyos engedélyekkel, amelyeket a kíváncsiak tömegesen és gyakran kérnek tőle. És a húsvéti ünnepekben mindig felragyog valami a reneszánsz-pápák régi fényéből.