A párbaj (Csehov)/IX–XII. fejezet

← V–VIII. fejezet

A párbaj szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Szabó Endre

XIII–XVI. fejezet →

IX.

Hazaérkezve, Lajevszkij és Fjodorovna Nadezsda bementek az ő sötét, nyomasztó, unalmas szobáikba. Egyik sem szólt egy szót sem. Lajevszkij gyertyát gyújtott, Fjodorovna Nadezsda leült s a nélkül, hogy kalapját és köpenyegét levetette volna, a bűnösség tudatától szomorú tekintettel nézett Lajevszkijre.

Lajevszkij megértette, hogy Fjodorovna Nadezsda szemrehányásokat vár tőle, de ez unalmas lett volna s már megbánta magában, hogy kemény szavakat mondott neki. Véletlenül ráakadt a zsebében arra a levélre, amelyet mindennap készült Fjodorovna Nadezsdának fölolvasni s azt gondolta, hogy most megmutatja neki a levelet, az másfelé fogja terelni az asszony figyelmét.

- Itt az ideje, hogy a helyzetet nyiltan föltárjuk, - gondolta Lajevszkij; - odaadom neki a levelet, aztán legyen meg, aminek lenni kell.

Kivette a levelet és átadta Fjodorovna Nadezsdának.

- Olvasd el; téged illet.

Ezt mondva bement a maga szobájába s lefeküdt a sötétben a divánra. Fjodorovna Nadezsda elolvasta a levelet, s úgy tetszett neki, mintha a padlás rája leereszkedett, s a falak egész közel szorultak volna hozzá. Egyszerre rettegés fogta el. Gyorsan háromszor keresztet vetett magára és így szólt:

- Isten nyugasztalja. Isten nyugasztalja...

És sírva fakadt.

- Ványa! - kiáltott, - Andrejevics Iván!

Felelet nem hangzott. Azt hivén, hogy Lajevszkij visszajött s az ő széke mögött áll, a sírástól szepegett, mint a gyerek és így szólt:

- Mért nem mondtad te meg nekem hamarább, hogy ő meghalt! Nem mentem volna el a piknikre, nem hahotáztam volna ott... A férfiak hitványságokat mondogattak nekem. Milyen bűn, milyen bűn! Ments meg engem, Ványa, ments meg... Nem volt a helyén az eszem... El vagyok veszve...

Lajevszkij hallotta a szepegését; rendkívül nyomasztólag hatott rá a dolog és szíve erősen dobogott. Kínjában fölállott, megállt a szoba közepén, megtapogatta a sötétben az asztal mellett álló széket és leült.

- Ez valóságos börtön, - gondolta magában, - el kell mennem... így lehetetlen...

Kártyázni menni már késő volt, vendéglő pedig nem volt a városban. Megint lefeküdt, s bedugta a fülét, hogy ne hallja a síró szepegést, aztán egyszerre eszébe jutott, hogy hiszen elmehet Szamojlenkohoz.

Hogy ne kelljen Fjodorovna Nadezsdával találkoznia, kimászott az ablakon a kertbe, átvetette magát a rácson s elindult az utcán.

Sötét volt. Éppen akkor érkezett meg egy gőzhajó, még pedig, kivilágítása után ítélve, valami nagy személyszállító... Fölhangzott a horgonylánc csörgése. A part felől a hajó felé gyorsan iramodott egy vörös fény: az a vám-ladik lámpája volt.

- Az utasok alusznak a kajütökben... - gondolta Lajevszkij s irigyelte a mások nyugodalmát.

Szamojlenko ablakai nyitva voltak. Lajevszkij benézett elébb az egyiken, azután a másikon: a szobában sötétség és csend uralkodott.

- Davidycs Sándor, alszol? - kiáltott be, - hej, Davidycs Sándor!

Erre hörgés és izgatott kérdés hallatszott:

- Ki az? Ki az ördög az?

- Én vagyok, Davidycs Sándor, bocsáss meg.

Kis idő mulva nyílott az ajtó, fölcsillant a lámpavilág és látható lett Szamojlenko nagy alakja, egészen fehérben, fehér hálósapkában.

- Mi kell? - kérdezte, az álomtól nehezen lélegezve és vakarózva, - várj, mindjárt kinyitom...

- Ne fáradj, bemászom az ablakon.

Lajevszkij fölmászott az ablakra s oda érve Szamojlenkóhoz, megragadta annak a kezét.

- Davidycs Sándor, - szólt remegő hangon, - ments meg. Kérlek, könyörgök: érts meg. Helyzetem pokoli. Ha ez még csak pár napig is így tart, hát fölakasztom magamat, mint egy kutyát.

- Megállj... Voltaképpen mi a bajod?

- Gyújts gyertyát.

- Óh, óh, - sóhajtott Szamojlenko, gyertyát gyújtva, - Istenem, Istenem... Pedig már éjfél után két óra, pajtáskám.

- Bocsáss meg, de nem tudok otthon ülni, - mondá Lajevszkij, egészen megkönnyebbülve a gyertya és Szamojlenko láttára; - te vagy az én egyetlen jó barátom, Davidycs Sándor. Minden reményem tebeléd vetem. Az Isten áldjon meg: ments meg. El kell innen mennem, bármibe kerüljön is. Adj nekem kölcsön pénzt.

- Óh, Istenem, Istenem! - sóhajtott Szamojlenko és megint vakaródzott; - éppen elszunnyadtam, azután fütyülést hallok, megérkezett a gőzhajó, azután te... Sok kellene?

- Legalább vagy háromszáz rubel. Neki itt kell hagynom százat s nekem kell az útra kétszáz... Már tartozom neked vagy négyszázzal, de majd mind megküldöm... mind...

Szamojlenko összefogta egy kezébe mindakét pofaszakállát, szétterpesztette lábait és elgondolkozott.

- Úgy... - motyogott magában, - háromszáz... Igen... Csakhogy nekem annyi nincs. Kölcsön kell kérnem valakitől.

- Végy kölcsön, az Isten áldjon meg! - mondá Lajevszkij, látva a Szamojlenko arcán, hogy hajlandó neki pénzt adni s hogy okvetlenül adni is fog. - Végy kölcsön s én egész bizonyosan vissza fogom neked adni. Megküldöm Szent-Pétervárról, mihelyt megérkeztem. Légy nyugodt. Tudod mit, Szása, tette hozzá fölélénkülve, - igyunk meg egy pohár sört.

- Jó... bort is lehet.

Bementek az ebédlőbe.

- Hát Fjodorovna Nadezsda? - kérdé Szamojlenko, három butéliát és egy tányér barackot téve az asztalra, - ő tán itt marad?

- Mindent rendbe hozok... mindent... - felelt Lajevszkij, egyszerre nagyon vígan érezve magát; - később majd küldök neki pénzt, aztán ő elutazik hozzám... Ott aztán majd kimagyarázzuk a dolgunkat. A te egészségedre, jó barátom!

- Megállj! - mondá Szamojlenko, - előbb ebből igyál... Ez az én termésem, emez meg az Ahatulové. Próbáld meg mind a hármat és mondd meg őszintén... Az enyém mintha savanykás volna... Mi? Nem?

- Igen. Egészen megnyugtattál, Davidycs Sándor. Köszönöm neked... Újra fölfrissültem.

- A savanykástól?

- Az ördög tudja mitől! Hanem azt tudom, hogy te pompás, derék ember vagy.

Rátekintve a Lajevszkij halvány, izgatott, jóságot kifejező arcára, Szamojlenkonak eszébe jutott a Fon-Koren véleménye, hogy az ilyen embereket meg kellene semmisíteni, s úgy tetszett neki, hogy ez a Lajevszkij gyönge, védtelen gyerek, akit bárki megbánthat és megsemmisíthet.

