A párbaj (Csehov)/V–VIII. fejezet

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← I–IV. fejezetA párbaj
szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Szabó Endre
IX–XII. fejezet →
V.

Fjodorovna Nadezsda reggel fürödni ment s a cseléd, Olga, utána vitte a korsót, réz tálat, lepedőket és szivacsot. A kikötőben két ismeretlen hajó állt, piszkos fehér kéményekkel; amint látszott: idegen, teherhajók. A kikötő előtt fehérruhás, fehér cipős emberek jártak és hangosan kiabáltak franciául, amire a hajókról felelgettek nekik. A város kis templomában vígan harangoztak.

- Ma vasárnap van, - jegyezte meg elégedetten Fjodorovna Nadezsda.

Egészen jól érezte magát és vidám, ünnepi hangulatban volt. Új, bő ruhájában, bolyhos, férfias kabátkájában és nagy szalmakalapjában, amelynek széles karimája fülei mellett mélyen le volt hajtva, úgy, hogy arca olyformának látszott, mintha egy kosárból mosolyogna ki, Fjodorovna Nadezsda igen kedves alak volt. Arról gondolkozott, hogy az egész városban csak egy fiatal, szép, művelt asszonyka van, és az ő, s hogy egyedül csak ő tud olcsón, csinosan és ízléssel öltözni. Például ez a ruha csak 82 rubelbe került, pedig milyen csecsés! Az egész városban egyedül csak ő az, aki a férfiaknak tetszhetik, férfi pedig sok van, s ezek akár akarják, akár nem, kénytelenek Lajevszkijt irígyelni.

Fjodorovna Nadezsda örült annak, hogy Lajevszkij vele szemben az utóbbi időkben hideg, tartózkodó, udvarias, sőt időnkint vakmerő és goromba is volt. A Lajevszkij magaviseletére, lenéző, hideg, vagy különös, megmagyarázhatatlan tekinteteire ő régebben könnyekkel, panaszokkal és azzal a fenyegetéssel válaszolt volna, hogy itt hagyja, vagy éhhalállal öli meg magát, most azonban feleletül csak elpirul, bocsánatkérőleg néz rá és örül, hogy ez nem becézi őt. Ha Lajevszkij őt szidná vagy fenyegetné, az még jobb és kellemesebb volna, minthogy ő teljes mértékben hibásnak érezte magát Lajevszkijjel szemben. Hibásnak érezte magát először abban, hogy nem osztozott Lajevszkijnak a munkával összekötött életmódra vonatkozó ábrándjaiban, amelyekért az otthagyta Szent-Pétervárt s idejött a Kaukázusba, s ő, Fjodorovna Nadezsda, meg van győződve, hogy Lajevszkij az utóbbi időkben éppen ezért haragudott. Mikor ő Lajevszkijjal ide utazott, azt hitte, hogy itt mindjárt az első napon egy kedves kis fészket talál a tengerparton, aztán egy helyes, árnyas kis kertet madarakkal és patakokkal, amely kertben ő virágokat és zöldséget plántálhat, kacsát és tyúkot tenyészthet, látogatóba fogadhatja a szomszédokat, gyógyíthatja a beteg parasztokat s népies könyveket osztogathat ki köztük. S kisült, hogy a Kaukázus, - csupa kopasz hegy, erdő és völgy, ahol sokáig kell egy valamire való helyet keresgélni, rendezkedni, ahol szomszédok egyáltalában nincsenek, hanem a helyett van szörnyü hőség, és a cserkeszek kirabolhatják az embert. Lajevszkij nem igyekezett magának valami külön hivatal-főnökséget szerezni s ő ennek örült és mindketten mintegy hallgatag megegyeztek abban, hogy soha föl se említsék a munkával összekötött életmódot. Lajevszkij hallgatott, - gondolta Fjodorovna Nadezsda, - tehát azért haragszik ő reá, mert ő is hallgat.

Másodszor: ő a Lajevszkij tudta nélkül összevásárolt Acsmianov boltjában mintegy háromszáz rubel ára holmit. Vett lassankint hol ruhaszövetet, hol selymet, hol napernyőt s észrevétlenül fölszaporodott az adósság.

- Még ma megmondom ezt neki, - határozta el magában, de rögtön elgondolta, hogy tekintve Lajevszkijnak jelenlegi hangulatát, aligha volna tanácsos most adósságokat emlegetni.

Harmadszor: ő már két ízben elfogadta Lajevszkij távollétében Kirilin hadnagy látogatását: egyszer egy reggel, amikor Lajevszkij fürödni ment, máskor pedig éjfélkor, amikor Lajevszkij valahol kártyázott. Mikor erre visszaemlékezett, Fjodorovna Nadezsda egészen meghökkent és a cselédjére tekintett, mintha attól félt volna, hogy az meghallja az ő gondolatait. A hosszu, tűrhetetlenül meleg, unalmas napok, a gyönyörü hangulatos esték és éjszakák, aztán ez az egész élet, amelynél reggeltől estig nem tudja az ember, hogy hogyan ölje meg az időt, aztán meg az a mindig visszatérő gondolat, hogy ő a legszebb és legfiatalabb asszony a városban s hogy az ő fiatalsága haszontalanul vész el, meg maga Lajevszkij, aki becsületes, ideális, de egyhangu, aki örökké papucsban csámpáskodik, körmét rágja és kiállhatatlan az ő szeszélyeivel: mindezek együttvéve idézték elő azt, hogy őt lassankint vágyak lepték meg s ő, mint egy őrült, éjjel-nappal mindig csak egyre gondolt. Lélekzetvételében, tekintetében, beszéde hangjában és járásában ő csak egy vágyat érzett; a tenger moraja azt mondja neki, hogy szeretni kell, az esti szürkület ugyanazt, a hegyek, - ugyanazt... S mikor Kirilin hadnagy udvarolni kezdett neki, nem volt ereje...

