A párbaj (Csehov)/I–IV. fejezet

A párbaj szerző: Anton Pavlovics Csehov, fordító: Szabó Endre

V–VIII. fejezet →

I.

Reggeli nyolc óra volt; az az idő, amikor a katonatisztek, hivatalnokok és fürdőző vendégek a meleg, tikkasztó éjjel után a tengerben fürödni szoktak, azután a pavillonban kávét vagy teát isznak.

Lajevszkij Andrejics Iván, egy fiatal, mintegy huszonnyolcéves, szikár, szőke ember, fején pénzügyminiszteri hivatalnoki sapkával, papucsban, lejövén megfürödni, több ismerőssel találkozott a tengerparton, a többi közt jóbarátjával, Szamojlenko katonaorvossal.

Ez a Szamojlenko az ő rövid nyiratu nagy fejével, kurta nyakával, mohos fekete szemöldökével, vörös arcával, nagy orrával, szürkülő pofaszakállával, kövérségével s mindehhez karcos, katonás basszus hangjával, minden megérkező vendégre olyan kellemetlen hatást gyakorolt, mintha akadékos, nyers ember lett volna, de az első ismerkedés után két-három nap mulva arca elkezdett rendkivül jónak, kedvesnek, sőt szépnek is látszani. Eltekintve szögletességétől és nyers hangjától, Szamojlenko békés, határtalanul jó és mindenkit lekötelező ember volt. A városban mindenkivel tegeződött, mindenkinek adott pénzt kölcsön, mindenkit gyógyított, megbékéltetett, piknikeket rendezett, amelyeken ő sütött-főzött, még pedig a bablevest igen izletesen; minduntalan közbenjárt és kunyorált valakinek az ügyében és mindig örült valaminek. Általános volt róla a vélemény, hogy hiba nélkül való ember, csak két gyöngéje van: először az, hogy restelte a jólelküségét és ezt sivár arckifejezéssel, meg csinált gorombasággal igyekezett álcázni; másodszor az, hogy szerette, ha a sebészorvosok és katonák nagyságos úrnak hívták, jóllehet csak polgári tanácsosi rangja volt.

- Felelj nekem egy kérdésemre, Davidovics Sándor, - kezdte Lajevszkij, amikor mind a ketten nyakig benne voltak a vízben. - Például te megszerettél egy nőt és összejöttél vele; éltél vele több mint két évig, kiszerettél belőle s érezni kezded, hogy ő neked nem kell. Mit csinálnál ilyen esetben?

- Nagyon egyszerü. Menj, kincsem, a merre a két szemed lát, - ebből áll az egész.

- Könnyü azt mondani. De ha az nem tud hová lenni? Egyedülálló asszony, nincs sem rokona, sem egy garasa, dolgozni nem tud...

- Nos, akkor lökj neki vagy ötszáz rubelt, akár havonkint huszonötöt, azzal vége! Nagyon egyszerü.

- Vegyük, hogy neked van ötszáz rubeled, vagy havonkint huszonöt, de az a nő, akiről én beszélek, intelligens és büszke, vajjon meg mernéd-e őt pénzzel kinálni? És milyen formában?

Szamojlenko felelni akart, de ebben a pillanatban mindkettőjüket elborította egy nagy hullám, amely nekiment a partnak, aztán visszafolyt az apró kavicson. A jóbarátok kimentek a partra és öltözködni kezdtek.

- Persze: nehéz dolog olyan nővel élni, akit az ember nem szeret, - szólt Szamojlenko, kirázva csizmájából a fövényt, - de emberségesen kell gondolkozni, Ványa. Ha ilyesmi velem történnék, én még csak távolról sem sejtetném, hogy már nem szeretem és holtig vele élnék.

Hirtelen szégyelni kezdte magát most mondott szavaiért; összeszedte hát magát és így szólt:

- Különben én nem bánnám, ha egyáltalában nem volna asszonynépség a világon. Ördög vigye őket.

A cimborák felöltöztek és bementek a pavillonba. Itt Szamojlenko annyira otthon volt, hogy külön csészéket is tartottak számára. Minden reggel egy csésze kávét, egy nagy pohár jegesvizet és egy pohárka konyakot szolgáltak föl neki; először megitta a konyakot, azután a meleg kávét, majd meg a jegesvizet s ez úgy látszik: nagyon izlett neki, mert az ivás után szeme szinte meghízott, mind a két kezével végigsimította szakállát és a tengerre nézve azt mondta:

- Csodálatosan szép látvány!

Lajevszkij egy hosszu éj után, amelyet bántó, céltalan gondolatokkal töltött, amelyek nem engedték őt aludni s úgy látszott: még növelték az éj nyomasztó voltát és sötétségét, egészen levertnek és fáradtnak érezte magát. A fürdéstől és kávéivástól sem lett jobban.

- Folytassuk beszélgetésünket, Davidovics Sándor, - mondá Lajevszkij. - Nem hallgatok el semmit s megmondom neked, mint jó barátomnak, egész őszintén: Fjodorovna Nadezsdával rosszul áll a dolgom... nagyon rosszul! Bocsáss meg, hogy beleavatlak titkomba, de szükségét éreztem, hogy elmondjam, ami a lelkemen fekszik.

Szamojlenko megérezve, hogy miről lesz szó, szemét lesütötte s ujjaival az asztalon dobolni kezdett.

- Két esztendőt töltöttem vele és kiszerettem belőle, - folytatta Lajevszkij, - vagyis helyesebben szólva: rájöttem: hogy itt szerelem nem is volt. Ez a két év - csalás.

Lajevszkijnak szokása volt, hogy beszéd közben figyelmesen nézte tenyerét, körmét rágta, nagy ujjaival a kézelőjét igazgatta. Most is azt cselekedte.

- Nagyon jól tudom, hogy te nem segíthetsz rajtam, - folytatta, - de ismétlem: azért beszélek, mert a magamféle szerencsétlen és felesleges embernek egyetlen menedéke a beszélgetés. El kell mondanom minden lépésemet, föl kell tálalnom ferde életemnek magyarázatát és mentségét valakinek a teóriájában, valamely irodalmi típusban, például abban, hogy mi nemes emberek elkorcsosulunk stb. A mult éjjel például azzal vigasztaltam, magamat, hogy azt mondogattam magamban: "Ah, be igaza van Tolsztojnak, mily kiméletlenül igaza!" s ettől megkönnyebbültem. Valóban, barátom, az nagy író!

Szamojlenko, aki sohasem olvasta Tolsztojt, de mindennap készült, hogy elolvassa, zavarba jött és azt mondta:

- Igen, minden író képzeletből ír, ő pedig egyszerüen a természetből...

- Istenem, - sóhajtott Lajevszkij, - mennyire eltorzít bennünket a civilizáció! Beleszerettem egy férjes asszonyba, ő meg én belém... Eleinte csókolóztunk, voltak csöndes, ábrándos esték, esküdözések, Spencer-ideálok és közös érdekek... Mily hazugság! Tényleg a férjtől bújtunk el, de azt hazudtuk magunknak, hogy a kellemetlen világ elől menekültünk. Jövőnket így rajzoltuk le: Kezdetben a Kaukázusban, míg megismerkedünk a helylyel és az emberekkel, én felöltöm az egyenruhát, és szolgálni fogok, azután pedig szerzünk egy darabka földet és élünk arcunk verejtékével, szőlőt müvelünk, szántunk, vetünk stb. Ha te lettél volna a helyemen, vagy az a te zoológusod, Fon-Koren,[1] ti talán együtt éltetek volna Fjodorovna Nadezsdával harminc évig is s utódaitoknak nagyszerü szőlőkertet és ezer gyeszjatin kukoricaföldet hagytatok volna; én azonban az első naptól kezdve tönkrementnek éreztem magamat. A városban tűrhetetlen a hőség, az unalom, a néptelenség, s ha kimegy az ember a mezőre, ott minden bokor és kő alatt skorpió és kígyó leskelődik; a mezőn túl pedig hegy és pusztaság. Idegen emberek, idegen természet, kezdetleges kultura - mindez, kedves barátom, nem oly könnyü, mint a Nevszkij-Proszpekten jó bundában Fjodorovna Nadezsdával karonfogva sétálni és délszaki vidékekről álmodozni. Itt küzdeni kell nem életre, hanem halálra, s milyen hős vagyok én? Sajnálatraméltó elpuhult ember. Ugyanazért mindjárt az első napon világos volt előttem, hogy az én szőlőművelési és más terveim nem érnek semmit. Ami pedig a szerelmet illeti, csak annyit mondok, hogy együtt élni egy olyan nővel, aki olvasta Spencert s eljött veled a világ végére, épp oly kévéssé érdekes, mint valamely Anfiszával vagy Akulinával[2] élni. Épp úgy megvan neki a maga szaga a ruha-keményítőtől, pudertől és egyéb patikaszertől, csakúgy megvan minden reggel a hajbodorító papillon és csakúgy ismétlődik az önámítás...