- Hanem ha elmégy, hát békülj ki a mamáddal, - mondá Szamojlenko; - nem szép haragoskodni.

- Hogyne, hogyne! Mindenesetre!

Kis ideig nem szóltak. Mikor az első butélliát megitták, Szamojlenko így szólt:

- Jó volna, ha Fon-Korennel is kibékülnél. Mind a ketten okos emberek vagytok és úgy néztek egymásra, mint a farkasok.

- Igen, ő derék, okos ember, - hagyta helyben Lajevszkij, aki kész lett volna most bárkit is dicsérni, bárkinek is megbocsátani; - ő nagyszerű ember, de nekem lehetetlen ővele meglennem. Nem! A mi természetünk nagyon különböző. Én lanyha, gyenge, tettetett természetű vagyok; meglehet, hogy egyik jó pillanatomban kezet is nyújtanék néki, de ő elfordulna tőlem... megvetne...

Lajevszkij szörpentett a borból, aztán megállva a szoba közepén, így folytatta:

- Én igen jól értem Fon-Korent. Ő kemény, erős, zsarnoki természet. Hallottad, hogy mindig az expedicióról beszél s az nála nem puszta szó.

Neki pusztaság, holdas éjszaka kell: körös-körül sátorokban és szabad ég alatt alusznak az ő éhes, beteg, fáradt kozákjai, vezetői, hordárai, orvosa, papja, egyedül ő nem alszik, ül a tábori széken és a puszta királyának s az emberek gazdájának tekinti magát. Megy, megy, megy valahová, emberei jajgatnak, egymásután halnak, ő meg csak megy, megy, végre maga is elpusztul, de azért megmarad zsarnoknak s a puszták királyának, mert sírja keresztjét harminc-negyven mérföldre is meglátják a karavánok, s ott a síremlék uralkodik az egész puszta fölött. Sajnálni lehet, hogy ez az ember nem katona. Páratlan, híres hadvezér lenne belőle. Ő képes volna lovasságát a folyóba fojtani s a holttestekből hidat építeni, - háborúban pedig az ilyen vakmerőség többet ér minden fortifikációnál és taktikánál. Óh, én őt nagyon jól értem. Mondd csak: mit lebzsel ő itt? mit akar ő itt?

- A tengeri faunát tanulmányozza.

- Nem. Nem, barátom, nem! - sóhajtott Lajevszkij, - a gőzhajón nekem azt beszélte egy tudós, hogy a Fekete-tenger faunája igen szegény s hogy a fenekén a kénes rétegek miatt az organikus élet lehetetlen. A komoly zoológusok mind a nápolyi vagy villi-frankai biológiai állomásokon dolgoznak. De Fon-Koren önálló és makacs: ő a Fekete-tengeren dolgozik, mert itt senki sem dolgozik; szakított az egyetemmel, mit sem akar tudni a tudósokról és a saját társairól, mert ő mindenekelőtt zsarnok, csak azután zoológus. S meglásd, nevezetes ember lesz belőle. Már most is arról ábrándozik, hogy ha visszatér az expedicióból, hát kifüstöli egyetemeinkről az intriguát és középszerűséget, a tudósokat megleckézteti. A zsarnokság a tudományban is oly erős, mint a háborúban. S már a második év óta azért tartózkodik ebben a kis büdös városban, mert jobb elsőnek lenni a faluban, mint másodiknak a városban. Ő itt király; az összes lakosságot karmai közt tartja s tekintélyével leigázza. Mindenkit hatalmába kerített, mások dolgába avatkozik s mindenki fél tőle. Én kicsúszom karmai közül: ezt ő jól érzi s ezért gyűlöl. Nem mondta neked, hogy engem meg kellene semmisíteni vagy kényszermunkára küldeni?

- De igen, - nevetett Szamojlenko.

Lajevszkij is elnevette magát és fölhajtott egy pohár bort.

- Ideáljai is deszpotikusak, - mondá nevetve s egy barackba harapva. - Közönséges halandók, ha a közjó érdekében dolgoznak, embertársaikra vannak tekintettel: reám, reád, egyszóval az emberre. Fon-Korennek pedig az emberek: állatok és semmiségek, sokkal kisebb valamik, hogysem azok az ő életének céljai lehetnének. Dolgozik, expedicióba megy s kitöri ott a nyakát, nem a felebaráti szeretet, hanem olyan absztrakt fogalom nevében, aminők: az emberiség, a jövő generáció, az emberek ideális újjászületése. Javítani akar az emberi nemen s ebben a tekintetben mi ő reá nézve csak rabok, ágyútöltelék, igás barmok vagyunk; némelyikünket szeretné megsemmisíteni vagy kényszermunkára küldeni, másikunkat fegyelmezni olyanformán, mint Arakcsejev, hogy az emberek dob-szóra keljenek és feküdjenek, eunuchokat állítani, akik erkölcseinkre és szüzességünkre vigyázzanak; lelövetné azokat, akik a mi szűk, konzervativ morálunk határait átlépték, s mindezt az emberi-nem megjavítása érdekében. S mi az az emberi-nem? Illuzió, képzelet. A zsarnokok mindig illuzionisták voltak. Én, kedves barátom, egészen jól értem őt. Becsülöm őt és nem tagadom az ő jelentőségét: olyanokon nyugszik a világ, mint ő, s ha a világ csak a magunkfajta emberekre volna bízva, hát mi jóra való minden jóságunk és szándékunk mellett azt csinálnók belőle, amit a legyek ebből a képből, ni! Igen.

Lajevszkij leült Szamojlenko mellé s őszinte melegséggel mondta:

- Én hitvány, elveszett ember vagyok. A lég, amelyet szívok, a bor, a szerelem; egyszóval: eddigi életemet hazugsággal, semmittevéssel és kislelkűséggel töltöttem. Eddig én csaltam az embereket is, magamat is, szenvedtem e miatt s szenvedéseim olcsók és hitványak voltak. Fon-Koren gyűlölete előtt én félénken összehúzom magamat, mert időnkint magamat is gyűlölöm és megvetem.

Lajevszkij megint izgatottan járkált egyik sarokból a másikba és így folytatta:

- Örülök, hogy világosan látom és beismerem hibáimat. Ez engem újjáteremthet és más embert formálhat belőlem. Kedves galambom, ha tudnád, mily türelmetlenül, mily kínosan szomjazom megújhodásomat. S esküszöm neked, hogy ember lesz belőlem. Ember! Nem tudom, hogy a bor szólalt-e meg bennem, vagy tényleg úgy van, de nekem úgy tetszik, hogy én már rég nem éltem át oly világos, tiszta perceket, mint tenálad.

- Itt az ideje, hogy lefeküdjünk, barátom, - mondá Szamojlenko.

- Igen, igen... Bocsáss meg... Mindjárt.

Lajevszkij motozni kezdett a bútorokon és az ablak körül, kereste a sapkáját.

- Köszönöm, - szólt sóhajtva, - köszönöm... A szeretet és a jó szó a jótétemények legkiválóbbika. Te egészen megvigasztaltál.

Meglelte sapkáját, megállt és úgy nézett Szamojlenkora, mintha valamiben bűnösnek érezné magát.

- Davidycs Sándor! - mondá könyörgő hangon.

- Nos?

- Engedd meg, galambocskám, hogy itt háljak nálad.

- Szivesen... miért ne?

Lajevszkij lefeküdt a dívánra s még sokáig beszélgetett az orvossal.

X.