Most az idegen hajók és fehérruhás emberek valahogyan egy nagy teremre emlékeztették őt; a francia szavakkal együtt fülébe hangzott a keringő zenéje is, keblét oktalan öröm remegtette meg. Szeretett volna táncolni és franciául beszélni.

Örömmel gondolta, hogy az ő hűtlenségében nincs semmi rendkívüli. Hűtlenségében az ő lelke nem részes; ő szereti tovább is Lajevszkijt s ez abból látszik, hogy féltékeny Lajevszkijra, sajnálja őt és unatkozik, ha nincs otthon. Kirilin pedig ostobának, neveletlennek és közönségesnek bizonyult; már szakított is vele és vége mindennek. Ami volt, az elmúlt, ehhez senkinek semmi köze, ha Lajevszkij megtudja is a dolgot, el sem hiszi.

A part mellett csak a nők számára volt egy fürdő, a férfiak a szabadban fürödtek. Belépve a fürdőbe, Fjodorovna Nadezsda ott egy éltes nőt talált, Bitjugovna Konsztantinovna Máriát, egy hivatalok feleségét, s ennek tizenötéves gimnázista[14] lányát, Katát. Mindaketten egy lócán ültek és fürödni készültek. Konsztantinovna Mária jólelkü, szentimentális, ceremóniás és módos személy volt s vontatottan és patetikusan beszélt. Harminckét éves koráig nevelőnő volt, aztán férjhez ment Bitjukov hivatalnokhoz, egy kis, kopasz emberkéhez, aki haját előre szokta fésülni és igen csendes természetü. Konsztantinovna Mária még most is szerelmes volt belé, féltékeny volt reá, a "szerelem" szóra elpirult és mindenkit biztosított arról, hogy ő nagyon boldog.

- Drágám! - mondá ünnepiesen, meglátván Fjodorovna Nadezsdát, s olyan kifejezést öltve arcára, amelyet az ismerősök mind mandulaszerűnek neveztek. - Milyen öröm, hogy eljött, kedvesem! - Együtt fogunk fürödni, - ez nagyszerü!

Olga hamar levetette ruháját és ingét s hozzáfogott úrnője vetkeztetéséhez.

- Ma nincs olyan forróság, mint tegnap volt, ugy-e? - mondá Fjodorovna Nadezsda, összehúzódva a cseléd érdes érintésétől. - Tegnap majd meghaltam a hőségtől.

- Óh, igen, kedvesem. Én magam is majd elvesztem. Képzelje csak: tegnap háromszor fürödtem... képzelje, kedvesem, háromszor! Még Alexandrovics Nikodém is megharagudott. "Ugyan, kérlek, Masa,[15] - azt mondja, - mi jut eszedbe?"

- Ugyan, hogy lehet valaki ennyire nem szép? - gondolta magában Fjodorovna Nadezsda, rátekintve Olgára és a hivatalnoknéra; azután Katára nézett és azt gondolta: "a leányka nem egészen csúnya". Azután fenhangon megszólalt: - A kegyed Alekszandrovics Nikodémja nagyon, nagyon kedves ember! Én egész szerelmes vagyok belé.

- Hahaha! - nevetett Konsztantinovna Mária, de erőltetve. - Ez nagyszerü!

Levetkőzvén, Fjodorovna Nadezsda repülni szeretett volna. S úgy tetszett neki, hogy ha meglengetné karjait, kétségtelenül föl is repülne.

Aztán úgy vette észre, hogy Olga lenézi az ő fehér bőrét. Olgának, egy katona fiatal feleségének, törvényes férje volt, ugyanazért úrnőjénél különbnek tartotta magát. Fjodorovna Nadezsda azt is érezte, hogy Konsztantinovna Mária és Kata nem sokra becsülik őt és félnek tőle, ez kellemetlen volt, s hogy jobb véleményt keltsen maga felől, megszólalt:

- Nálunk Szent-Pétervárott most javában folyik a nyaralás. Nekem és férjemnek tömérdek ismerősünk van. El is kellene menni meglátogatni őket.

- A kegyed férje, ha jól tudom, mérnök? - kérdé félénken Konsztantinovna Mária.

- Én Lajevszkijről beszélek. Neki igen sok ismerőse van. De fájdalom, az anyja büszke arisztokrata... és igen korlátolt...

Fjodorovna Nadezsda nem fejezte be, hanem beugrott a vizbe. Utána Konsztantinovna Mária és Kata is bemásztak.

- Az emberek közt nagyon sok előitélet van, - folytatta Fjodorovna Nadezsda, - s nem olyan könnyü velök meglenni, mint látszik.

Konsztantinovna Mária, aki arisztokrata családoknál volt nevelőnő és ismerte a nagyvilági szokásokat, azt felelte:

- Óh, igen! képzelje csak, kedvesem, Garatynszkijéknál a reggelihez is, az ebédhez is át kellett öltözködni úgy, hogy én a fizetésemen kivül még ruhára valót is kaptam, mint a szinésznő.

S odaállt Fjodorovna Nadezsda és Kata közé, mintha meg akarná óvni leányát attól a viztől, amely Fjodorovna Nadezsdát mosogatta. A nyitott ajtón át, amely a nyilt tengerre vezetett, látható volt, hogy a fürdőháztól mintegy száz lépésnyire valaki a szabadban uszott.

- Mama, az a mi Kosztyánk![16] - szólt Kata.

- Ah, ah! - lelkendezett ijedten Konsztantinovna Mária; - ah! Kosztya! - kiáltott rá, - fordulj vissza.