- Keményítő nélkül nem lehet meglenni a háztartásban, - szólt Szamojlenko, elpirulva attól, hogy Lajevszkij oly nyíltan beszél vele egy ismerős nőről; - látom, Ványa, hogy ma nem vagy jó kedvedben... Fjodorovna Nadezsda igen szép, művelt nő, te pedig igen okos ember vagy... Miért ne volnátok egymásnak valók? Persze: nem vagytok megesküdve, - folytatta Szamojlenko körültekintve, - de ez nem a ti hibátok, azonkivül meg - - nem kell előítéletesnek lenni, hanem a korunkbeli ideák magaslatán állani... Én magam is a polgári házasság híve vagyok, igenis... De - szerintem, - ha már egyszer összementetek, hát együtt kell élnetek holtig.

- Szerelem nélkül?

- Mindjárt megmagyarázom neked, - mondá Szamojlenko. - Mintegy negyven évvel ezelőtt volt itt egy öreg ágens; roppant nagyeszü ember! Hát az szokta volt mondogatni: a családi életben fődolog a türelem... Érted Ványa? Nem a szerelem, hanem a türelem... A szerelem nem tarthat sokáig. Két-három évig éltél szerelemben, most pedig úgy látszik, családi életed elérte azt a korszakot, amikor neked az egyensúly föntartása céljából elő kell venned minden türelmedet.

- Te hiszel a te öreg ágensednek, de én rám nézve a te tanácsod tiszta ostobaság. A te vén embered lehetett képmutató, ő erőltethette a türelmet s e mellett úgy nézhetett a nem-szeretem emberre, mint olyan tárgyra, amelyre szüksége van, de én még oly mélyre nem sülyedtem; ha én rá akarom adni a fejemet a türelemre, akkor veszek magamnak gimnasztikai vas-sulykokat, vagy egy rakoncátlan lovat, de emberen nem próbálgatom türelmemet.

Szamojlenko bort és jeget kért. Amikor egy-egy pohár bort megittak, Lajevszkij azt kérdezte:

- Mondd csak, kérlek, mi az az agyvelőlágyulás?

- Az... hogy is mondjam csak?... olyan betegség, amelynél az agyvelő meglágyul... mintha ellevesednék.

- Gyógyítható?

- Igen, ha nem haladt nagyon előre... hideg zuhanyok... mustár... aztán valamit belsőleg...

- Úgy. Hát nézd csak, milyen az én helyzetem. Vele élni nem bírok: ez túlhaladja minden erőmet. Míg veled vagyok: filozofálok, mosolygok, de otthon teljesen elvesztem lélekjelenlétemet. Annyira kínos a helyzetem, hogy ha például azt mondanák, hogy kötelességem ő vele legalább még egy hónapig élni, hát én talán golyót röpítenék agyamba. És elhagynom őt még sem lehet. Egyedül áll, dolgozni nem tud, pénzünk nincs, sem nekem, sem neki. Hová lesz? Kihez megy? nem tudom elképzelni. Nohát, mondd, mittévő legyek?

- Hm, - dünnyögött Szamojlenko, nem tudván mit felelni. - Szeret ő téged?

- Igen, szeret annyira, amennyire az ő korában és az ő temperamentuma mellett férfira szüksége van. Tőlem elválnia épp oly nehezére esnék, mint a hajbodoritó papillonoktól vagy a pudertől. Én az ő boudoirjának nélkülözhetetlen kiegészítő része vagyok.

Szamojlenko zavarba jött.

- Ványa, te ma rosszkedvü vagy, - szólt azután, - talán nem aludtad ki magad.

- Csakugyan, rosszul aludtam... Általában nagyon rosszul érzem magam, barátom... Fejem puszta, szívem szinte fagyos, valami gyöngeség vett erőt rajtam... Futnom kell!

- Hová?

- Oda, északra. A fenyvesek, gombák, emberek, eszmék közé... Fele életemet adnám, ha valahol a moszkvai, vagy tulai kormányzóságban megfürödhetnék, aztán vagy három óráig csatangolhatnék, ha mindjárt a leghitványabb diákkal is, és fecsegnék, fecsegnék... Milyen az a széna-illat! Emlékezel! Esténkint pedig, amikor az ember a kertben sétálgat, a házból lehallatszik a zongora hangja és oda hallani, amint a vasúti vonat valahol messze tompán dübörög...

Lajevszkij szinte kacagott a boldogságtól, könybe lábadtak szemei, s hogy könyeit elrejtse, átnyúlt a szomszéd asztalra gyufáért.

- Én meg már tizennyolc év óta nem voltam Oroszországban, - mondá Szamojlenko. - Már azt is elfeledtem: mi s hogy van ott? Szerintem a Kaukázusnál nincs nagyszerübb vidék.

- Verescsaginnak van egy képe: egy mélységes kút fenekén kínlódnak a halálra itéltek. Éppen ilyen mély kútnak látom én a te nagyszerü Kaukázusodat. Ha választanom lehetne a kettő közül, hogy vagy kéményseprő legyek Szent-Pétervárott, vagy legyek itt fejedelem, platánok alatt heverjek s ezeket az idióta lezg leányokat nézzem, hát én inkább kéményseprő lennék. A cserkesznők - valójában rettenetes hitványságok!

Lajevszkij elgondolkozott. Látva összegörbült testét, egy pontra szegezett szemeit, halvány izzadó arcát és beesett halántékát, megrágott körmeit és lábáról leleffenő papucsát, amelyből kilátszott rosszul bestoppolt harisnyája, Szamojlenkon erőt vett a sajnálkozás s valószínűleg azért, mert Lajevszkij a magával tehetetlen gyereket juttatta eszébe, azt kérdezte tőle:

- Él még anyád?

- Igen, de haragban vagyok vele. Nem tudta nekem ezt a viszonyt megbocsátani.

Szamojlenko szerette barátját. Lajevszkijt jó fiúnak, diákos embernek tartotta, akivel el lehet iszogatni, nevetgéreszni és anekdotázni. De az, amit utóbbi időben észrevett rajta, neki rendkivül nem tetszett. Lajevszkij sokat ivott és olyankor, amikor nem kellett volna, kártyázott, elhanyagolta hivatalát, többet költött, mint a mennyit állása megengedett volna, beszédközben gyakran használt triviális kifejezéseket, papucsban járt az utcán és idegenek előtt is összeveszett Fjodorovna Nadezsdával: - ez sem tetszett Szamojlenkonak. Az pedig, hogy Lajevszkij filológiát hallgatott, két havi folyóiratot járatott s gyakran oly okosan beszélt, hogy csak kevesen tudták megérteni és hogy egy intelligens nővel élt: - mindezt nem értette ugyan Szamojlenko, de tetszett neki, s Lajevszkijt magánál különbnek tartotta és nagyra becsülte.

- Még egy részlet, - mondá Lajevszkij fejét rázva, - csakhogy az köztünk maradjon. Én még titkolom egyelőre Fjodorovna Nadezsdától, hát valahogy ki ne kottyantsd előtte... Tegnapelőtt levelet kaptam, hogy férje agylágyulásban meghalt...