A piknik után mintegy három nap mulva Fjodorovna Nadezsdához egész váratlanul betoppant Konsztantinovna Mária s nem is köszönve, kalapját le sem véve, megfogta annak mindkét kezét, odaszorította a melléhez s nagy fölindulással így szólt:

- Drágám! izgatott vagyok, meg vagyok lepetve. A mi kedves, szimpatikus doktorunk tegnap mondta el az én Alekszandrovics Nikodémomnak, hogy a kegyed férje meghalt. Mondja drágám, igaz volna ez?

- Igen, meghalt, - felelt Fjodorovna Nadezsda.

- Az szörnyü, szörnyü, drágám! De nincs baj jó nélkül. A kegyed férje valószínűleg rendkívül jó, derék, szent ember volt s az olyanokra nagyobb szükség van az égben, mint a földön.

Konsztantinovna Máriának minden izma remegett, mintha bőre alatt apró tűk ugrándoztak volna, édes-kesernyésen mosolygott és ünnepiesen így folytatta:

- Eszerint hát most már egészen szabad, drágám. Most már föltarthatja fejét és bátran szemébe nézhet az embereknek. Mától kezdve Isten és az emberek áldást mondhatnak Andrejevics Ivánnal való szövetségére. Ez elragadó. Remegek az örömtől és nem találok szavakat. Kedvesem, én leszek a nyoszolyó-asszonya. Én és Alekszandrycs Nikodém annyira szerettük kegyedet, hogy meg fogja nekem engedni, ha mi áldjuk meg az önök törvényes, tiszta szövetségét. Mikor lesz a kézfogó?

- Erre nem is gondoltam, - felelt Fjodorovna Nadezsda, kezét kiszabadítva.

- Lehetetlen, kedvesem. Gondolt rá, bizonyosan gondolt rá.

- Isten látja a lelkemet, hogy nem gondoltam, - nevetett Fjodorovna Nadezsda; - minek nekünk a kézfogó? én nem látom semmi szükségét. Élünk, ahogy eddig éltünk.

- Mit beszél? - szörnyűködött Konsztantinovna Mária; - az Isten szerelmére, mit beszél!

- Azzal, hogy megesküszünk, nem lesz jobb a sorsunk. Ellenkezőleg, még rosszabb. Elvesztjük szabadságunkat.

- Édesem! Mit beszél kegyed, édesem! - kiáltott föl Konsztantinovna Mária visszalépve és kezeit összecsapva. - Kegyed eksztravagál! Térjen magához! Csillapodjék le.

Fjodorovna Nadezsdának eszébe jutott, hogy ő még csakugyan nem élt. Elvégezte az intézeti tanfolyamot, férjhez ment olyanhoz, akit nem szeretett, aztán összejött Lajevszkijjal s ezzel az egész időt ezen az unalmas, puszta tengerparton töltötte, várva valami jobbat. Hát ez élet?

- Pedig meg kellene esküdni, - gondolta magában, de eszébe jutott Kirilin és Acsmijanov, elpirult és megszólalt: - Nem, az lehetetlen. Még ha maga Andrejics Iván térden állva kérne is erre, én akkor sem állanék rá.

Konsztantinovna Mária egy percig szótlanul ült a divánon; szomoru, komoly képet öltött, úgy nézett egy pontra, aztán fölállt és hidegen így szólt:

- Isten áldja meg, kedvesem... Bocsásson meg, hogy háborgattam... Bár nehezemre esik, kénytelen vagyok kijelenteni, hogy a mai naptól kezdve köztünk mindennek vége, s dacára Andrejevics Iván iránt érzett mély tiszteletemnek, házam ajtaja kegyed előtt zárva lesz.

Mindezt nagy ünnepiességgel mondta el, annyira, hogy magát is meghatotta az ünnepies hang; arca újra remegett, lágy, édes-kesernyés kifejezést öltött, azután a megijedt, zavarba jött Fjodorovna Nadezsdának még egyszer mind a két kezét odanyújtva, könyörgő hangon szólt:

- Kedvesem, engedje meg, hogy ha csak egy pillanatra is, anyja helyett anyja, vagy idősb testvére legyek. Őszinte leszek kegyeddel, mint az anyja.

Fjodorovna Nadezsda olyan melegséget, örömet és részvétet érzett maga iránt a Konsztantinovna Mária részéről, mintha csakugyan anyja kelt volna újra életre s az állana előtte. Szinte magánkívül ölelte át Konsztantinovna Máriát s arcát odaszorította annak vállához. Mind a kettő sírva fakadt. Leültek a dívánra s egy ideig zokogtak, anélkül, hogy egymásra néztek volna és nem birtak szóhoz jutni.

- Édesem, kedves gyermekem, - kezdé Konsztantinovna Mária; - kemény igazságokat fogok kegyednek mondani, kíméletlen leszek.

- Az Istenért! az Istenért!

- Higyjen nekem, bízzék bennem, kedvesem. Emlékezhetik rá, hogy az itteni házak közt csak én fogadom el kegyedet. Kegyed engem mindjárt az első napon megijesztett, de nekem nem volt lelkem, hogy oly megvetéssel viseltessem kegyed iránt, mint mások. Szenvedtem a kedves, jó Andrejics Ivánért, mint a saját fiamért. Fiatalember, idegen helyen, tapasztalatlan, gyenge, anyja nélkül... S én annyit szenvedtem érte, de annyit! Férjem ellenezte, hogy kegyeddel ismeretséget tartsunk fenn, én rábeszéltem... Kezdtük Andrejics Ivánt elfogadni s vele együtt természetesen kegyedet is, máskülönben ő sértve érezte volna magát. Nekem fiam, leányom van... Hiszen tudja kegyed: gyenge gyermeki lélek, tiszta szív... aki csak egyet is elront az ilyenek közül... Elfogadtam kegyeteket és reszkettem gyermekeimért. Óh, ha kegyed egyszer anya lesz, meg fogja érteni az én aggodalmaimat. És mindenki csodálkozott, hogy én kegyedet elfogadom, mint - engedjen meg, - rendes asszonyt, célozgattak, - no, persze: volt pletyka, gyanúsítás. Lelkem mélyében én elítéltem kegyedet, de kegyed szerencsétlen, szánalomraméltó volt s én csupa részvétből szenvedtem...

- De miért? miért? - kérdezte Fjodorovna Nadezsda, egész testében remegve; - kinek vétettem én?

- Kegyed nagy bűnös. Megsértette esküjét, amelyet férjének az oltár előtt tett. Elcsábított egy jóravaló fiatalembert, aki talán, - ha nem találkozik kegyeddel, - törvényes hitvest vett volna magának, az ő környezetéből, jó családból való feleséget, mint mások... Kegyed tönkretette az ő fiatalságát. Ne szóljon, ne szóljon, kedvesem... Én nem hiszem, hogy a mi vétkeinkben a férfiak lennének hibásak. A férfiak a családi életben könnyelműek, eszköz szerint cselekszenek, nem szívük szerint, sok dolgot nem értenek meg, de a nő mindent megért; őtőle függ minden, mert neki sok adatott s ugyanazért ő általa sok történik. Óh, kedvesem, ha a nő ebben a tekintetben ostobább vagy gyöngébb volna a férfinál, akkor az Isten nem bízta volna rá a fiúk és leánykák nevelését. Azután, kegyed, édesem, a bűn ösvényére lépett, megfeledkezve minden szeméremről; más a kegyed helyén elbújt volna az emberek elől, elzárkózott volna otthon, s az emberek őt csak az Istenházában láthatták volna, amint szegényesen, talpig fekete ruhában sír, és mindenki őszinte részvéttel mondta volna rá: "Atyánk, ez a bukott angyal visszatér Tehozzád..." De kegyed, kedvesem, félretett minden szerénységet, nyiltan élt, mintha csak dicsekedni akart volna bűnével, kegyed mulatott, hahotázott, s amikor én ilyenkor kegyedre néztem, reszkettem a szörnyűködéstől és féltem, hogy a mennyből jövő villám beüt a házunkba olyankor, amikor kegyed nálunk ül. Ne szóljon, kedvesem, ne szóljon! - kiáltott föl Konsztantinovna Mária, észrevévén, hogy Fjodorovna Nadezsda beszélni akar; - bízzék bennem, én nem csalom meg kegyedet, nem titkolok el előle egy hajszálnyi igazságot sem. Hallgasson hát végig, kedvesem... Az Isten megbélyegzi a nagy bűnösöket, s kegyed meg volt bélyegezve. Emlékezhetik rá, hogy kegyednek mindig szörnyü ruhái voltak.