Kosztya, egy körülbelül tizennégy éves gimnázista, anyja és nővére előtt kérkedni akarván bátorságával, tovább uszott, de hamar elfáradt és sietett vissza; látni lehetett elkomolyodott, fáradt arcán, hogy nem bizott a saját erejében.

- Mennyi baj van ezekkel a fiúkkal, kedvesem, - mondá Konsztantinovna Mária megjuhászodva; - egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy kitörték a nyakukat. Képzelje csak: mikor a férjem Lipeckben szolgált, Kosztya fölmászott egy magas fára, aztán nem tudott lejönni: egy parasztot kellett érte fölküldeni. Hát nem könnyen eshetik ilyenkor baj? Ah, kedvesem, mily kellemes, de egyuttal mily nehéz dolog anyának lenni! Mindentől rettegni kell.

Fjodorovna Nadezsda föltette szalmakalapját s kivetette magát a nyilt tengerre. Eluszott vagy négy ölnyire s hanyatt feküdt. Látta a tengert a láthatárig; látta a hajókat, a parton az embereket, a várost s mindez a forrósággal és az átlátszó, kellemes habokkal együtt fölizgatta őt, azt suttogva neki, hogy élni kell, élni... Mellette gyorsan, a habokat és a levegőt energikusan szeldelve iramlott el egy vitorlás ladik; a kormánynál ülő férfi ránézett s neki jól esett, hogy ránéznek...

Megfürödvén, a hölgyek felöltözködtek és együtt indultak vissza.

- Nekem másodnapos hideglelésem van, de meg se sinylem, - szólalt meg Fjodorovna Nadezsda megnyaldosva a viztől sóizü ajkait és mosolylyal viszonozva az ismerősök köszöntéseit. - Én mindig ilyen gömbölyű voltam s úgylátszik: most még jobban megteltem.

- Az, kedvesem, a hajlamtól függ. Ha valakinek nincs hajlandósága a hizásra, mint például nekem, azon nem segit semmiféle koszt. De, kedvesem, kegyed egészen eláztatta a kalapját.

- Sebaj, majd kiszárad.

Fjodorovna Nadezsda megint meglátta a fehérruhás embereket, akik a parton jártak és franciául beszéltek - s valahogyan megint örömtől remegett kebele és homályosan rémlett előtte valami nagy terem, amelyben ő valamikor táncolt, vagy amelyről talán valamikor álmodott.

Konsztantinovna Mária megállt az ő kapujok előtt s meginvitálta Fjodorovna Nadezsdát, hogy térjen be egy kis pihenőre.

- Jőjjön be, drágám! - szólt könyörgő hangon, de ugyanakkor félve nézett Fjodorovna Nadezsdára s látni lehetett arcán azt a reménykedést, hogy Fjodorovna Nadezsda nem fogadja el a meghívást.

- Kész örömmel! - mondá Fjodorovna Nadezsda, - hiszen tudja kegyed, mennyire szeretek kegyeteknél lenni.

S bement. Konsztantinovna Mária leültette, megkinálta kávéval és finom süteménynyel, azután megmutatta neki volt növendékei, a Garatynszkij leányok fotografiáit, akik már mind férjnél vannak, hasonlóképp megmutatta a Kata és Kosztya iskolai bizonyitványait; a klasszifikációk igen jók voltak, de hogy még jobbaknak lássanak, Konsztantinovna Mária sóhajtozva panaszkodott, hogy milyen nehéz most a gimnáziumokban tanulni! Igyekezett a vendég kedvében járni, de egyuttal sajnálta azt és bántotta az a gondolat, hogy Fjodorovna Nadezsda jelenléte rossz hatással lehet a Kata és Kosztya erkölcsösségére s örült, hogy az ő Alekszandrovics Nikodémja nincs otthon. Attól félt, hogy Fjodorovna Nadezsda jelenléte még Alekszandrovics Nikodémra is rossz hatást gyakorolhatna.

Míg a vendéggel beszélgetett, Konsztantinovna Máriának sohasem ment ki az eszéből, hogy ma este piknik lesz s hogy Fon-Koren nagyon megkérte őt: nehogy erről valahogy említést tegyen a "mákvirág", tudniillik Fjodorovna Nadezsda előtt, de - egész véletlenül elszólta magát, amitől aztán nagyon megijedt és zavarában azt mondta:

- Reménylem, kegyed is eljön...


VI.

Elhatározták, hogy kimennek a városból hét versztányira a dél felé vezető úton, megállnak ott egy duhán[17] mellett, ahol két patak összefolyik: a Feketepatak és a Sárgapatak, s ott hallevest főznek. Hat órakor indultak el. Legelől egy bricskában Szamojlenko és Lajevszkij ment, utánuk háromfogatu hintóban Konsztantinovna Mária, Fjodorovna Nadezsda, Kati és Kosztja; ezek vitték az elemózsiás kosarat és edényeket is. A harmadik fogaton Kirilin hadnagy s a fiatal Amcsijanov mentek; ez utóbbi ugyanazon Amcsijanov kereskedő fia, akinek Fjodorovna Nadezsda háromszáz rubellel tartozott; ugyancsak a harmadik fogaton ült, háttal, lábait maga alá húzva Alekszandrovics Nikodém, egy kis, rendes emberke, halántékára fésült hajjal. Legutól Fon-Koren és a diakónus hajtattak. A diakónus lábánál egy kosár hal volt.

- Jobbrrra! - kiáltott Szamojlenko teljes torokból, amikor egy-egy arba,[18] vagy egy szamáron ülő abcház jött velök szembe.