- Isten nyugosztalja, - sóhajtott Szamojlenko, - hát ezt miért titkolod előtte?

- Ha megmutatnám neki ezt a levelet, az annyit jelentene, hogy: gyerünk babám a templomba és esküdjünk meg. Előbb ki kell magyarázni egymás közt a mi viszonyunkat. Ha majd ő meggyőződik afelől, hogy nekünk együtt maradni lehetetlen, akkor megmutatom neki a levelet. Akkor ez semmi veszedelemmel sem fog járni.

- Tudod mit, Ványa? - mondá Szamojlenko s arca hirtelen szomoru és könyörgő kifejezést öltött, mintha valami nagyon kellemeset akarna kérni s félne, hogy azt megtagadják, - házasodjál meg, galambocskám!

- Minek?

- Teljesítsd kötelességedet azzal a derék nővel szemben. Férje meghalt s igy maga a Gondviselés mutatja meg neked, hogy mit kell cselekedned.

- De értsd meg, te bolond, hogy ez lehetetlen. Szerelem nélkül megházasodni épp oly csúf és férfiatlan dolog, mint misére járni a hitetlennek.

- De köteles vagy vele.

- Mért volnék köteles? - kérdezte ingerülten Lajevszkij.

- Azért, mert megszöktetted őt a férjétől és magadhoz vetted a saját felelősségedre.

- De hiszen érthetőn, oroszul mondom neked, hogy nem szeretem!

- No, ha nincs szerelem, hát... legalább tiszteld és becsüld.

- Legalább tiszteld, becsüld! - dühöngött Lajevszkij; - mintha valami apáca-fejedelemasszony volna. Rossz pszikológus és fiziológus vagy te, ha azt gondolod, hogy az ember, ha egy nővel él, a tiszteletre és becsülésre szoritkozhatik. Az asszonynak mindenekelőtt hálószoba kell.

- Ványa, Ványa... - szólt Szamojlenko pironkodva.

- Te vén gyerek vagy, teoretikus, én pedig fiatal aggastyán és praktikus, s mi soha sem fogjuk egymást megérteni. Jobb is, ha abban hagyjuk ezt a beszélgetést.

- Musztafa![3] - kiáltott Lajevszkij a pincérre, - mivel tartozunk?

- Nem, nem, - szólt a doktor megijedve, s megragadva Lajevszkij kezét; én fizetek. Én parancsoltam. Ird föl nekem! - kiáltott azután Musztafára.

A két jóbarát fölkelt s elindult a part mentén. A boulevard bejáratánál megálltak, s búcsúzásul kezetszorítottak.

- Nagyon el vagytok ti kényeztetve, urak! - sóhajtott Szamojlenko, - a sors fiatal, szép, művelt nőt küldött neked, neked pedig - nem kell; ha nekem az Isten egy görbehátu, vénasszonyt küldene is, csak jó és szelid lenne, én meg volnék elégedve. Élnék vele az én kis szőlőskertemben és...

Szamojlenko itt egy pillanatra megállt és így folytatta:

- És... hadd lenne az a dolga a vén boszorkánynak, hogy gondoskodnék a szamovárról.[4]

Lajevszkijtól elválva, Szamojlenko végigment a boulevardon. Amint komolyan, méltóságosan, szigoru arckifejezéssel, az ő hófehér kabátjában és remekül kifényesített csizmájában, mellét kidüllesztve, (amelyen a Vladimir-rendjel szalagja piroslott), végigment a boulevardon, nagyon tetszett önmagának s azt hitte, hogy mindenki megelégedéssel néz reá. Anélkül, hogy fejét forgatta volna, jobbra-balra nézegetett s megelégedéssel konstatálta, hogy az egész utca igen rendben van, hogy a fiatal ciprus-fák, eukaliptuszok és az éppen nem szép vézna pálmafák igen szépek s idővel nagyszerü árnyékot fognak vetni, s hogy a cserkeszek becsületes és vendégszerető nép. "Különös, hogy a Kaukázus Lajevszkijnek nem tetszik, - gondolta magában, - nagyon különös." Aha! öt fegyveres katona jött vele szembe: s azok tisztelegtek neki a fegyvereikkel. Az utca tulsó felén pedig egy hivatalnok ment a gimnazista fiával...

- Konsztantinovna Mária! jó reggelt kivánok, - kiáltott oda Szamojlenko, barátságosan mosolyogva. - Fürödni tetszett járni? Ha, ha, ha... Tisztelem Alexandrovics Kikodémot!

S tovább ment, folytatva a mosolygást, de meglátva a vele szembe jövő Bilyn tábori sebészt, hirtelen összerántotta szemöldökét, megállitotta a sebészt és azt kérdezte tőle:

- Van-e valaki a kórházban?

- Senki, nagyságos uram.

- Úgy?

- Senki, nagyságos uram.

- Jól van, mehetsz.

Méltóságosan bicegve ment oda egy frissitőket kínáló boltocskához, amelyben az asztal mögött egy kövér, vén zsidóasszony ült, aki cserkesznőnek adta ki magát; Szamojlenko odaszólt, de oly hangosan, mintha ezredet vezényelt volna:

- Legyen olyan jó, adjon egy pohár szódavizet!

II.

Lajevszkijnek Fjodorovna Nadezsda iránti ellenszenve leginkább abban mutatkozott, hogy minden, amit az mondott vagy tett, Lajevszkij előtt hazugságnak, vagy a hazugsághoz hasonlónak tetszett, s mindaz, amit Lajevszkij a nők és a szerelem ellen olvasott, úgy tünt föl neki, mint ami nagyon ráillett Fjodorovna Nadezsdára és ennek férjére. Mikor hazaért, Fjodorovna Nadezsda már föl volt öltözve, meg volt fésülködve, az ablaknál ült, és mintha igen fontos dolgot végzett volna, kávézott, közben egy folyóiratot lapozgatott, s Lajevszkij első gondolata az volt, hogy a kávéivás egyáltalán nem olyan nevezetes foglalkozás, hogy ahhoz fontos arcot kellene vágni, s hogy egészen hiábavaló volt neki a fésülködéssel az időt vesztegetni, mert itt ugyan senki sincs, akinek ő megtetszhetnék és nincs is miért megtetszenie. Lajevszkij még a folyóirat füzetében is hazugságot látott. Gondolta magában: ez az asszony azért öltözködik és fésülködik, hogy tessék, és azért olvas, hogy okosnak lássék.

- Nem baj, ha én ma fürödni megyek? - kérdezte az asszony.

- Bánom is én. Azt hiszem: akár elmégy, akár nem, attól nem lesz földindulás.

- Azért kérdezem, nehogy majd az orvos megharagudjék.

- Hát akkor kérdezd meg a doktortól. Én nem vagyok doktor.

Ezúttal Lajevszkijnak különösen nem tetszett a Nadezsda meztelen, fehér nyaka és a nyakcsigáján felgöndöritett haj s eszébe jutott, hogy Karenina Annának,[5] mikor a férjéből kiszeretett, a férje fülei nem tetszenek - s gondolta magában: mennyire igaz ez, mennyire igaz! Gyöngeséget s fejében ürességet érezve, bement a dolgozó-szobájába, lefeküdt a divánra s letakarta arcát zsebkendőjével, hogy a legyek ne háborgassák. A kellemetlen, lanyha gondolatok mind egy és ugyanazon tárgy körül forogtak agyában, mint egy hosszú, terhes szekérsor, őszi, ködös estén, s valami nyügös álmatagság vett rajta erőt. Úgy tetszett neki, hogy ő vétkes Fjodorovna Nadezsda és ennek férje irányában s hogy a férj éppen az ő vétke folytán halt meg. Úgy tetszett neki, hogy vétkes a saját élete irányában, a melyet elrontott, vétkes a magasabb eszmék, a tudás és munka irányában s ez a világ nem itt látszott előtte lehetségesnek, ahol éhes törökök és lusta abcházok csatangolnak, hanem ott, északon, ahol van operaház, színház, hirlap és szellemi munka minden képzelhető formája. Becsületes, tanult, emelkedett szellemü és tiszta csak ott lehet az ember, és nem itt.