Fjodorovna Nadezsda, aki a maga öltözködéséről mindig a legjobb véleménynyel volt, abbanhagyta a sírást s csodálkozva nézett vendégére.

- Igen, szörnyü ruhái! - folytatta Konsztantinovna Mária. - Öltözködésének keresettsége és tarkasága után mindenki eltalálhatta magaviseletét. Aki csak ránézett kegyedre, elnevette magát, vállat vont, én pedig szenvedtem, szenvedtem... És bocsásson meg, kedvesem, kegyed nem tiszta... Mikor a fürdőben találkoztunk, én kegyed miatt egyszerűen megijedtem. A felső ruhája még csak-csak... hanem az alsószoknyája, inge... édesem, még most is pirulok. A szegény Andrejics Ivánnak sincs, aki a nyakkendőjét megkösse úgy, ahogy illik, s úgy a fehérneműjén, mint a cipőjén meglátszik, hogy otthon senki sem törődik vele. Sőt a szegény Andrejics Iván sincs soha jóllakva, s valóban, ha otthon nincs, aki a szamovárra és a kávéra ügyeljen, akkor nem csoda, ha valaki fizetése nagy részét a fürdői pavillonban költi el. S a lakásuk is szörnyűség! Az egész városban egy házban sincs légy, kegyeteknél pedig nem lehet miatta meglenni, valamennyi tányér és csésze fekete tőle. Az ablakon, asztalon, - nézze csak, - ujjnyi por, elhullt légy, mosatlan poharak... Miért állnak itt ezek a poharak? S nézze, kedvesem: még most sincs az asztal föltakarítva! A hálószobájába szégyen bemenni: mindenütt fehérnemű van szétszórva, a falakon mindenütt ott fityegnek a kegyed kaucsuk-szerszámai, meg holmi ibrikei. Édesem! A férjnek mindezekről tudni sem szabad s az asszonynak oly tisztának kell előtte lenni, mint az angyalnak. Én minden reggel pitymalatkor kelek és hideg vízzel mosom meg arcomat, nehogy az én Alekszandrycs Nikodémom észrevegye rajtam az álom-bűzt.

- Mindezek apró dolgok! - zokogott föl Fjodorovna Nadezsda, - hiszen ha én boldog volnék, de oly boldogtalan vagyok.

- Igen, igen, kegyed nagyon szerencsétlen, - sóhajtott Konsztantinovna Mária, alig birva magát tartóztatni, hogy sírva ne fakadjon. - S a jövőben kegyedre szörnyü szenvedés vár. Elhagyatottság, betegség, azután pedig az utolsó ítélet. Szörnyűség, szörnyűség! Most maga a sors nyújtja kegyednek segítő kezét, kegyed pedig meggondolatlanul félrelöki azt. Esküdjenek meg, mentől előbb, esküdjenek meg!

- Igen, azt kellene tenni, azt kellene, - mondá Fjodorovna Nadezsda, - csakhogy az lehetetlen.

- Miért?

- Lehetetlen! Óh, ha tudná!

Fjodorovna Nadezsda el akarta mondani a Kirilinnel történt esetet, valamint azt is, mint találkozott ő tegnap este a kikötőnél a fiatal Amcsianovval, mint jött neki az az őrült gondolata, hogy adósságától megszabadítsa magát, mint tért haza késő éjjel s mint érezte magát végképp elbukottnak, eladottnak. Maga sem tudja, hogy történt ez meg vele. S most szerette volna bűnét Konsztantinovna Mária előtt bevallani, elmondani, hogy az adósságot okvetetlenül ki fogja fizetni, de a szégyentől és zokogástól nem birt beszélni.

- Elutazom, - szólt aztán; - Andrejics Iván hadd maradjon itt, de én elutazom.

- Hová?

- Oroszországba.

- De miből fog ott megélni? Hiszen semmije sincs.

- Fordítással fogok próbálkozni, vagy... kölcsönkönyvtárat nyitok.

- Ne ábrándozzék, édesem. A könyvtárra pénz kell. No, én most magára hagyom, kegyed pedig szedje össze magát s gondolja meg a dolgot, aztán holnap jőjjön el hozzám, de már egészen víg állapotban. Az nagyszerü lesz. No, Isten áldja meg, angyalkám. Jőjjön, hadd csókolom meg.

Konsztantinovna Mária homlokon csókolta Fjodorovna Nadezsdát, keresztet vetett rá és lassan kiment. Már sötétedni kezdett s a konyhában Olga tüzet rakott. Fjodorovna Nadezsda folytatta a sírást s bemenve a hálószobába, lefeküdt az ágyra. Erős láz kezdte bántani. Fekvés közben levetkezett, ruháját legázolta a lábával s összegubbasztotta magát a paplan alatt. Szomjazott, de nem volt, aki inni adjon neki.

- Megadom! - gondolta magában, s lázában úgy tetszett neki, hogy ő egy beteg mellett ül, akiben maga-magát ismerte föl.

- Megadom! Ostobaság volna azt képzelni, hogy én csak a pénzért... Elutazom és megküldöm neki a pénzt Szent-Pétervárról... Először száz rubelt... azután százat... azután megint százat...

Lajevszkij késő éjjel jött haza.

- Először száz rubelt... - mondá neki Fjodorovna Nadezsda, - azután százat...

- Mért nem veszel be khinát, - mondá Lajevszkij, azután így gondolkozott: - "Holnap szerda, holnap indul a gőzhajó s én nem mehetek. Következésképp itt kell maradnom szombatig."

Fjodorovna Nadezsda térdre állt az ágyban s hamis hangon a Troubadour-ból fütyülni kezdett egy áriát; fölemelt arcával és lebocsátott kezeivel e helyzetében fiúhoz hasonlított, vagy olyan imádkozó angyalhoz, amilyeneket a sírkövek tetejére szoktak állítani.

- No, - szólalt meg Lajevszkij, - már megint lázad van.

- Nem beszéltem én most valamit? - kérdezte Fjodorovna Nadezsda mosolyogva, s a világosságtól szemét hunyorgatva.

- Semmit! Holnap el kell küldeni a doktorért. Aludj.

Lajevszkij vett egy párnát s azzal az ajtóhoz ment. Miután véglegesen elhatározta, hogy elutazik s Fjodorovna Nadezsdát magára hagyja, sajnálatot kezdett iránta érezni és hibáztatni kezdte magát; Fjodorovna Nadezsda jelenlétében lelkifurdalásokat érzett, mint valamely beteg vagy olyan megvénült ló iránt, amelyről elhatározták, hogy agyonütik. Megállt az ajtónál és körülnézett.

- A pikniken ingerült voltam és gorombáskodtam veled. Kérlek, bocsáss meg!

Ezt mondva, bement a szobájába, lefeküdt, de sokáig nem tudott aludni.

Mikor másnap reggel Szamojlenko, valami ünnepi nap miatt teljes díszben, vállrojtokkal és érdemjelekkel, megtapogatta a Fjodorovna Nadezsda pulzusát és megnézte a nyelvét, aztán kijött a hálószobából, Lajevszkij az ajtó előtt várta s izgatottan kérdezte tőle:

- Nos? Mi baj?