- Két év mulva, amikor lesz elég költségem, s találok alkalmas embereket is, expedicióra megyek, - magyarázta Fon-Koren a diakónusnak. - Végigmegyek part mentében Vladivosztoktól a Bering-szorosig, onnan pedig a Jeniszej torkolatáig. Mappát rajzolunk, tanulmányozzuk a faunát és flórát s tüzetesen foglalkozunk geológiával, antropológiai és etnografiai kutatásokkal. Öntől függ, hogy eljőjjön velem vagy sem.

- Az lehetetlen, - felelt a diakónus.

- Miért?

- Én másoktól függök, családos ember vagyok.

- Diakónusné asszonyom önt elbocsátja. Az ő megélhetését biztosítjuk. Még jobb volna, ha a közös ügy érdekében rávenné őt, hogy lépjen be apácának s így alkalom adódnék önnek is, hogy szerzetes legyen s az expediciót, mint lelki atyja kísérje el. Én ezt ki tudom vinni.

A diakónus hallgatott.

- Érti ön jól a papi teendőket? - kérdezte a zoológus.

- Gyengécskén.

- Hm... Én ebben a tekintetben nem tudok önnek utmutatásokat adni, mert én magam sem vagyok jártas a teológiában. Írja ön össze azokat a könyveket, amelyekre szüksége van s én majd a télen mind megküldöm önnek Szent-Pétervárról. El kell önnek olvasni a papi utazók útleírásait is; ezek közt találkozik néhány kitünő etnológus és néhányan jártasak a keleti nyelvekben. Ha megismerkedik ön ezek szokásaival, sokkal könnyebben foghat a dologhoz. Nos, és a meddig nincsenek könyvek, ne labodázza el az időt hiába, járjon el hozzám s addig is megismertetem önt a kompaszszal, szektánssal, átveszszük a meteorológiát. Mindez szükséges.

- Úgy, úgy, - dörmögött a diakónus, azután elnevette magát. - Én középső Oroszországban kértem magamnak helyet s az esperes bátyám meg is igérte, hogy közbenjár. Ha már most én önökkel elutazom, akkor kisül, hogy hiába alkalmatlankodtam nekik.

- Nem értem az ön habozását. Ha tovább is közönséges diakónus lesz ön, akinek csak vasárnaponkint van dolga, a többi napokon pedig henyél, akkor tiz év mulva is csak az lesz, ami ma, legfölebb a bajusza és szakálla lesz nagyobb, - míg ellenben ha résztvesz az expedicióban, ugyanazon tiz év alatt egészen más ember lesz belőle, arra az öntudatra fog ébredni, hogy valami történt vele.

A hölgyek kocsijából sikoltozások hallatszottak. A kocsik olyan úton haladtak, amely meredek sziklafalakba volt vágva s úgy tetszett nekik, mintha az út legszélén mennének s mindjárt lezuhannának a mélységbe. Jobbra a tenger terült el, balra egyenlőtlen sziklafalak meredeztek fekete foltokkal, sárga erekkel és kuszó gyökerekkel, felülről pedig lehajolva, mintegy szörnyűködve és kiváncsisággal néztek le a bodros fenyők. Néhány perc mulva újra csiri-csáré és kacagás hallatszott a hölgyek kocsija felől: egy roppant, lefüggő szikla alatt kellett elhajtatni.

- Nem értem, miért is megyek én most veletek, - mondá Lajevszkij, - mily ostobaság! Nekem északra kell mennem, futnom, menekülnöm, s én - tudja az ördög miért - megyek erre az ostoba piknikre.

- Nézd csak, milyen panoráma, - szólt Szamojlenko, amikor a lovak balra fordultak és a Sárgapatak völgye előtünt, maga a patak fölcsillant az ő sárgaságával, zavarosságával.

- Ez semmi, Szásá,[19] én nem látok ebben semmi szépet, - felelt Lajevszkij. - Aki mindig a természet szépségében gyönyörködik, az elárulja, hogy nagyon szegény a fantáziája, ahhoz képest, amit nekem az én fantáziám nyujt, ezek a patakok és sziklák csupa potomság.

A kocsik már a patak partján mentek. A magas, hegyes partok lassankint összefutottak, a völgy keskenyedett s elül tölcséralakban ment össze; a köves hegyet, amely mellett elmentek, a természet roppant szikladarabokból alkotta össze, ezek a szikladarabok oly roppant erővel nehezedtek egymásra, hogy Szamojlenko valahányszor rájok nézett, önkénytelenül is nyögni kezdett. A sötét, szép hegyeket itt-ott szűk völgyek és hasadékok vágták át, amelyekből nyirkos szellő és titokzatosság áramlott a kocsikázókra; a hasadékon át más, sötét, rózsaszinü, lila, füstölő és csillogó hegyek látszottak. Amikor egy-egy hasadék előtt elhajtottak, a távolból locsogó vizesés zaja hallatszott.

- Ah, átkozott hegyek! hogy meguntam már őket, - sóhajtott Lajevszkij.

Ott, ahol a Feketepatak a Sárgapatakba ömlött s tintaszerü fekete víz keverte a sárgát, mintegy birkózva vele, állott a tatár Kerbalaj duhánja, tetején orosz zászlóval, a következő, nagybetüs, krétával mázolt fölirással: Kellemes duhán. A csárda körül sövénynyel bekerített kis kert volt, melyben asztalok és lócák álltak; az apró elkényszeredett bokrok közül egyetlen sötét szép ciprusfa emelkedett ki.

Kerbalaj, egy kis, mozgékony tatár, kék ingben, fehér kötővel állt az úton és kezét a hasán átfonva, mélyen meghajtotta magát az érkező kocsik előtt s mosolyogva mutatta ki fényes, fehér fogait.