Hibáztatta magát abban, hogy nincsenek ideáljai s vezéreszméi az életben, jóllehet, maga sem értette egész világosan, hogy ezek mit jelentenek. Ezelőtt két évvel, mikor megszerette Fjodorovna Nadezsdát, úgy tetszett neki, hogy neki Fjodorovna Nadezsdával csak össze kell menni és elutazni vele a Kaukázusba és ezáltal megváltja magát az élet hitványságától és ürességétől; így most is meg volt győződve a felől, hogy csak el kell hagynia Fjodorovna Nadezsdát s elutazni Pétervárra, - és azzal mindent elér, amit óhajt.

- Megszököm, - dörmögött magában, felülve és körmét rágva, - megszököm!

Elképzelte: mint ül fel a gőzhajóra, azután megreggelizik, hideg bort iszik, a fedélzeten hölgyekkel beszélget, azután Szevasztopolban vasútra ül. Üdvözlégy, szabadság! Az állomások egymásután tünedeznek föl, a lég egyre hűvösebb és élesebb lesz; im, már föltűnnek a nyírfák és fenyők, ime: Kurszk, Moszkva... A vasúti vendéglőkben scsi,[6] bárányhus kásával, szőlő, sör, egyszóval nem Ázsia, hanem Oroszország, igazi Oroszország. Az utasok a szakaszokban kereskedésről, új énekesnőkről, a francia-orosz rokonszenvezésről beszélnek; mindenütt kulturális, intelligens élet érezhető...

Csak mentől hamarabb, tovább! Ime: végre a nyevszkij-prospekt, a balysájá morszkájá-utca, azután a kovenszkij-sikátor, ahol ő valamikor diákokkal lakott; ime: a kedves szürke ég, a szitáló eső, az ázott bérkocsisok...

- Andrejevics Iván, - szólt valaki a szomszéd szobában; - itthon van ön?

- Itt vagyok! - felelt Lajevszkij; - mi kell?

- Az iratok.

Lajevszkij renyhén, szédülő fejjel kelt föl és ásítva, papucsával slappogva ment a szomszéd szobába. Ott a nyitott ablak alatt állt egy fiatal hivatalnok-társa és az ablakpárkányon hivatalos iratokat rakosgatott.

- Mindjárt, galambocskám, - szólt lágyan Lajevszkij s elment tintatartót keresni; visszatérve az ablakhoz, aláírta az aktákat, a nélkül, hogy elolvasta volna, csak azt mondta: "Meleg van."

- Az ám! Bejön ma?

- Aligha. Valahogy nem jól érzem magamat. Mondja meg lelkem Seskovszkijnak, hogy ebéd után benézek hozzá.

A hivatalnok elment. Lajevszkij megint lefeküdt a diványra és elgondolkozott:

- Tehát meg kell fontolni és összeegyeztetni minden körülményt. Mielőtt innen elmegyek, ki kell fizetni adósságaimat. Van vagy kétezer rubelnyi adósságom. Pénzem... Ez persze nem fontos dolog; most kifizetek valahogy egy részt, a többit pedig megküldöm majd Szent Pétervárról... A legfőbb itt Fjodorovna Nadezsda... Mindenekelőtt ki kell magyarázni a mi helyzetünket... Igen...

Erre az jutott eszébe, hogy nem kellene-e Szamojlenkóhoz elmenni egy kis tanácskozás végett?

- Elmenni lehet, - gondolta aztán, - de mi hasznom lesz belőle? Megint minden apropos nélkül a boudoirról, a nőkről, és arról fogok neki beszélni, hogy mi tisztesség és mi nem tisztesség? Micsoda beszélgetés folyhatik pedig most a tisztességről és nem tisztességről, amikor nekem mentől előbb az életemet kell megmenteni, mikor én belehalhatok ebbe az átkozott hálóba. Végre is tisztába kell jönnöm az iránt, hogy olyan életet folytatni, mint az enyém: a valóság és vadság, ami mellett minden más csak aprólékosság, semmiség. Megszököm! - dörmögött leülve, - megszököm.

A tenger puszta partja, a türhetetlen hőség s a füstölgő lilaszinü hegyek unalmas egyformasága nyomasztólag hatottak reá, s úgy tetszett neki, mintha azok őt megkárosították volna. Mert meglehet, ő akkor tehetséges és rendkivül becsületes; meglehet, hogy ha nem vennék körül mindenfelől a tenger és a hegyek, ő belőle rendkivül derék gazda, nagy államférfi, szónok, publicista lett volna. Ki tudja? S ha úgy van, akkor nem ostobaság-e arról okoskodni: tisztességes-e, vagy nem tisztességes az, ha a tehetséges ember, mint példának okáért a zenész, vagy festő, meg akarván szabadulni a fogságból, áttöri a falat és megcsalja a börtönőröket? Az ilyen ember helyzetében minden tisztességes.

Két órakor Lajevszkij és Fjodorovna Nadezsda ebédhez ültek. A szakácsné rizslevest adott föl, mire Lajevszkij azt mondta:

- Mindennap egy és ugyanaz. Miért ne lehetne már egyszer scsit főzetni?

- Nincs hozzá káposzta.

- Furcsa! Szamojlenkónál is, Konsztantinovna Máriánál is főznek scsit! csak nekem kell - tudja Isten miért, - ezt az émelygős kotyvasztékot ennem. Galambocskám, ez így nem mehet.

Mint az a házasfelek legnagyobb részénél történni szokott, régebben sohasem mult el egy ebéd sem Lajevszkij és Fjodorovna Nadezsda közt szeszélyeskedések és jelenetek nélkül, de attól kezdve, mikor Lajevszkij elhatározta, hogy már nem szereti Fjodorovna Nadezsdát, igyekezett mindenben engedni Fjodorovna Nadezsdának, szeliden, gyöngéden beszélt vele, mosolygott, galambocskájának nevezte s ebéd után homlokon csókolta.

- Ez a leves olyan, mintha labodából volna - folytatta Lajevszkij mosolyogva; erőt vett magán, hogy udvariasnak lássék, de nem birt magával s kifakadt: nálunk senki sem ügyel a háztartásra... Ha már te oly nagyon beteg vagy, vagy annyira el vagy foglalva az olvasással, hát jól van: majd én látok a konyha után.

Régebben Fjodorovna Nadezsda azt felelte volna neki: "Tessék!" vagy: "Amint látom, te én belőlem szakácsnét akarsz csinálni," - de most csak félénken nézett rá és elpirult.

- Nos, hogyan érzed ma magadat? - kérdezte aztán gyöngéden Lajevszkij.

- Ma jobban, csak egy kicsit gyenge vagyok.

- Vigyázz magadra, galambocskám. Nagyon aggódom miattad.

Fjodorovna Nadezsdának valami baja volt. Szamojlenko azt mondta, hogy váltakozó hideglelése van s kinát etetett vele; egy másik orvos, Usztimovics, egy magas, szikár, morózus ember, aki nappal otthon ült, este pedig hátratett kezekkel s kezében hátratartott bottal csöndesen sétálgatott a partokon s pöfékelt, - azt mondta, hogy Fjodorovna Nadezsdának női betegsége van és meleg borogatásokat rendelt neki. Régebben, amikor Lajevszkij még szerelmes volt, a Fjodorovna Nadezsda betegsége miatt szánalmat és félelmet érzett, most azonban a betegségben is tettetést látott. A sárgás arcszín, az álmosság, lanyha tekintet és ásitozás, ami mind jelentkezett Fjodorovna Nadezsdánál a lázas állapotok után, továbbá az, hogy a láz alatt Fjodorovna Nadezsda egy nagykendőbe burkolva, térdét összehuzva feküdt s inkább kis fiuhoz hasonlított, mint asszonyhoz, s hogy szobájában nehéz volt a lég és valami kellemetlen szag volt érezhető: - mindez az ő véleménye szerint szétoszlatta az illuziót s megölője volt a szerelemnek és házasságnak.