Arcán ijedtség, rendkívüli nyugtalanság és remény váltakoztak.

- Légy nyugodt, nincs nagyobb baj, - felelt Szamojlenko, - közönséges láz.

- Nem arról beszélek, - szólt Lajevszkij türelmetlenül; - kaptál-e pénzt?

- Kedves lelkem, bocsáss meg, - suttogott Szamojlenko, zavartan nézve az ajtóra. - Az Istenért, bocsáss meg. Senkinek sincs heverő pénze s eddig csak öt-tiz rubeljével szedegettem össze száztízet. Ma még másokkal is beszélek. Légy türelemmel.

- De a legutolsó határidő szombat, - suttogott Lajevszkij, remegve a türelmetlenségtől; - minden szentek nevében! szombatig. Ha szombaton el nem mehetek, akkor nem kell semmi... semmi. Nem értem: hogy nem lehet egy orvosnak pénze.

- Úristenem! - suttogott gyorsan Szamojlenko, mintha valami megakadt volna a torkán, - hiszen minden pénzemet szétszedték, hétezer rubellel adósaim a jó ismerősök s én nyakig vagyok az adósságban. Hát tehetek én róla?

- Tehát szombatig kerítesz, úgy-e?

- Rajta leszek.

- Nagyon kérlek, galambocskám. Hogy pénteken reggel kezemben legyen a pénz.

Szamojlenko leült és receptet írt: Oldott khina, kalii bromati, tincturae gentianae, aquae foeniculi stb. egy keverékben, tetetett hozzá rózsaszörpöt, hogy keserü ne legyen és elment.

XI.

- Úgy nézel ki, mintha azért jönnél, hogy engem elfogj, - mondá Fon-Koren, meglátva a hozzá bejövő, parádéba öltözött Szamojlenkot.

- Erre mentem el s gondoltam: meg kellene látogatni a zoológust, - felelt Szamojlenko, leülve egy nagy asztalhoz, amelyet maga a zoológus rótt össze egyszerü deszkából; - jó napot, szent atya! - üdvözölte a diakónust, aki az ablaknál ült és valamit másolt. - Egy pillanatig leülök, aztán futok haza az ebédről gondoskodni. Ideje már... nem zavarom az urakat?

- Egy cseppet sem, - felelt a zoológus, szétszaggatva az asztalon valami apró papirszeleteket; - másolással foglalkozunk.

- Úgy... Óh, Istenem, Istenem! - sóhajtott Szamojlenko, aztán nagy vigyázattal magához húzott az asztalon egy poros könyvet; amelyben egy kiszáradt kígyó feküdt; - most már képzeljük el, hogy valami kis zöld bogárka megy a dolga után s egyszerre csak szembe találkozik ilyen ördög-fajzattal! Gondolom, hogy mennyire megrémül!

- Az gondolható.

- Ennek mérge is van, hogy azzal védje magát.

- Igen, hogy védje magát és másokat támadhasson...

- Úgy, úgy, úgy... S a természetben, kedves galambocskáim, minden cél- és okszerűen van berendezve, - sóhajtott Szamojlenko. - Csak egy van, amit én nem értek. Te nagyeszü ember vagy, hát magyarázd meg, kérlek. Tudniillik vannak kis állatok, nem nagyobbak, mint a patkány, külsőleg igen kedvesek, de valójában, - mondhatom neked, - a legnagyobb mértékben gonoszak és erkölcstelenek. Tegyük föl: elindul egy ilyen fenevad az erdőn, meglát egy madarat, megfogja és megeszi. Tovább megy és látja, hogy a fűben kis fészek van, a fészekben tojások: megenni már nem birja, mert jóllakott, hanem azért mégis szétharap egy tojást, a többit pedig kigórálja a fészekből. Aztán találkozik egy békával s azzal elkezd játszani. Ha jól elkínozta a békát, megint tovább megy és találkozik egy bogárral. S ezen módon mindent elpusztít útjában. Bemászik más állatok odvaiba, készakarva szétgórálja a hangya-zsombékokat, kettéharapdálja a csigabigákat. Ha patkánynyal találkozik, azzal birokra megy, ha meglát egy kis kígyót vagy egeret: azt muszáj neki megfojtani. S ez így megy egész nap. Hát mondd meg, kérlek, mi szükség van a természetben ilyen állatokra?

- Nem tudom, melyik állatról beszélsz, - mondá Fon-Koren; - bizonyosan valamely rovarevőről. De hát mi van abban? A madár a körme közé került, mert nem vigyázott jól magára: szétgórálta a tojásos fészket, mert a madár ügyetlen, rosszul csinálta meg a fészkét s nem tudta azt jól elrejteni. A békának bizonyosan valami világos, pettyes bőre van, másképp a te állatod nem vette volna észre és így tovább. A te állatod csak a gyöngéket, ügyetleneket, vigyázatlanokat, röviden: a tökéletleneket pusztítja, amelyeket a természet nem tart szükségesnek a jövő számára megőrizni. Életben csak az ügyesebbek, vigyázóbbak, erősebbek és fejlettebbek maradnak. Így aztán a te állatod, a nélkül, hogy őneki arról sejtelme volna, a tökéletesedés nagy céljait szolgálja.

- Úgy, úgy, úgy! Apropos, - szólt Szamojlenko elfogulatlanul, - adj nekem kölcsön száz rubelt.

- Szívesen. A rovarevők közt igen érdekes példányok vannak, mint például a vakondok. Azt mondják róla, hogy hasznos állat, mert pusztítja a kártékony rovarokat. Beszélik, hogy egy német I. Vilmos császárnak vakondok-bőrből készített bundát ajándékozott s a császár megparancsolta, hogy hordják le a németet azért, hogy az annyi hasznos állatot pusztított el a bunda kedvéért. Pedig a vakondok kegyetlenség dolgában semmivel sem áll hátrább a te állatodnál, sőt nagyon is kártékony, mert nagyon is rontja a réteket.

Fon-Koren kinyitott egy fiókot és kivett onnan egy száz rubeles bankjegyet.

- A vakondoknak erős mellkasa van, mint a szárnyasegérnek, - folytatta Fon-Koren, bezárva a fiókot; - csontjai és izmai roppant ki vannak fejlődve, szája rendkívül föl van fegyverezve. Ha a vakondok olyan nagy volna, mint az oroszlán, akkor ő volna a legerősebb, legyőzhetetlen állat. Érdekes, amikor két vakondok a föld alatt találkozik: mintha összebeszéltek volna, mind a ketten egy kis teret kezdenek ásni; ez a kis tér arravaló nekik, hogy kényelmesen verekedhessenek. Elkészülvén a tér, dühös csatára mennek s addig viaskodnak, amig az egyik el nem hull. Nesze a száz rubel, - mondá Fon-Koren, hangját lejebb szállítva, - de azzal a kikötéssel, hogy nem a Lajevszkij számára kéred.

- Hát ha Lajevszkij számára kérném? - mondá Szamojlenko elpirulva; - mi közöd neked ahhoz?

- Lajevszkij számára én nem adhatok. Tudom, hogy te szeretsz kölcsön adogatni. Te még Kerimnek, a rablónak is adnál, ha kölcsön kérne tőled, de megbocsáss: ebben a mesterségben én nem leszek segítségedre.

- Igen, Lajevszkij számára kérek, - mondá Szamojlenko fölállva és jobbkezével hadonázva. - Igenis, Lajevszkij számára. És se Istennek, se ördögnek nincs joga, engem arra tanítani, hogy miképpen bánjak én a saját pénzemmel. Tehát nem tetszik adni? Nem?

A diakónus hahotára fakadt.