- Jó napot, Kerbalaj, - kiáltott rá Szamojlenko; - mi egy kicsit tovább hajtatunk, te pedig cipelj oda szamovárt és székeket. Gyorsan!

Kerbalaj intett nyírott fejével s valamit motyogott, de csak az utolsó kocsiban ülők hallhatták meg, hogy: ,,van pisztráng is, nagyságos uraim".

- Hozd el, hozd el, - felelt neki Fon-Koren.

A duhantól mintegy ötszáz lépésnyire a kocsik megálltak. Szamojlenko egy kis rétet választott ki; ezen itt-ott kőtuskók voltak, (amelyek alkalmasak voltak ülésre), meg egy vihar által kidöntött fa, a földből kifordult mohos gyökérrel és kiszáradt, sárga tűlevelekkel. A patakon fapalló volt, a tulsó parton pedig négy magas lábon valami pajtaféle, amelyben kukoricát szárítottak; ennek ajtajától a földig lépcső vezetett.

Az első benyomás mindnyájuknál az volt, hogy innen ők soha ki nem kászolódnak. Minden oldal felől hegyek meredeztek. A patak zúgott, a tücskök csiripeltek.

- Nagyszerü, - mondá Konsztantinovna Mária, elragadtatásában mély lélekzetet véve. - Gyerekek, nézzétek, mily szép! Milyen csöndesség!

- Csakugyan nagyon szép, - szólalt meg Lajevszkij, akinek a látvány megtetszett, de amikor az égre nézett, majd pedig a duhán kéményéből fölkanyargó kék füstre, egyszerre elszomorodott; - valóban nagyon szép, - tette hozzá.

- Andrejevics Iván, írja le ezt a szép tájképet, - mondá szinte könnyes szemmel Konsztantinovna Mária.

- Minek? - kérdezte Lajevszkij, - az egyszerü benyomás különb minden leírásnál. A színek és hangok azon gazdagságát, amelyet bármely szemlélő a természettől benyomás útján nyer, az írók képtelen, fölismerhetetlen módon szokták elfecsegni.

- Vajjon? - kérdé Fon-Koren, a legnagyobb kőtuskót keresve ki a patak partján, s igyekezve arra fölkapaszkodni; - vajjon? - ismétlé kihívóan nézve Lajevszkijra. Hát Rómeó és Julia? hát például Puskin Sándor Ukrajnai éjszakája? a természet ezek előtt térdet-fejet hajthat.

- Meglehet, - felelt Lajevszkij, aki rest volt gondolkozni és vitázni. - Egyébiránt, - mondá kis szünet multán, - mi az a "Rómeó és Julia" az ő lényegében? A szép, poétikus, szent szerelem rózsa, melylyel el akarják fedni a piszkot. Rómeó csak olyan állat, mint más.

- Akármiről beszél az ember önnel, ön mindent visszavisz a...

Fon-Koren ránézett Katira és nem fejezte be, amit mondani akart.

- Mire viszek vissza mindent? - kérdezte Lajevszkij.

- Ha például azt mondja az ember önnek, hogy milyen szép a szőllő gerezdje, ön erre azt feleli: "igen, de milyen csunya az, mikor a szőllőszemeket a gyomor emészti". Minek ilyet mondani? Nem új, és... általában igen furcsa szokás.

Lajevszkij tudta, hogy őt Fon-Koren nem szerette, ugyanazért félt tőle s jelenlétében úgy érezte magát, mintha szűk volna neki a hely, ahol áll s mintha valaki állana a háta mögött. Nem felelt semmit, csak félre ment és nagyon sajnálta, hogy kijött.

- Uraim, tessék gallyat, perjét szedni, hogy tüzet rakhassunk, - vezényelt Szamojlenko.

Mindenki elfutott s a helyszínen csak Kirilin hadnagy, Amcsijanov és Alekszandrovics Nikodém maradt. Kerbalaj széket hozott, a földre szőnyeget terített s néhány üveg bort rakott egy bokor tövébe. Kirilin, egy magas, mutatós férfi, aki kivétel nélkül köpönyeget viselt a kabátja fölött, büszke magatartásával, fontoskodó járásával s erős, kissé rekedtes hangjával a vidéki, fiatalabb rendőr-kapitányokra emlékeztetett; ha borosüveget vagy vendéglősasztalt látott, mindig jobban érezte az ő fontosságának mivoltát, s ezt igyekezett ki is mutatni.

- Mit hoztál, te szamár? - kérdezte Kerbalajtól, - azt mondtam, hogy erős bort hozz, te meg mit hoztál, te kutyafejü tatár? He? Mi?

- Hiszen nekünk magunknak is elég borunk van, Alekszejevics Jegor, - jegyezte meg szerényen és udvariasan Alekszandrovics Nikodém.

- Hogyan? de én azt akarom, hogy én is adjak bort. Én részt veszek a piknikben s azt hiszem: teljes jogom van nekem is hozzájárulni a magaméval. Hozz tíz üveg pecsenyebort.

- Minek annyi sok? - csodálkozott Alekszandrovics Nikodém, tudván, hogy Kirilinnek pénze sincs.

- Húsz üveget! - kiáltott Kirilin.

- Jól van, - súgta oda Amcsijanov Alekszandrovics Nikodémnak, - én majd megfizetem.