Második tál ételül spenótot adtak föl keményre főtt tojással, Fjodorovna Nadezsdának pedig, mint betegnek, valami tejes ételt. Amikor az kanalával belenyúlt a tejbe, aztán kelletlenül enni kezdett, Lajevszkij pedig hallva a tej ivása közben a kortyanásokat, oly nagy gyűlöletet érzett, hogy még a feje is megviszketett tőle. Beismerte, hogy ilyen gyűlöletes érzés még egy kutya iránt is méltánytalan volna, de azért mégsem magára haragudott, hanem Fjodorovna Nadezsdára, azért, hogy ez fölébresztette benne ezt az érzést, és most már értette, hogy a szerelmesek miért ölik meg néha szeretőjüket. Ő maga, persze, ezt meg nem cselekedné, de ha esküdt lenne, ő fölmentené az ilyen gyilkost.[7]

- Merci, galambocskám, - mondá Lajevszkij az ebéd után és homlokon csókolta Fjodorovna Nadezsdát.

Visszamenve szobájába, vagy öt percig járt egyik szögletből a másikba, kancsalul nézegetett csizmáira, aztán leült a divánra, kezébe vette a csizmát és dörmögött:

- Szökni! Szökni! Megmagyarázni a helyzetet, aztán szökni.

Lefeküdt a divánra s újra arra gondolt, hogy meglehet, a Fjodorovna Nadezsda férje az ő vétke miatt halt meg.

- Vádolni valakit azért, hogy szerelmes lett vagy szerelme elmult, ostobaság, igyekezett magát megnyugtatni, miközben lábait rendbe hozta, hogy fölhuzza a csizmát; a szerelem és gyűlölet nem tőlünk függ. Ami pedig a férjet illeti, hát meglehet, hogy én közvetve egyik oka voltam az ő halálának, de mindazáltal hibás vagyok-e én abban, hogy megszerettem az ő feleségét s az ő felesége engem?

Ezután fölállt s előkeresvén sapkáját, elindult hivatalnok-társához, Seskovszkijhoz, akinél mindennap összegyültek a hivatalnokok kártyázni és sört inni.

- Az én határozatlanságommal egészen olyan vagyok, mint Hamlet, - gondolta utközben Lajevszkij, - mily igazán írta meg azt Shakespeare, óh, mily igazán!

III.

Szamojlenko doktor, hogy ne unja magát, meg hogy szivességet tehessen utolsó szükségben az újonnan érkező, nem-családos embereknek, akik, minthogy vendéglő a városban nem volt, nem tudtak hol ebédelni, a szállásán table-d'hote félét tartott. Ebben az időben csak két kosztosa volt: Fon-Koren fiatal zoologus, aki nyárban jött a Fekete-tengerre a meduzák embriologiájának tanulmányozására és Pobjedov diakónus, aki csak nemrég került ki a szemináriumból, s akit azért küldtek ide, hogy helyettesítse a helybeli beteges diakónust. Mindaketten tizenkét rubelt fizettek havonkint ebédért és vacsoráért és Szamojlenko becsületszavukat vette, hogy két órakor mindig pontosan megjelennek az ebédnél.

Első rendesen Fon-Koren volt. Szótlanul leült a vendégszobában s fölvéve az asztalról egy albumot, figyelmesen nézegetni kezdte az ismeretlen, széles nadrágu, cilinderes férfiak és krinolinos, fejkötős asszonyok kopott fotografiáit. Ezek eredetijei közül Szamojlenko is csak néhányat ismert már névszerint, azokról pedig, akiket már névszerint sem ismert, egyet sóhajtva rendszerint, azt a fölvilágosítást adta, hogy: "nagyszerü, rendkivül nagyeszü ember!" Elvégezvén az albumot, Fon-Koren a polcról levette a forgópisztolyt, behunyta balszemét, sokáig célozott a Voronzov herceg arcképére, vagy pedig a tükör elé állt s vizsgálgatta abban a maga sötét arcát, nagy homlokát, fekete haját, amely oly göndör volt, mint a négereké, szines olcsó ingét, amely nagy virágaival hasonlított a perzsa szőnyeghez, és a mellény helyett derekára kötött széles bőrövet. Ez a maga-magát való szemlélés aligha jobban nem tetszett neki, mint az album vizsgálása, vagy a drága fogantyus pisztoly próbálgatása. Nagyon meg volt elégedve arcával is, gondosan megnyirt szakállával is, széles vállaival is, amelyek szemmellátható tanubizonyságai voltak az ő jó egészségének és erős szervezetének. Meg volt elégedve gigerlis ruhájával is, az ing színéhez választott nyakkendőtől kezdve egész a sárga cipőig.

Míg ő az albumot vizsgálta és a tükör előtt állt, azalatt Szamojlenko a konyhában és a pitvarban forgolódott, kabát és mellény nélkül, meztelen mellel, izgatottan és izzadva rendezgette az asztalt, készítette a salátát vagy valami sültet, gondoskodott ugorkáról, és a sódarhoz való hagymáról, miközben haragosan düllesztette szemét a neki segitő katona-szolgára, hol a késsel, hol a villával esvén neki, hogy most de mindjárt keresztül jár a lelkén.

- Add ide az ecetet! - kiáltott a szolgára, - vagy mit is mondok: ne az ecetet, hanem a provencei zsirt! - igazította ki magát még jobban kiáltva és toporzékolva; - hol vagy te vadállat?

- A zsirért mentem, nagyságos uram, - felelt a lelkendező szolga, remegő tenor-hangon.

- Gyorsan! Az almáriomban van! Aztán mondd meg Dárjának, hogy az ugorkás üvegbe tegyen még kaprot. Kaprrot! Takard be a tejfelt, birka, különben tele lesz légygyel.

És kiabálásával majd fölverte az egész házat. Amikor már csak 10-15 perc hija volt a két órának, megjött a diakónus, egy fiatal, mintegy huszonkétéves, szikár, hosszú haju, szakállatlan és alig észrevehető bajuszu ember. Belépve a vendégszobába, a szentkép előtt keresztet vetett magára, elmosolyodott és kezet nyujtott Fon-Korennak.

- Jó napot, - felelt neki hidegen a zoológus; - hol járt ön?

- A kikötőnél horgásztam.

- No, persze... Amint látom, ön, diakónus, sohasem fog valamibe kezdeni.

- Miért? A dolog nem medve, nem szökik el az erdőbe, - szólt a diakónus mosolyogva és bedugva kezét fehér hosszú kabátja mélységes zsebeibe.

Elmult még tizenöt-husz perc s mégsem hitták őket ebédelni, hanem még mindig hallani lehetett a katona-szolga szaladgálását a pitvarból a konyhába és vissza, csizmája klappogását és a Szamojlenko kiabálását:

- Tedd ide az asztalra! Hova dugod? Előbb mosdd meg.

Az éhes diakónus és Fon-Koren elkezdtek tapsolni és csizmasarkaikkal dobogni, hogy türelmetlenségüket jelezzék, mint az a színházakban szokás. Végre nyilt az ajtó s a megkínzott katonaszolga jelentette, hogy tálalva van. Az ebédlőben Szamojlenko várt reájuk, kivörösödve, megpárolva a konyha gőzében és haragosan, bosszúsan nézett vendégeire s nem felelt azok kérdéseire. Arcán a kétségbeesés kifejezésével emelte föl a levesestál fedőjét, szedte el a kosztosok tányérját s csak amikor meggyőződött, hogy azok jó étvágygyal esznek s hogy az étel tetszik nekik, lélekzett föl könnyebben és ült le az ő mély karosszékébe. Arca fáradtnak, zsirosnak látszott. Lassan töltött magának egy pohárka pálinkát és így szólt:

- A fiatal nemzedék egészségére!

A Lajevszkijjel folytatott beszélgetés után reggeltől egész délig, dacára pompás jó hangulatának, Szamojlenko a lelke mélyében valami nehezet érzett. Sajnálta Lajevszkijt és szeretett volna rajta segíteni. Megiván a leves előtt egy pohárka pálinkát, így szólt:

- Láttam ma Lajevszkij Ványát. Nehéz az élete a szegénynek. Anyagilag se áll jól, de fő dolog, hogy megviselte a pszikhológia. Kár a jó fiuért.