- Ne indulatoskodjál, hanem gondolkozzál józanul, - mondá a zoológus; - szerintem Lajevszkij urral jót tenni éppen oly esztelenség, mint a kiszáradt füvet öntözni, vagy a sáskát megetetni.

- Én szerintem pedig kötelességünk embertársainkon segíteni! - kiabált Szamojlenko.

- Akkor segíts ezen az éhes törökön, aki itt fekszik a sövény alatt. Ez munkás ember és szükségesebb, hasznosabb, mint a te Lajevszkijed. Add oda ennek a száz rubelt. Vagy áldozz száz rubelt az én expediciómra!

- Ideadod azt a pénzt, vagy nem adod? kérdem még egyszer.

- Mondd meg őszintén: mire kell neki?

- Nem titok. Szombaton Szent-Pétervárra utazik.

- Igen? - mondá vontatva Fon-Koren; - aha!... értjük. Hát Fjodorovna Nadezsda vele megy, vagy hogy?

- Ő még egyelőre itt marad. Lajevszkij rendbe hozza Pétervárott a dolgait s pénzt fog küldeni Fjodorovna Nadezsdának és akkor ez is elutazik.

- Ügyes! - mondá a zoológus s elnevette magát; - ügyes! Jól ki van eszelve.

Gyorsan odament Szamojlenkohoz s közel szembe állva vele, azt kérdezte:

- Mondd meg őszintén: megunta Fjodorovna Nadezsdát? mi? Mondd: megunta? Igen?

- Igen, - felelt Szamojlenko és izzadni kezdett.

- Mily utálat! - mondá Fon-Koren s arcán látni lehetett, hogy utálatot érzett. - Két eset közül egyik igaz, Davidovics Sándor: vagy összeesküdtél vele Fjodorovna Nadezsda ellen, vagy pedig, - megbocsáss a kifejezésért, - buta vagy. Hát te azt nem látod, hogy ő úgy vezet téged a leglelkiismeretlenebb módon, mint egy gyereket? Hiszen világos, mint a nap, hogy meg akar menekülni Fjodorovna Nadezsdától s itt akarja őt hagyni. Az asszony itt marad a te nyakadon, s világos, mint a nap, hogy majd neked kell őt a saját költségeden Szent-Pétervárra küldeni. Hát vajjon a te derék barátod annyira elvakított téged az ő kiváló tulajdonságaival, hogy te a legegyszerűbb dolgokat sem látod?

- Ezek csak gyanúk, - mondá Szamojlenko leülve.

- Gyanúk? Hát akkor miért utazik el ő egyedül s nem az asszonynyal együtt? S kérdezd meg tőle, hogy ha már külön utaznak: miért ne utazzék el előre az asszony s utána ő maga? Óh, a ravasz bestia!

Szamojlenkot hirtelen kétség és gyanu fogta elő s e miatt egyszerre lejebb hagyott energiája és csendesebben kezdett beszélni.

- De az lehetetlen, - mondá, és visszaemlékezett arra az éjszakára, amelyet Lajevszkij nála töltött. - Hisz ő annyit szenved!

- Mit bizonyít az? a tolvajok és gyújtogatók is szenvednek.

- Tegyük föl, hogy neked igazad van, - mondá Szamojlenko elgondolkozva, - engedjük meg... de ő fiatalember, idegen helyen... diákember, mi is diákemberek vagyunk, rajtunk kívül itt senki sem segít rajta.

- Segítsünk neki alávalóságokat elkövetni csak azért, mert te és ő egyidőben voltatok az egyetemen s ott együtt henyéltetek? Mily ostobaság!

- Megállj... Gondolkozzunk hidegvérrel... Azt hiszem, hogy a következőképpen lehet a dolgot elintézni, - mondá Szamojlenko, újjait mozgatva; - én, tudod, adok neki pénzt, de becsületszavára megfogadtatom vele, hogy egy hét mulva utiköltséget küld Fjodorovna Nadezsdának.

- S ő a becsületszavát adja, még könnyekre is fakad, sőt maga-magának is hinni fog akkor, de mit ér az ő becsületszava? Nem fogja megtartani s ha majd egy-két év mulva találkozol vele a Nevszkij proszpekten, amint új szeretőjét karonfogva vezeti, hát azzal fogja magát menteni, hogy őt elrontotta a civilizáció. Hagyd őt a pokolba! Hagyd ott a piszkot és ne vájkálj benne könyökig.

Szamojlenko egy kis ideig gondolkozott, aztán határozott hangon megszólalt:

- Már én csak mindenesetre adok neki pénzt. Akármit beszélsz... Én nem vagyok képes puszta gyanúra valamit megtagadni.

- Nagyon derék! Csókolódzzál össze vele.

- No hát add ide azt a száz rubelt, - szólt félénken Szamojlenko.

- Nem adom biz' én.

Csend következett, Szamojlenko végképp elszontyolodott, arca bűnös, szégyenkező kifejezést öltött s különös volt látni a nagytermetü, vállrojtos, rendjeles ember szánalomraméltó, gyerekesen zavart arcát.

- Az idevaló püspök nem kocsin utazza be a kerületét, hanem lóháton, - mondá a diakónus, tollát letéve. - Mikor úgy lóháton ül, igazán megható. Egyszerűsége és szerénysége igazán bibliai nagyságot kölcsönöz neki.

- Jó ember? - kérdezte Fon-Koren, aki örült, hogy más tárgyra tért a beszélgetés.

- Hogyne volna? Ha nem volna jó ember, hát fölszentelték volna-e püspöknek?

- A püspökök közt igen jó és tehetséges emberek találkoznak, - mondá Fon-Koren. - Kár, hogy többnyire mindnyájuknak megvan az a gyöngéjük, hogy államférfiaknak képzelik magukat. Egyik az idegen nemzetiségűek oroszosításával foglalkozik, másik a tudományokat kritizálja. Ez nem az ő dolguk. Jobb volna, ha gyakrabban beütnék az orrukat a konzisztóriumokba.

- Világi ember nem mondhat ítéletet a püspökökről.

- Miért nem, diakónus? A püspök csak olyan ember, mint én.

- Olyan, de mégsem, olyan, - szólt a diakónus sértődött hangon, s újra fölvette a tollat. - Ha ön olyan volna, akkor áldás volna önön, és ön püspök volna, minthogy pedig ön nem püspök, következésképp nem olyan, mint ő.

- Ne kelepelj, diakónus! - mondá Szamojlenko kedvetlenül. - Hallgasd, csak, mit gondoltam, - fordult Fon-Korenhez. - Ne add hát ide a száz rubelt, hanem nézd: a télig még három hónapot fogsz nálam kosztolni, hát fizesd ki nekem most előre azt a három hónapot.

- Nem én.

Szamojlenko hunyorgatott és elvörösödött; gépiesen magához huzta a könyvet a kigyóval, ránézett, azután fölállt és fogta a sapkáját. Fon-Koren megsajnálta.

- Hát tessék ilyen emberekkel élni és dolgozni! - mondá a zoológus és mérgesen rúgott a szögletbe valami papírdarabot. - Értsd meg hát, hogy ez nem jóság, nem szeretet, hanem kislelkűség, erkölcstelenség, méreg. A mit a józan ész fölépít, azt lerombolják a ti langyos, semmire sem való szíveitek. Mikor nekem gimnázista koromban has-tífuszom volt, a néném csupa jószívűségből jól tartott besavanyított gombával és majd belé haltam. Értsd meg a nénémmel együtt, hogy az emberszeretetnek a helye nem a szív, nem a kebel vagy mi, hanem ez ni!

Fon-Koren megbökte újjával a homlokát.

- Nesze! - mondá azután s oda dobta a száz rubeles bankjegyet.