Fjodorovna Nadezsda víg, szinte csapongó hangulatban volt. Szeretett volna ugrálni, kacagni, kiabálni, ingerkedni, kacérkodni. Olcsó, kékpettyes ruhájában, csinos cipőiben és szalmakalapjában maga-magának is kicsinek, egyszerűnek s oly légiesnek tetszett, mint a lepke. Rászaladt az ingó pallóra s egy pillanatig a vízbe nézett, hogy feje megszédüljön, aztán fölsikoltott s nevetve futott át a tulsó partra a pajta felé. Hallotta Kirilin erős hangját s eszébe jutott, hogy Kirilin berúghat és mindent kifecsegve botrányt csinál, de mihamar megnyugtatta magát azzal, hogy a hadnagynak senki sem hisz. Attól a gondolattól, hogy ez a szégyenletes, ostoba regény ő rá nézve nyomtalanul eltűnt s többé vissza sem jön, még vígabb lett. Fölment a lépcsőn a pajtába s megijedt ott a sötéttől, aztán visszafutott a pallóhoz s úgy tetszett neki, hogy valamennyi férfi gyönyörködik ő benne, még Kerbalaj is. Amint a gyorsan közeledő alkony homályában a fák árnyai egybefolytak a hegyekkel, a lovak a kocsikkal, s a duhán ablakaiban fölcsillant a világítás, fölment a kövek és bokrok közt vezető ösvényen a hegyre s ott egy kőre leült.

Lent már égett a tűz. A tűz körül fölgyűrt ingújjakkal forgolódott a diakónus s fekete alakja mint a kör rádiusza forgott a tűz körül, és fát rakott a tűzre s egy hosszu botra kötött kanállal kavarta a bográcsot. Szamojlenko rézvörös arccal sürgött-forgott a tűz körül, mint otthon a konyhában és lelkendezve kiabált:

- Hol a só, uraim? Tán otthon felejtettük? mit ülnek le, mint valami földesurak s hagynak engemet magamat fáradni?

A kidőlt fa sudarán egymás mellett ültek Lajevszkij s Alekszandrovics Nikodém és gondolatokba merülve nézték a tüzet. Konsztantinovna Mária, Kati és Kosztya kiszedték a kosárból a teakészletet és tányérokat. Fon-Koren karjait összefonva s egyik lábát egy kőre helyezve a patak partján állt és valamiről gondolkozott. A tűztől vetett vörös foltok az árnyakkal együtt szaladgáltak a földön az emberi alakok körül, reszkettek a hegyoldalon, a fákon, a pallón, a pajtán; a túlsó parton a partomladékot egészen megvilágította a tűz fénye, letükröződve a gyorsan futó vízben.

A diakónus elment a halért, amelyet a parton tisztogatott és mosott Kerbalaj, de félúton megállt és széjjelnézett.

- Istenem, beh szép itt minden! - gondolta magában; - emberek, kövek, tűz, sötétség, formátlan fa, - egyéb semmi, mégis oly szép!

A tulsó parton, a pajta mellett ismeretlen alakok tűntek föl. Minthogy a tűzfény szerte kalandozott, a füst éppen arra az oldalra húzódott, nem lehetett ez alakokat egyszerre mind meglátni, hanem hol egy prémes sapka és ősz szakáll látszott, hol egy kék ing, hol válltól térdig érő rongyos ruha és övbe dugott hosszu tőr, hol fiatal, barna, fekete szemöldökü arc. Ezek közül mintegy öten a földön ültek, a többi pedig bement a pajtába. Egyikőjük az ajtóban a tűz felé háttal állt és kezét hátra téve, valamit beszélt, valószinűleg valami érdekeset, mert mikor Szamojlenko gallyat dobott a tűzre s az fölsziporkázott és teljesen megvilágitotta a pajtát, látni lehetett, hogy az ajtóból két figyelmesen hallgató fő nyújtózott előre s hogy azok, akik körben ültek, szintén odafordultak és hallgatták az elbeszélést. Kis idő mulva a körben ülők valami melódikus, hosszan nyújtott, nagybőjti énekhez hasonló dalba kezdtek. A diakónus rájuk hallgatva arra gondolt, hogy mi lesz belőle tíz év mulva, ha visszakerül az expedicióból, ő belőle, aki fiatal misszionárius, neves író és érdekes multu ember lesz; fölszentelik őt archimandritának, azután püspöknek; a székesegyházban fog misézni, aranyos főpapi süvegben jön ki az oltár elé s megfüstölve a tömjénezővel a roppant sokaságot, rákezdi, hogy: "Nézz le, Úristenünk, a magasból." A gyerekek kara pedig angyali hangon felel rá: "Szent Istenünk!"

- Diakónus, hol a hal? - kiáltott rá Szamojlenko.

Visszamenve a tűzhöz, a diakónus elképzelte továbbá: mint megyen forró juliusi nappal a poros úton a bucsújárás; elől a parasztok a zászlókkal, az asszonyok és gyerekek a szent képekkel, ezeket követi a gyerekek énekkara s a kántor fölkötött állal, hajában néhány ki nem fésült szalmaszállal, azután következik ő, a diakónus, azután a pap a kereszttel, hátul pedig a parasztok, asszonyok és gyermekek hada tódul; jelen van a tömegben a papné és a diakónusné is, egyszerü fejkendőben... Az énekkar énekel, a gyerekek vékonyan ordítanak, a mezőn szól a pitypalatty, a levegőben csattog a pacsirta... Most megállnak, meghintik a gulyát szentelt vízzel... Azután megint tovább mennek s térdre borulva imádkoznak esőért. Erre következik a reggelizés, beszélgetés.

- Ez is nagyon szép, - gondolá a diakónus.


VII.

Kirilin és Amcsijanov fölmentek az ösvényen a hegyre. Amcsijanov elfáradt és megállt. Kirilin pedig odament Fjodorovna Nadezsdához.

- Jó estét, - szólt, kezét sapkájához emelve.

- Jó estét.

- Ige-en, - mondá Kirilin, fölnézve az égre és elgondolkozva, - ige-en.