- Nem tudom: miért volna éppen ő érte kár? - felelt Fon-Koren. - Hogyha az a kedves úr a vizben fuldokolna, én a pálcámmal még beljebb lóditanám: fulj meg, pajtás, fulj...

- Nem igaz. Nem tennéd azt.

- Honnan tudod? - kérdezte a zoológus vállat vonva. - Én csakúgy képes vagyok jót tenni, mint te.

- Hát valakit a vízbe fulasztani talán jó cselekedet? - nevetett a diakónus.

- Lajevszkijt? igen.

- Úgy látszik: ma elrontotta valami a kedvedet, - mondá Szamojlenko, igyekezvén ezzel véget vetni ennek a témának.

- Lajevszkij föltétlenül haszontalan ember s épp oly veszedelmes a társadalomra nézve, mint a kolerabacillus, - folytatta Fon-Koren. - Aki őt a vizbe fulasztja, az jót cselekszik.

- Nem válik dicséretedre, hogy embertársadról így nyilatkozol. Mondd csak: miért gyűlölöd annyira?

- Ne beszélj bolondokat, doktor. A bacillust gyűlölni és megvetni ostobaság, s minden jött-mentet mindenáron embertársnak tekinteni - ez, köszönöm alássan, azt jelenti, hogy az ember ne gondolkozzék, s mondjon le arról, hogy másokkal ezek érdeme szerint bánjék el. Én a te Lajevszkijdat haszontalan fráternak tartom: ezt nem titkolom s egész lelkiismeretesen úgy is bánok vele, mint haszontalan fráterrel - te pedig őt embertársadnak tartod és úgy bánsz vele, mint én velem, vagy a diakónussal, azaz: sehogy. Te mindenki iránt egyformán közönyös vagy.

- Haszontalan fráter... - dörmögött Szamojlenko, homlokát összeráncolva; - az Isten áldjon meg: beh furcsán fejezed ki magadat.

- Az embereket tetteik után szokás megitélni, - folytatta Fon-Koren; - hát itéljen ön, diakónus. A Lajevszkij úr magaviselete nyiltan fekszik ön előtt, mint egy hosszu kinai okmány s elolvashatja ön eleitől végéig. Mit csinált ő két év óta, amióta itt van? Számoljuk el ujjainkon. Először is: megtanította a városka lakóit makaózni; két év előtt ez a kártyajáték itt ismeretlen volt, most pedig estétől reggelig makaózik mindenki, még a nők és a serdülők is; másodszor megtanította a lakosokat sört inni, ami azelőtt szintén ismeretlen volt itt; ugyancsak neki köszönhetik a lakosok, hogy megismerkedtek különféle pálinkákkal, annyira, hogy bekötött szemmel is meg tudják különböztetni a Koseljov félét a Szmirnov-féle 21-es számu pálinkától. Harmadszor: idáig itt a férfiak csak titokban éltek a mások feleségeivel, még pedig ugyanazon ösztönből, mint amelyből a tolvajok csak titokban lopnak és nem nyiltan; a szerelmeskedést olyasvalaminek tartották, amit szégyeltek a nyilvánosságra kitenni; Lajevszkij ebben a tekintetben is úttörő volt: ő egy nővel, aki másnak a felesége, itt nyiltan él. Negyedszer:

Fon-Koren itt hamar megette a levesét és átadta tányérját a szolgának.

- Lajevszkijt én ismeretségünk első hónapjában kiismertem, - folytatta aztán, a diakónus felé fordulva. - Egy időben jöttünk ide. Olyan emberek, mint ő, nagyon szeretik a barátkozást, közeledést, szolidaritást és efélét, mert mindig társaságra van szükségük a makaó s evés-ivás miatt. Ezenkivül az ilyen emberek fecsegők is, és hallgatóságra van szükségük. Megbarátkoztunk hát, azaz, hogy ő mászkált hozzám mindennap, nem hagyott dolgozni és untatott közlékenységével a szeretőjére vonatkozólag. Mindjárt kezdetben meglepett az ő nem mindennapi hazudozási képességével, amitől én egész csömört kaptam. A barátság címén pirongattam, hogy minek iszik annyit, miért nem él úgy, amint körülményei megengedik, minek csinál adósságokat, miért nem dolgozik és nem olvas, miért oly tudatlan és tanulatlan: s mindezekre ő kesernyésen mosolygott, sóhajtott s azt felelte: "Szerencsétlen, fölösleges ember vagyok!" vagy: "Mit akar ön tőlünk, hivatalmolyoktól?" vagy: "Majd talpra állunk." Vagy bele kezdett hosszu galimatiászokba Anyéginről,[8] Pecsorinról,[9] Byron Kainjáról, Turgenjev Bazarovjáról, akikről azt mondta: "Ezek a mi apáink hus és vér szerint." Érti, kérem: hogy - azt mondja, - nem ő a hibás abban, hogy a hivatalos küldeményeket hetekig föl sem bontja, hanem iszik és másokat is itat, hanem hibásak Anyégin, Pecsorin és hibás Turgenyev, aki kigondolt egy elzüllött, fölösleges embert. Eszerint - amint látni tetszik - a hitványság oka nem ő benne magában keresendő, hanem valahol kint a végtelenségben... Ezen kivül: nemcsak ő maga az erkölcstelen hazug és haszontalan, hanem "mi, mi, a nyolcvanas évek emberei," mi, a jobbágyság megszüntetésének áldozatai, akiket ,,megmételyezett a civilizáció." Egy szóval: kötelességünk belátni, hogy oly nagy ember, mint Lajevszkij, még bukásában is nagy. Az ő erkölcstelensége, műveletlenség és hitványkodása természet-történeti jelenség, amelyet az a szükségképpeniség szentesít, hogy itt az okok világra hatók, elemiek s hogy Lajevszkij előtt lámpát kell gyújtani,[10] mert ő az idők, az áramlatok, az átörökölhetőség stb. végzetszerü áldozata. A hivatalnokok és hölgyek, akik őt hallották, mind óbégattak, én pedig sokáig nem birtam megérteni, hogy kivel van dolgom; cinikussal-e vagy ügyes csalóval? Olyan kópék, mint ő, akik látszólag intelligensek, egy kis neveléssel birnak és sokat beszélnek a saját nemes voltukról, értenek hozzá, hogy másokat félrevezessenek.

- Hallgass! - fakadt ki Szamojlenko; - nem engedem meg, hogy az én jelenlétemben megszólják a lehető legnemesebb embert.

- Ne szakíts félbe, Davidovics Sándor, - szólt hidegen Fon-Koren; - mindjárt bevégzem. Lajevszkij nem valami komplikált organizmus. Ime, az ő erkölcsi arcképe: reggel papucs, fürdő és kávé, azután ebédig papucs, ebéd és sör, öt órakor fürdés, tea és bor, azután makao és hazudozás, tiz órakor vacsora és bor, éjfél után pedig alvás és la femme. Élete úgy be van foglalva ebbe a szűk programmba, mint a tojás a héjába. Ha jár, ha ül, haragszik, ír vagy örül: mindez a borra, kártyára, papucsra és nőkre vonatkozik nála. A nő az ő életében végzetes szerepet játszik. Maga beszéli, hogy már tizenhárom éves korában szerelmes volt, egy nővel élt, akinek jótékony hatása volt reá s akinek ő zenei képzettségét köszönheti. Másodéves korában kiváltott egy nyilvános házból egy prostituált nőt s azt fölemelte magához, vagyis szeretőjévé tette, ez félévig vele élt és visszaszökött a gazdasszonyához s ez a szökés neki sok lelki szenvedést okozott. Óh, ő annyira szenvedett, hogy ott kellett hagynia az egyetemet, s két évig tétlenül ült otthon. De ez még javára volt. Otthon összejött egy özvegyasszonynyal, aki azt tanácsolta neki, hogy hagyja ott a jogtudományi fakultást és menjen a filológiaira. Ő azután úgy is tett. Elvégezvén a tanfolyamot, szenvedélyesen megszerette jelenlegi - mijét is no? - férjes-asszonyát és kénytelen volt vele ide a Kaukázusba szökni - ideálokat keresni, mint ő mondja... Maholnap megunja ezt a szeretőjét is és visszaszökik Szent-Pétervárra, szintén ideálokat keresni.