- Kár mérgelődnöd, Kolya, - mondá szelíden Szamojlenko, eltéve a pénzt, - én nagyon jól értlek téged, de... képzeld magad az én helyzetembe.

- Te egy vénasszony vagy, ez az egész.

A diakónus megint fölkacagott.

- Hallgass csak rám, Davidycs Sándor, - szólt indulatosan Fon-Koren; - még egy kérésem van hozzád. Mikor átadod a pénzt annak a semmirevalónak, hát kösd ki, hogy vagy együtt utazzék el az asszonynyal, vagy az asszony utazzék el előre, másképp ne adj neki pénzt. Ővele nem lehet ceremónizálni. Mondd meg neki egyenesen s ha meg nem mondod, hát becsületszavamra mondom, hogy én elmegyek hozzá s mások jelenlétében ledobom a lépcsőn, tehozzád pedig többet ebben az életben egy szót sem szólok. Hát jegyezd meg ezt magadnak.

- Miért is ne? ha az asszonynyal együtt utazik el, vagy ha az asszonyt előre küldi, az csak neki kényelmesebb, - mondá Szamojlenko; - még örülni fog. No, Isten áldjon meg.

Szíves bucsút vett és kiment, de mielőtt bezárta volna maga után az ajtót, visszanézett Fon-Korenre, s szánakozva mondta neki:

- Téged a németek rontottak el! Igen! A németek.

XII.

Másnap, csütörtökön, Konsztantinovna Mária az ő Kosztya fia születésnapját ünnepelte. Délre a vendégek pirogra[21] voltak hivatalosak, este pedig csokoládéra. Mikor este Lajevszkij és Fjodorovna Nadezsda megjött, a zoológus, aki már ott ült a vendéglátó szobában és csokoládét ivott, azt kérdezte Szamojlenkotól:

- Beszéltél vele?

- Még nem.

- Tehát vigyázz, ne teketóriázz vele sokat. Én nem értem ez urak vakmerőségét. Hiszen igen jól tudják a házigazdáink véleményét az ő együttélésükről és mégis ide szemtelenkednek.

- Ha minden előítéletet figyelembe veszünk, - mondá Szamojlenko; - akkor sehova sem mehetünk.

- Hát talán a tömegnek a házasságon kívüli szerelem és feslettség iránti ellenszenve előítélet?

- Persze, hogy az. Előítélet és gyűlölködés. A katonák, amikor meglátnak egy könnyelmü magaviseletü leányt, mindjárt kacagnak, fütyülnek, csúfolódnak, és kérdezd meg csak őket, hogy hát ők maguk milyenek?

- Nem hiába csúfolkodnak. Az, hogy a leányok megfojtják törvénytelen gyermekeiket, aztán kényszer-munkára mennek, hogy Karenina Anna[22] a vonat elé dobja magát, hogy faluhelyen a kapusarkakat degettel kenik, hogy nekem és neked, - nem tudni, miért, - tetszik a Kata tisztasága, hogy mindenki önkénytelenül is vágyik a tiszta szerelemre, jóllehet, mindenki tudja, hogy olyan szerelem nincs, - hát talán mindez csak előítélet? Ez, kedves barátom, az egyedüli, ami a természettől még fenmaradt, s ha ez a titokzatos, a nemek viszonyát szabályozó erő nem léteznék, akkor a Lajevszkijek megmutatnák neked, hogy hol telel a rák s az emberiség két év alatt kipusztulna.

Lajevszkij bejött a vendéglátó szobába, mindenkit üdvözölt s Fon-Korennek kezet nyújtva, keresetten mosolygott. Aztán alkalmas pillanatot várva, azt mondá Szamojlenkonak:

- Bocsáss meg, Davidycs Sándor, pár szavam volna hozzád.

Szamojlenko fölállt, derékon ölelte őt s bement vele Alekszandrovics Nikodém szobájába.

- Holnap péntek... - mondá Lajevszkij, a körmét rágva, - megkaptad, a mit igértél?

- Csak kétszáztizet birtam összehozni. A többit ma vagy holnap kapom meg. Légy nyugodt.

- Hál' Istennek, - sóhajtott Lajevszkij és kezei megremegtek az örömtől. - Te engem megmentesz, Davidycs Sándor és esküszöm neked az élő Istenre, boldogságomra és a mire csak kívánod, hogy mindjárt megküldöm neked a pénzt, mihelyt megérkezem. A régi adósságot is megküldöm.

- Tudod mit, Ványa, - mondá Szamojlenko, - megfogva őt a gombjánál és elpirulva. - Bocsáss meg, hogy beleavatkozom családi ügyeidbe, de... miért ne utazhatnál te el Fjodorovna Nadezsdával együtt?

- Furcsa vagy; hát hogy lehessen az? Egyikünknek okvetetlenül itt kell maradnia, különben a hitelezők zajt csapnak. Hiszen a boltosoknak, szatócsoknak adós vagyok vagy hétszáz rubellel, ha nem többel. Várj, majd megküldöm nekik a követelésüket, bedugom a szájukat, s akkor Fjodorovna Nadezsda is elutazhatik innen.

- Úgy... De miért ne küldhetnéd el őt előre?

- Ah, Istenem, hát lehetséges lenne az? - rémült el Lajevszkij; - hiszen ő nő, mit csinál ott egymaga? Mihez ért ő? Ez csak időfecsérlés, meg pénzpazarlás volna.

- Igaza van, - gondolta Szamojlenko, de eszébe jutván, a mit Fon-Koren mondott, lehorgasztotta fejét és dörmögve szólalt meg: - Nem vagyok veled egy véleményen. Vagy vele együtt utazzál el, vagy küldd el őt előre, máskülönben... máskülönben nem kapod meg tőlem a pénzt. Ez utolsó szavam...

Szamojlenko visszahökölt, háttal neki ment az ajtónak s kivörösödve, roppant izgatottan ment át a vendéglátó szobába.

- Péntek... péntek, - gondolta Lajevszkij, szintén visszatérve a vendéglátó szobába, - péntek...

Egy csésze csokoládét tettek elébe. Megégette ajkait és nyelvét a forró csokoládéval, de akkor is csak arra gondolt, hogy: péntek... péntek...

A "péntek" szó valahogy nem ment ki a fejéből; a pénteken kivül egyébre nem is gondolt s csak az volt előtte világos, de nem a fejében, hanem valahol a szíve táján, hogy ő szombaton el nem utazhatik. Megállt előtte a házigazda, Alekszandrovics Nikodém az ő akkurátusos, gondosan megfésült alakjával és kinálgatta:

- Tessék, tessék, legalázatosabban kérem...

Konstantinovna Mária megmutogatta a vendégeknek Kati bizonyítványát és nyújtott hangon így szólt:

- Most roppant, de roppant nehéz tanulni. Annyi sokat követelnek.

- Mama! - nyögött Kati, nem tudva hová lenni a szégyenkezéstől és dicséretektől.

Lajevszkij is megnézte a bizonyítványt és nagyon megdicsérte azt. Vallástan, orosz nyelv és irodalom, magaviselet, egyesek és kettesek ugráltak a szeme előtt s mindez összekavarodva a péntekkel, Alexandrovics Nikodém fésült fejével s Kati kipirult arcával oly beláthatatlan, legyőzhetetlen lehangoltságot szült benne, hogy kétségbeesésében csaknem fölkiáltott s újra azt kérdezte magától: - Hát csakugyan, de csakugyan nem utazom el?

Összetettek két asztalt s leültek "postát" játszani. Lajevszkij is leült.

- Péntek... péntek... - mondotta magában mosolyogva és zsebéből plajbászt vett elő, - péntek...

