A pásztorlányka balladája

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A pásztorlányka balladája
szerző: Guido Cavalcanti, fordító: Sárközi György

Pásztorlányka járt a réten: szép volt,
mikép hold – esti égbolt közepében.

A haja fodros-bodros, fürtje szöszke,
a szeme sóvár, rózsás arca nyájas,
csupasz lábát friss harmatban fürösztve
terelgeté a békés birkanyájat;
szép ajkáról szerelmes ének áradt;
láttán csodálat – kelt a föld szivében.

Megláttam, megszerettem, üdvözöltem,
és megkérdeztem tőle, nincs-e párja,
s édes mosollyal azt felelte bölcsen,
hogy az erdőt-mezőt magába járja,
s ezt mondta: „Mint ahogy társára várva
sír a madárka – társ úgy kéne nékem.”

Sokkal többet nem is mondott magáról,
– ezer madár dalolt a kis ligetben –
s magamban így szóltam: „E drága pásztor-
lánykára most kell hálómat kivetnem.”
Egy csókot kértem és karomba vettem
s nem volt e tettem – ellenére éppen.

Kezem szerelmes hévvel megragadta,
szívét nekem igérte – s mert egy ágról
friss lomb terült szép árnyadón, alatta
ledőltünk. Száz szín lángolt száz virágból,
s úgy eltöltött az édes, büszke mámor,
mint kinek Ámor – száll a közelében.