- Honnan tudod? - dörmögött Szamojlenko, haragosan pislogva a zoológusra. - Jobb ha eszel.

Második tál ételnek halat adtak föl, lengyel szószszal. Szamojlenko mindegyik kosztosa tányérjára egy-egy egész halat tett és sajátkezüleg öntött rá szószt. Mintegy két percig csend volt.

- A nő lényeges szerepet játszik minden ember életében, erről már nem lehet tenni, - mondá a diakónus.

- Igen, de milyen mértékben? Az asszony nálunk mindnyájunknál anya, vagy testvér, vagy feleség, vagy barát, Lajevszkijnál pedig minden és a mellett csak szerető. Nála a szerető az élet célja és boldogsága. Ő csak a nő miatt víg, szomoru, unatkozó vagy kiábrándult; ha sorsa rosszra fordul - oka a nő; ha új élet hajnala derül rá, ha ideálokra talál: itt is a nő játszsza nála a szerepet... Csak azok az olvasmányok vagy festmények tetszenek neki, amelyeknek tárgya a nő. Az ő véleménye szerint a mi korunk rossz, rosszabb a negyvenes és hatvanas éveknél csak azért, mert nem adhatjuk át magunkat egész az önfeledségig valamely szenvedélynek. Ha Lajevszkij tudós, vagy író volna, bizonyosan megajándékozná a világot valamely disszertációval, amelynek az lenne a címe, hogy: A prostitúció a régi Egyiptomban, vagy: A nő a XIII. században, vagy valami efféle. Az ilyen kéjenceknek a fejében bizonyosan van valami külön képződmény, amely nyomja az agyvelőt, és uralkodik annak egész pszihikája fölött. Figyelje meg csak Lajevszkijt, amikor valamely társaságban ül. Észre fogja venni, hogy amikor valamely általános kérdést vetnek föl, például a quadrátról, vagy az ösztönökről, ő félre ül, elnémul és nem hallgat oda; tekintete unott, kedvetlen, semmi sem érdekli, neki minden csak hitványság és szóra sem érdemes, de mihelyt himről és nőstényekről van szó, például arról, hogy a pókoknál a nőstény a megtermékenyítés után fölfalja a himet: szeme mindjárt az érdeklődés tüzében ég, arca földerül, ő maga fölélénkül. Minden gondolatának bármily nemes, fenkölt vagy közönyös legyen is az, egy és ugyanazon kiindulási pontja van. Ha az utcán megy vele az ember s ha szembe jön például egy szamár... Ő mindjárt ilyenformát kérdez: "Ugyan kérem, mi lesz abból, ha a szamár keveredik a tevével?" Hát még az álmok! Emlegette önnek vagy egyszer az ő álmait? Az nagyszerü! Hol azt álmodja, hogy a holdat akarja feleségül venni, hol azt, hogy a rendőrségre hívják, ahol ráparancsolnak, hogy éljen egy gitárral...

A diakónus hangosan fölkacagott. Szamojlenko a homlokát ráncolta és haragosan pislogott, nehogy ő is kacajra fakadjon, de nem birta ki és ő is hahotázott.

- Hazudsz, - mondta aztán, könyeit törülgetve, - istenucscse magad találtad ki.

IV.

A diakónus nagyon nevetős természetü volt s minden semmiségen addig tudott kacagni, míg az oldala nem nyilallott. Úgy látszott, mintha csak azért szeretett volna emberek közt lenni, mert mindenkinek van nevetséges oldala s mindenkinek lehet valami csúf-nevet adni. Szamojlenkot Tarantellának hitta, a katona-szolgáját gunárnak és egészen el volt ragadtatva, amikor egyszer Fon-Koren Lajevszkijt és Fjodorovna Nadezsdát mákvirágoknak nevezte... Minden figyelmét összeszedve nézett Lajevszkij arcára, úgy nézett, hogy még csak nem is hunyorított s látszott rajta, mint teltek meg szemei nevetéssel s mint vett erőt magán, hogy kitartsa odáig, amikor jókedve szabadon kicsattanhat s ő hempereghet a kacagástól.

- Az egy kivül-belül raffinált ember, - folytatta a zoológus, a diakónus pedig lesve a nevettető kifejezéseket, a legnagyobb figyelemmel nézett rá. - Ritkán lehet ily semmiséget találni. Testében ernyedt, gyenge és vén s szellemében semmiben sem különbözik a hizott kereskedőnétől, aki nem tesz egyebet, mint fal, iszik, puha párnán alszik és a kocsisával szeretkezik.

A diakónus újra kacagott.

- Ne röhögjön, diakónus, - szólt Fon-Koren, - ez már végre is ostoba. Én nem vetettem volna ügyet az ő semmiségére, - folytatta aztán, megvárva, amíg a diakónus abbahagyja a kacagást, - elmentem volna mellette, ha ő nem lett volna oly veszedelmes. Veszedelmes volta mindenekelőtt abban rejlik, hogy sikerei vannak a nők körül s ilyenformán azzal fenyeget, hogy utódai is lesznek, vagyis hogy egy tucat Lajevszkijjal ajándékozza meg a világot, akik éppen oly romlottak, hitványok találnak lenni, mint ő. Másodszor: Lajevszkij a legnagyobb mértékben alkalmas arra, hogy inficiáljon. A makaóról és sörözésről már szóltam. Még csak egy-két év s meghódítja az összes kaukázusi partokat. Ön tudja, hogy a tömeg, kivált annak középső rétege, mennyire hisz az intelligenciában, az egyetemi képzettségben, a modor választékosságában és az irodalmi nyelvben. Bármily aljasságot kövessen is el ő, mind azt hiszik, hogy az jó, hogy annak úgy kell lenni, mert ő intelligens, liberális és egyetemet végzett férfiu. Ezenkivül ő szerencsétlen ember, az idők áldozata s ez annyit jelent, hogy neki minden szabad.

- Kedves fiu, jó cimbora s oly elnéző az emberi gyengeségek iránt; beszédes, bőkezü, közlékeny, nem büszke, lehet vele iszogatni is, bolondozni is, fecsegni is. A tömeg, amely mindig hajlandó a vallásban és morálban az antropomorfizmusra, leginkább azokat a kisisteneket szereti, kiknek éppen olyan gyöngéi vannak, mint neki. Most már megitélheti ön is, hogy mily nagy tere van az inficiálásra. Ezenkivül ő ügyes szinész is, ügyes képmutató s nagyon jól tudja: hányat ütött az óra. Vegye csak az ő komédiáit, példának okáért, ahogy ő a civilizációt veszi. Neki távoli fogalma sincs a civilizációról, hanem azért hallja csak, mit mond: "Ah, mennyire megviselt minket a civilizáció! Ah, mennyire irigylem a vadembereket, a természet fiait, akik nem ismerik a civilizációt!" Ebből persze azt kell érteni, hogy ő valamikor annak idejében egész lelkével csüggött a civilizáción, szolgálta azt, egészen át volt az által hatva, de az kifárasztotta, kiábrándította, megcsalta őt; ő Fauszt, második Tolsztoj. Schopenhauerrel és Spencerrel úgy bánik, mint valami kis fiúkkal s atyailag veregeti a vállukat: no, Spencer öcsém, mi ujság? Persze: ő sohasem olvasta Spencert, de milyen kedves, amikor könnyed iróniával azt mondja az ő hölgyéről, hogy az "olvasta Spencert!" És hallgatnak rá, és senki sem akarja megérteni, hogy ennek a sarlatánnak nemcsak arra nincs joga, hogy Spencerről olyan hangosan beszéljen, de még arra sem, hogy Spencernek a lába-nyomát megcsókolja. A civilizáció, az auktoritások, idegen oltárok közt turkálni, azokat sárral dobálni, komédiázva szólni felőlük csak azért, hogy a maga hitványságát és erkölcsi szegénységét elpalástolja, nem képes más, mint valamely nagyon is önhitt, felületes és aljas teremtmény.