Át akarta gondolni helyzetét, de félt gondolkozni. Félt beismerni, hogy a doktor rajtakapta őt azon a csaláson, a melyet ő oly sokáig el tudott rejtegetni maga-magától is. Mindannyiszor, valahányszor a saját jövőjéről elmélkedett, sohasem engedett gondolatainak szabad menetet. Beül a vaggonba és elindul, - ezzel intézte el élete sorsát és nem eresztette tovább gondolatait. Mint egy lidércfény a távoli mezőn, ugy tűnt föl nagy ritkán fejében, hogy valahol Szent-Pétervárnak egy félreeső sikátorában, valahol a messze jövőben azért, hogy végképp elváljon Fjodorovna Nadezsdától és kifizethesse adósságait, valami hazugsághoz kell majd folyamodnia; csak egyszer fog hazudni, azután egészen új életet kezd. S ez rendén van: egy kis hazugság árán nagy igazságot vásárol.

Most azonban, a mikor a doktor a pénz megtagadásával nyersen célzott az ő csalására, világos lett előtte, hogy a hazugságra nemcsak a távol jövőben van szüksége, de ma is, holnap is, egy hónap mulva is és úgy lehet: élete végéig. S tényleg: hogy elutazhassék; hazudnia kell Fjodorovna Nadezsdának, a hitelezőknek és fölebbvalóinak; aztán, hogy Szent-Pétervárott pénzt kaphasson, azt kell majd hazudnia anyjának, hogy Fjodorovna Nadezsdától már véglegesen elvált; s mert anyja nem ád neki többet ötszáz rubelnél, tehát máris megcsalta a doktort, mert nem lesz képes mihamar megküldeni neki a pénzt; azután a mikor majd Fjodorovna Nadezsda is eljön Szent-Pétervárra,; kisebb-nagyobb csalásokhoz kell folyamodni, hogy tőle megszabaduljon; aztán ujra könyek, mérgelődések, tűrhetetlen élet, bánkódás, megbánás - és semmiféle új életről szó sem lehet. Csalás és egyéb semmi. Lajevszkij képzeletében a hazugságok egész halmaza gyűlt össze. Hogy egyszerre átugorja mindet s ne hazudozzék részletenkint, határozott lépést kellene tenni, például szó nélkül fölkelni helyéről, föltenni sapkáját s rögtön elutazni pénz nélkül is, - de Lajevszkij érezte, hogy neki ez lehetetlen.

- Péntek... péntek... - gondolta magában; - péntek...

A társaság tagjai beirkáltak apró papírdarabokat, berakták azt Alexandrovics Nikodém cilinder-kalapjába s mikor elég volt együtt, Kosztya, a ki a levélhordó szerepét adta, körüljárt és szétosztotta az iratokat. A diakónus, Kati és Kosztya, a kik mulatságos leveleket kaptak s még mulatságosabbakkal igyekeztek azokra felelni, el voltak ragadtatva.

"Beszélnem kell kegyeddel", olvasta a kapott cédulájáról Fjodorovna Nadezsda. Szeme találkozott a Konsztantinovna Máriáéval, a ki édeskesernyésen mosolygott és fejével intett neki:

- Miről beszélni? - gondolta Fjodorovna Nadezsda, - ha nem lehet mindent nyiltan elmondani, akkor nincs miről beszélni.

Mielőtt elindultak volna hazulról a vendégségbe, Fjodorovna Nadezsda megkötötte a Lajevszkij nyakkendőjét s ez egyszerü dolog gyöngédséggel és szomorúsággal töltötte meg a lelkét. A Lajevszkij izgatottsága, szórakozott tekintete, sápadtsága és megfoghatatlan megváltozása, valamint az, hogy neki Lajevszkijjal szemben szörnyü, utálatra méltó titka volt, valamint az, hogy keze reszketett, mikor a Lajevszkij nyakkendőjét megkötötte: mindez azt mondta neki, hogy ők már nem sokáig élnek együtt. Félelemmel és bűnbánattal nézett Lajevszkijra, mint a szentképre szokás és azt gondolta magában: - Bocsáss meg, bocsáss meg!

Fjodorovna Nadezsdával szemben az asztalnál Acsmijanov ült és soha le nem vette róla fekete, szerelmes szemeit; Fjodorovna Nadezsdát izgatta ez, szégyelte magát és félt, hogy még a bú és bánat sem akadályozzák meg abban, hogy a tisztátalan szenvedélynek engedjen s hogy ő már, mint a lerészegedett iszákos, nem képes a szenvedélynek ellentállni.

Hogy ne folytassa ezt az életet, a mely utálatos volt ő reá és megalázó Lajevszkijra nézve, elhatározta, hogy elutazik. Sírva fogja Lajevszkijt kérni, hogy bocsássa őt el, s ha az ellenkezni fog, akkor megszökik tőle. Azt, a mi ő vele történt, Lajevszkijnak nem mondja el. Hadd legyen Lajevszkijnak tiszta emléke ő felőle.

- Szeretem, szeretem, szeretem! - olvasta egy papírdarabról Fjodorovna Nadezsda. Ezt bizonyosan Acsmijanov írta.

Fjodorovna Nadezsda tovább fűzte gondolatait. Valamely távol eső, eldugott helyen húzza meg magát, dolgozgat s Lajevszkijnek "ismeretlen kezekből" eredő pénzeket, hímzett ingeket, jó cigaretteket fog küldeni s csak vénségére fog hozzá visszatérni, vagy akkor, ha Lajevszkij véletlenül veszélyes beteg találna lenni s ápolásra volna szüksége. Ha majd öreg korukban Lajevszkij megtudja, hogy milyen okok miatt nem akart ő hozzá férjhez menni s miért hagyta őt el, bizonyosan nagyban fogja ez áldozatot méltányolni és megbocsát.

- Önnek hosszu orra van! - olvasta egy másik papírdarabon: ez meg bizonyosan a diakónustól, vagy Kosztyától való.

Fjodorovna Nadezsda elképzelte, hogy búcsúzáskor mily erősen magához öleli Lajevszkijt, kezet csókol neki s megesküszik, hogy holtig csak őt fogja szeretni, azután elrejtőzve, idegen emberek között élve mindennap arról fog gondolkozni, hogy van neki valahol egy barátja, egy szeretett embere, egy tiszta, nemes, fenkölt lelkü ember, a ki szintén megőrzi az ő tiszta emlékét.

- Ha nem ád ma nekem találkát, akkor mindent elmondok Lajevszkijnek és nyilvános botrányt csinálok kegyednek. - Ez Kirilintől van.

Fjodorovna Nadezsda fogta a papírdarabot és ezt irta rá feleletül: "Ez tisztességtelenség."

Kirilin oldalt ült az asztalhoz, lábait keresztbe tette s kezével álmos arcát birizgálta. Bizonyosan a feje fájt. Hanyagul olvasta el a kezébe került írásokat, alig birta magát az ásítástól tartóztatni s udvariasságból néha mosolygott. Elolvasván a Fjodorovna Nadezsda válaszát, következőképp szólalt meg:

- Uraim, legyenek szívesek egy percig figyelni. A napokban a mi istenháta mögötti városunkban egy regény folyt le. Egy fiatal nő találkát adott egy hadnagynak...

Fjodorovna Nadezsdát elfutotta a hideg. Gyorsan fölirta egy papírra: "igen, igen" s átdobta az asztalon Kirilinnek.

- Igen, - folytatta Kirilin; - a hadnagy el is ment egy aulba,[23] minthogy ez a nő egy grúz felesége volt; elment, de tőrbe esett és jól eldöngették...

- Ma elbuvok, holnap pedig elutazom, - gondolta Fjodorovna Nadezsda, érezvén, hogy az imént érzett nagy hideg után egész testét, különösen pedig a lábait forróság öntötte el.