Dacára nagyszerü köpönyegének és fontoskodó természetének, félénk volt és zavarba jött.

- Mit igen? - kérdé Fjodorovna Nadezsda, észrevévén, hogy Amcsijanov minden mozdulatukra figyel.

- Eszerint hát, - kezdé lassan a hadnagy, - a mi szerelmünk elhervadt, úgyszólván: mielőtt virágot hajtott volna. Hogy értsem ezt? Kacérság ez a kegyed részéről, asszonyi diplomácia, vagy...

- Az egy tévedés volt! Hagyjon engem békében! - szólt élesen Fjodorovna Nadezsda, undorral tekintve a hadnagyra s azt kérdezve magától, hogy: hát csakugyan volt olyan perc, amelyben ez az ember tetszhetett neki és amelyben ezt az embert közel eresztette magához?

- Ú-úgy! - szólt Kirilin, aztán kis szünetet tartva folytatta: - Mit tehetek? várok, amíg kegyed jobb hangulatban lesz s nem néz rám ilyen démoni szemekkel... ami különben kegyednek nagyon jól áll... Adieu!

Megint sapkájához emelte kezét és elment, széthárítva maga előtt a bokrokat. Kis idő mulva Amcsijanov jelent meg, meglehetős bátortalanul.

- Nagyon szép az este, - mondá örményes kiejtéssel.

Nem volt éppen csunya ember, divatosan és ízlésesen öltözött, egyenesen tartotta magát, mint valamely jól nevelt fiu, de Fjodorovna Nadezsda ki nem állhatta azért, mert az apjának háromszáz rubellel tartozott, az sem tetszett neki, hogy a piknikre meghítták ezt a "nem a mi társaságunkhoz tartozó embert".

- Általában a piknik nagyon sikerült, - mondá rövid szünet után Amcsijanov.

- Igen, - felelt Fjodorovna Nadezsda, aztán mintha eszébe jutott volna a háromszáz rubeles adóssága, hanyagul így folytatta: - mondja meg a boltjukban, hogy a napokban bemegy magukhoz Andrejics Iván és kifizeti a háromszáz... vagy magam sem tudom, hány rubelt.

- Szívesen adok még háromszázat, csak ne emlegesse mindennap ezt az adósságot. Minek ez a próza?

- Hát talán maga ért valamit a poézishez?

- Ha nem értenék, akkor most nem állanék itt kegyed előtt.

Fjodorovna Nadezsda elnevette magát; az a mulatságos gondolat ötlött az eszébe, hogy ha akarná, egy perc alatt megszabadulhatna adósságától. Kedve lett volna szerelmeteskedni, ezt az embert jól megsarcolni, aztán a faképnél hagyni.

- Fogadjon el tőlem egy jó tanácsot, - szólt Amcsijanov félénken; - arra kérem, hogy őrizkedjék Kirilintől. Ő mindenütt szörnyü dolgokat beszél kegyedről.

- Szeretném tudni, hogy mit beszélhet én rólam ilyen félkegyelmü, - mondá hidegen Fjodorovna Nadezsda; erőt vett rajta a nyugtalanság s az a mulatságos gondolat, hogy megtréfálja a fiatal, csinos Amcsijanovot, egyszerre elvesztette előtte minden érdekességet.

- Ideje lemenni, - mondá aztán Fjodorovna Nadezsda; - hívnak.

Lent már kész volt a halászlé. Tányérokra szedték s enni kezdték azzal a szent áhítattal, amely csak a piknikeken szokta az embereket meglepni. S mindnyájan megegyeztek abban, hogy a halleves nagyon ízletes és hogy otthon soha ilyen jót nem ettek. Mint a hogy az már a piknikeken szokás: nem tudták, kinek melyik a pohara, melyik a kenyér-darabja, kilocsolták a bort a szőnyegre, meg a saját ruhájukra, elöntötték a sót; köröskörül pedig sötét volt, a tűz már nem égett oly világos fénynyel s mindenki rest volt fölkelni, hogy a tűzre gallyat dobjon. Mindenki ivott bort, még Kosztya és Kati is kapott egy-egy fél pohárral, Fjodorovna Nadezsda megivott előbb egy pohárral, aztán egy másikkal, egy kis nemes mámort kapott és egészen megfeledkezett Kirilinről.

- Pompás piknik, elragadó est, - mondá Lajevszkij, felvidulva a bortól, de mindezeknél én jobban szeretem a jó hideg telet. "Deres portól csillog hód-prémes gallérja."[20]

- Mindenkinek megvan a maga ízlése, - jegyezte meg Fon-Koren.

Lajevszkij kellemetlenül érezte magát; hátban a tűz pörzsölte, arcban pedig a Fon-Koren gyűlölete; a rendes, eszes embernek ezen gyűlölete, amelynek bizonyosan alapjának kellett lennie, őt megalázta, meggyengítette, s nem lévén képes annak ellenszegülni, keresett, tettetett hangon így szólt:

- Én szenvedélyesen szeretem a természetet s nagyon sajnálom, hogy nem vagyok természettudós. Irígylem önt.

- No, én meg nem sajnálom s nem is irígylem, - szólt közbe Fjodorovna Nadezsda. - Nem értem, hogy lehet akkor bogarakkal és csúszó-mászókkal komolyan foglalkozni, amikor a nép éhezik.

Lajevszkij egészen így gondolkozott. Egyáltalában nem konyitott a természettudományokhoz, ugyanazért sohasem tudott megbarátkozni olyan emberek tekintélyt követelő hangjával s tudományos, mélységes tekintetével, akik a hangyák bajúszával és a svábbogarak lábaival foglalkoznak, s mindig bosszankodott azon, hogy ezek az emberek a bogár-bajúszok és lábak alapján olyan kérdéseket akarnak eldönteni, amelyek az ember származásával vannak összeköttetésben. De a Fjodorovna Nadezsda szavait ő nem tartotta őszintéknek s csak azért, hogy ellentmondhasson neki, így szólt:

- A dolog lényege nem a bogarakban van, hanem a következtetésekben.