- Én nem tudom, Kolya,[11] mit akarsz te ő tőle, szólt Szamojlenko, most már nem haragosan, hanem úgy nézve Fon-Korenre, mintha ő is vétkesnek érezné magát. - Ő is csak olyan ember, mint más. Persze: ő sincs hiba nélkül, de a korunkbeli eszmék magaslatán áll, szolgálja a hazát és hasznára van annak... Ezelőtt tíz évvel egy öreg úr szolgált itt mint főnök... rendkívül nagy eszü ember volt... hát az azt mondta volt...

- Elég, elég! - szakította őt félbe a zoológus; azt mondod: szolgál. De hogyan szolgál? Hát azzal, hogy ő itt megjelent, javultak a viszonyok? s a hivatalnokok jobbak, becsületesebbek és tisztességesebbek? Ellenkezőleg: ő az ő egyetemen szerzett intelligenciájának tekintélyével csak szentesitette azok erkölcstelenségét s azok piszkához még hozzáadott két pudnyit[12] a magáéból. Ő csak a hónap huszadikán pontos, amikor a fizetését kell felvenni, a többi napokon otthon slappog a papucsával s olyan kifejezést igyekszik magára ölteni, mintha ő rendkívül szivességet tenne azzal az orosz kormánynak, hogy a Kaukázusban vállalt hivatalt. Nem, Davidovics Sándor, ne védelmezd őt. Te egy cseppet sem vagy őszinte. Ha igazán szeretnéd és jóbarátodnak tartanád őt, akkor mindenekelőtt nem volnál közönyös az ő gyengeségei iránt, nem volnál iránta elnéző és az ő érdekében igyekeznél őt ártalmatlanná tenni.

- Hogy-hogy?

- Ártalmatlanná. Minthogy ő javíthatatlan, csak egy módon lehet őt ártalmatlanná tenni...

Fon-Koren az ujjával végig kanyarította álla alatt a nyakát.

- Vagy pedig befojtani a vízbe... vagy valami efféle... tette hozzá. Az ilyen embereket az emberiség érdekében okvetlenül meg kell semmisiteni. Okvetlenül.

- Ugyan mit beszélsz? - dörmögött Szamojlenko, fölemelve fejét és csodálattal nézett a zoológus nyugodt, hideg arcára. - Diakónus, mondja: mit beszél ez az ember? Megháborodtál?

- Nem ragaszkodom a halálos büntetéshez, - mondá Fon-Koren. - Ha be van bizonyítva, hogy a halálos büntetés nem helyes, hát akkor valami egyebet kell kigondolni. Ha Lajevszkijt nem lehet megsemmisiteni, nos: akkor különitsétek el, küldjétek dologházba...

- Mit mondasz? - szörnyűködött Szamojlenko. - Borssal, borssal! - kiáltott aztán kétségbeesett hangon, - látván, hogy a diakónus a halat bors nélkül eszi. - Te rendkívül nagyeszü ember vagy, hát hogy beszélhetsz így? A mi barátunkat, azt a büszke, intelligens embert dologházba küldeni!

- Ha büszke és ellenkezik, - vasra kell verni.

Szamojlenko már nem birt egy szót sem kimondani, csak az újjaival hadonázott; a diakónus ránézett elképedt és igazán nevetséges arcára és kacajra fakadt.

- Ne beszéljünk többet erről, - szólt a zoológus. - Csak ne feledd, Davidovics Sándor, hogy az ősemberek az olyanoktól, mint Lajevszkij, a létért való küzdelem által meg voltak védve; most pedig a mi kulturánk jelentékenyen meggyöngítette a küzdelmet s mi magunk vagyunk kénytelenek gondoskodni a hitványok és haszontalanok megsemmisítéséről, máskülönben ha a Lajevszkijek elszaporodnak, a civilizáció tönkre megy s az emberiség végképp elfajul. Mi leszünk a hibásak.

- Ha az embereket fel kell akasztani vagy a vízbe fojtani, - mondá Szamojlenko, - akkor inkább vigye el az ördög a civilizációdat és az emberiséget. Vigye el az ördög! Tudod mit mondok én neked: te a legtanultabb, a legnagyobb eszü ember és a haza büszkesége vagy, de elrontottak a németek. Igen, igen, a németek!

Szamojlenko attól az időtől kezdve, hogy eljött Dorpátból,[13] ahol az orvosi tanfolyamokat végezte, ritkán látott németet s nem olvasott végig egyetlen német könyvet sem, de az ő véleménye szerint minden, ami a politikában és tudományban rossz, a németektől ered. Hogy hol vette ezt a fölfogást, azt ő maga sem tudta volna megmondani, de erősen tartotta hozzá magát.

- Igen, a németek! - ismételte még egyszer, - most pedig gyerünk teázni.

Mindhárman fölálltak s föltévén kalapjukat, kimentek a kis kertbe s leültek ott a vézna kőris-, körte- és gesztenyefák alá. A zoológus és diakónus az asztal mellett egy padra telepedtek, Szamojlenko pedig egy fonott, széleshátu székbe ereszkedett le. A katona-szolga föladta a teát egy üveg sziruppal.

- Nagyon jól esik most egy csésze tea! - mondá Szamojlenko, szélesen elmosolyodva, s olyat sóhajtott, mintha hidegből forró fürdőbe ment volna; - nagyon jól esik.

Nagyon meleg volt, árnyékban vagy harmincöt fok. A forró lég meg sem mozdult, s egy hosszu pókháló, a mely a gesztenyefáról a földig ért, meg sem ingott.

A diakónus felvette a gitárt, a mely mindig ott hevert az asztal mellett a földön, fölhangolta s lassan, vékony hangon rákezdte: "A víg szemináristák a csárda mellett álltak...", de rögtön elhallgatott a nagy forróság miatt, letörülte homlokáról az izzadságot s fölnézett az izzó, kék égre. Szamojlenko elszundított; a hőségtől, csendtől és az édes ebédutáni álomtól, mely gyorsan lekötötte minden porcikáját, elgyengült, mintha megrészegedett volna; karjai lefittyentek, szemei aprók lettek, feje lecsuklott a mellére... Szinte könnyező ellágyulással nézett Fon-Korenra s a diakónusra és dörmögött:

- Az ifju generáció... A tudomány csillaga és az egyház szövétneke... Egyszer csak arra ébredünk, hogy ez a hosszúkabátos Alleluja metropolita lesz... aztán kezet kell neki csókolnunk... Miért is ne?... Segítse az Isten...

Erre mihamar fölharsant a hortyogása, Fon-Koren és a diakónus kiitták teájukat és kimentek az utcára.

- Maga megint a kikötőbe megy horgászni? - kérdezte a zoológus.

- Nem, nagyon meleg van.

- Jőjjön hozzám. Becsomagol nálam egy küldeményt és egyet-mást lemásol. Aztán majd egyúttal arról is beszélgetünk, hogy mivel lehetne magának foglalatoskodni. Mert dolgozni kell, diakónus! Így élni nem lehet.

- Az ön szavai igazak és logikusak, - felelt a diakónus, - de az én restségem, semmittevésem oka az én életpályámban rejlik. Hiszen a helyzet bizonytalansága lényegesen elősegíti az ember apátiáját. Az Isten tudja, hogy végképpen küldtek-e engem ide, vagy csak ideiglenesen; itt én bizonytalanságban élek, a jegyesem pedig ott hervad az apjánál és unatkozik. Aztán meg az igazat megvallva: az agyvelőm itt meggerjed ettől a hőségtől.

- Ez mind ostobaság! - mondá a zoológus; - a hőséghez is hozzá lehet szokni, meg diakónusné asszonyom nélkül is meg lehet élni. Csak nem kell kényeskedni. Fegyelmeznie kell magát az embernek.