VIII.

Szedelőzködték, hogy visszahajtassanak. Már késő volt. Tizenegy óra körül. Mindnyájan fölültek már a kocsikra, csak Fjodorovna Nadezsda és Amcsijanov hiányoztak, akik a túlsó parton szaladgáltak és kacagtak.

- Kérem, siessenek! - kiáltott oda Szamojlenko.

- Nem kellene a hölgyeknek bort adni, - jegyezte meg halkan Fon-Koren.

Lajevszkij, elgyötrődve a pikniktől, Fon-Koren gyűlölködésétől és saját gondolataitól, odament Fjodorovna Nadezsdához s mikor ez vígan, örvendezve, oly könnyűnek érezve magát, mint a pehely, lihegve és kacagva megfogta Lajevszkijnek mind a két kezét, s fejét a mellére hajtotta, Lajevszkij visszalépett előle és szigoru hangon szólt:

- Úgy viseled magad, mint egy erkölcstelen, rossz leány.

Fjodorovna Nadezsda a Lajevszkij fáradt, kedvetlen arcán gyűlöletet látott és rögtön elvesztette jókedvét. Megértette, hogy túlságba ment, hogy nagyon rakoncátlanul viselte magát s elszomorodva, nehéznek, neveletlennek és mámorosnak érezve magát, Amcsijanovval együtt fölült arra a kocsira, amelyik éppen közel állt hozzá. Lajevszkij Kirilinnel, a zoológus Szamojlenkoval, a diakónus a hölgyekkel ültek egy kocsiba s a vonat megindult.

- Hát látod, ilyenek ők, - kezdte Fon-Koren, beburkolózva köpenyébe és behúnyva szemét.

- Hallottad, hogy Fjodorovna Nadezsda nem szeretne bogarakkal és csúszó-mászókkal foglalkozni, mert a nép éhezik. Így ítélnek meg minket a fölületesek mind. A rabszolgai, alattomos, a kancsukától és pálcától tíz nemzedékre megijesztett emberek remegnek s csak a hatalomnak tömjéneznek. De bocsássuk be csak az ilyeneket olyan szabad helyre, ahol nincs, aki őket torkon ragadja, azonnal kirúgnak a hámfából és megmutatják, hogy kik ők. Csak vigyázd meg: mily bátrak ők a műkiállításokon, múzeumokban, színházakban, vagy mikor a tudományokról van szó; hogy fontoskodnak, hogy húzzák föl szemöldökeiket, gyalázkodnak, kritizálnak... És okvetlenül kritizálnak, - ami egészen rabszolgai jellemvonás. Ha jól megfigyeled, konstatálod, hogy a művészeket és tudósokat többször szidják az emberek, mint a gonosztévőket, - ez pedig onnan van, mert a társadalom háromnegyedrésze csupa rabszolgalélek, éppen olyanok, mint ez az üres ember is. Az soha meg nem történik, hogy a rabszolga kezet nyújtana neked és őszintén megköszönné, hogy te dolgozol.

- Nem tudom, mit akarsz, - mondá Szamojlenko ásítva; - ő az istenadta, egyszerűen okos dologról akar veled beszélni, te meg milyen következtetéseket vonsz le abból! Te valamiért haragszol reá és Fjodorovna Nadezsdára is azért, hogy ővele van viszonya. Pedig az igen derék asszony.

- Eh, hagyd el! Közönséges, kitartott nő, rossz és feslett. Nézd csak, Davidovics Sándor, ha te egy egyszerü parasztasszonyt látsz, aki elhagyta az urát, semmi egyebet nem csinál, mint hihihi, hahaha, te azt fogod mondani: eredj dolgozni. Hát itt miért húzod meg magad, s miért nem mersz igazat mondani? Csak azért, mert Fjodorovna Nadezsdát nem egy matróz, hanem egy hivatalnok tartja ki?

- Ugyan mit csináljak én vele? - mondta haragosan Szamojlenko, - megverjem, vagy mi?

- Ne hízelegj a hibának és bűnnek. Mi csak háta mögött szóljuk le a bűnt, ez pedig olyan, mint ha az ember a zsebében tartott öklével fenyegetődzik. Én zoológus vagyok, vagy szociológus, - ami egy és ugyanaz, - te pedig orvos vagy; az emberek hisznek nekünk, kötelességünk tehát nekik megmutatni azt a szörnyű kárt, amelyet nekik és a következő generációnak olyan hölgyek megtűrése okozni fog, aminő Ivanovna Nadezsda.

- Nem Ivanovna, hanem Fjodorovna, - igazította ki Szamojlenko. - Hát ugyan mit tehetnek az emberek, a társadalom?

- A társadalom? Az az ő dolga. Én szerintem a legegyenesebb és legbiztosabb út az erőszak. Manu militari kell őt a férjéhez visszavinni, ha pedig a férje vissza nem fogadja, akkor kényszermunkára vagy javító-intézetbe kell küldeni.

- Juj! - sóhajtott föl Szamojlenko, azután kis szünet mulva halkan kérdezte: - te a napokban azt mondtad, hogy olyan embereket, mint Lajevszkij, meg kell semmisíteni; hát mondd csak: ha az állam vagy a társadalom... izé... téged bízna meg a Lajevszkij megsemmisítésével, te vállalkoznál rá?

- Még csak a kezem se remegne.