A nemzetiségi kérdés az araboknál

A nemzetiségi kérdés az araboknál szerző: Goldziher Ignác

1873

A NEMZETISÉGI KÉRDÉS AZ ARABOKNÁL.

(Olvastatott a m. t. akadémia jan. 7-én tartott ülésén.)

1.

Muhammed vallási alkotása legjelentékenyebb mozzanatainak egyike, de melyet sem a kultur- sem a vallástörténet nem emel ki eléggé, azon kosmopolitikus eszme, mely tanainak legközvetlenebb kifolyása és melynek kifejezése által a keleti és közelebbről az arab világot gyökerestül reformálta. Mi volt az arab nép az iszlám fellépése előtt? Csupa kisebb nagyobb törzsekből álló, és csak a közös nyelv és a közös mekkai szentély által bizonyos laza egységbe fűzött néphalmaz.; a törzsek mindegyike csak saját különérdekeit hordta szivén, anélkül hogy mindnyájukat valami közös eszme kötötte volna egybe. Ezen közös eszmét Muhammed ébreszté bennük legelőször: az iszlám volt az. Rendesen azon nézet uralkodik és ezt Renan hozta divatba hogy az arab prophéta vallási alkotása által a sémi genius leghívebb kifejezője volt. Ezt tagadni merném. Muhammed, az arabok sémi kultusainak reformátora, azon nézetek helyébe, melyeket mint sémi nép birtak, tökéletesen uj és az arabok közt hallatlan tételeket állított, és igy egyenesen megtörte azt, a mit földiéi mint sémiek vallottak. De nem törhetett tökéletesen szokásaival és nézeteivel azon körnek, melynek tanítására és meggyőzésére irányult törekvése. Neki természetesen érdekében állott, azt hitetni el véreivel, hogy ő semmi ujat nem mond, és hogy csak a régi igaz vallást állitja helyre de a kritika ezen mesterfogással számoloi nem köteles. A monotheismuson kivül, azon eszme, melynek kimondása által merev ellentétbe helyezkedett a sémi világnézettel általában és az arabbal különösen, azon kosmopolitikus világnézet, melynek sorsa a következő lapokban fog bennünket foglakodtatni. A sémieket politikai tekintetben jellemzi az exclusivitás egy jókora adaga; a származás, a genealógia a politikában épen ugy mint a társadalmi életben a leglényegesebb tekintetek közé tartoznak. A Genesis X. fejezete, az úgynevezett nemzetiségi tábla (Völkertafel), hol az emberek legelőször osztatnak fel származásuk szerint, és hol legelőször találkozunk azon nézettel, hogy az emberek egy része a sémi és a japheti származásúak előkelőbb annak egy másik részénél, a chámitáknál, valamint azon nagy nyomaték, mely ezen fölötte fontos történeti okmányban az egyes népek családjaik, nyelveik, és nemzetségeik" szerinti felosztására fektettetik: csupán csak a sémi népek emiitett szempontjából érthető át annak egész lényege szerint. A hébereknél a sémi exclusivitás nem annyira társadalmi tekintetekben mint inkább a nemzetközi viszonyokban jelentkezett oly pont, mely mint ezen előadás keretébe nem tartozó, itt csak röviden érinthető. Az exclusivitás társadalmi következményei azonban sehol sem lépnek anynyira előtérbe mint az araboknak iszlám előtti történetében. Minden törzs a másiknak természetes ellensége; az arab történet emiitett része nem egyéb mint az arab törzsek egymásközti háborúinak jegyzőkönyve. Ha a héberek a többi nagy népek irányában kiváló szerepet tulajdonítottak önmaguknak, úgy az arabok tovább mentek; az előbbrevalóság kérdését ugyan az egész arab faj javára döntötték el, de aztán megint egyes törzseik között nem szűntek meg ugyanazon kérdést feszegetni, és ebbeli szűkkeblű nézeteiknek költeményeikben kifejezést adni. Különösen az éjszaki és déli törzsek (Kab an és r Adnán ivadékai) törekedtek egymást gúnyolni, és az ethnographiai elsőbbséget egymástól megtagadni. Látkörük sokkal szűkebb volt, és egyéb népekkel sokkal ritkábban jöttek érintkezésbe, semhogy ezen nemzetiségi követeléseket egészen idegen származású fajok ellenében emelhették volna. Innen érthető, hogy az iszlám előtti arabság tudományai között a genealógia tudománya nagy szerepet viselt, mert épen ezen tudományból merítették azon anyagot és azon adatokat, melyekre az egyes törzsek alapiták követeléseiket. Az iszlám által háttérbe szorult az arabok nemzeti oldala. Muhammed küldetését kiterjeszté az általa ismert világ valamennyi népeire, és azon példátlan siker által, mely törekvését és közvetlen utódaiét koronázd, azt vitte ki, hogy az iszlám tartományaiban nem szóltak sem arabról, sem perzsáról, sem tatárról; hanem szóltak muhammedánról. Az arab nyelv nagy szerepe az iszlámot valló valamennyi néptörzs között, bizonyos egyöntetűséget kölcsönzött ezen hatalmas néptömegnek, mely daczára annak, hogy sémi, altaji és indogermán elemekből állott, mégis China határától a Középtengerig, Mekkától a négerekig egy nagy eszmében találkozott. Ez az eszmék egyesítő hatalma. Ezáltal törte meg Muhammed az arab particularismust. Küldetését ő egyetemesnek, az egész emberiséget átötelőnek vélte; nem az arabok própbétájaként akar feltűnni, hanem a világ arabajku próphétáj aként. Ha népé- / t\ - -1 rő 1 (^joo!) szól. nem véreire, hanem liiveire gondol. Engem küldött Allah a fehérekhez és feketékhez egyaránt" igy jellemzi hatáskörének terjedelmét. Az igazhivők" igy szól egy traditionalis mondatban testvérek, kiknek vére tökéletesen egyenlő; ők uralkodnak egyaránt azok fölött, kik kivülök vágynák". Egykor, így beszéli Muhammed egy életirója, egy aethióp ember lép be a próphétához, és igy szól hozzá: íme, ti arabok felülmúltok minket minden tekintetben; alakra nézve szebbek, szinre nézve csinosabbak vagytok nálunk; titeket méltatott Allah arra, hogy próphétát ébreszszen közületek. Mit gondolsz? ha hiszek benned és abban, mit hirdetsz, helyet foglalhatok-e aethióp létemre az igazhitű arabokkal együtt a paradicsomban? Természetesen, feleié a próphéta, sőt tündökölni fog az igazhitű aethiőpnak fehér testszine annyira, hogy ezer évnyi út távolságára is reá ismernek". A feketék, kik az arabok által rendesen mint, rabszolgák alkalmaztattak, Muhammed ily nézetei által az uj tan erős támászavá lettek. Irántuk való rokonszenve mintegy ellensulyul szolgált azon lenézés ellen, melylyel az ősei nemességével büszkélkedő tősgyökeres arab mágnás déli szomszédai irányában viseltetett. Némelykor nem csekély ostentatióval mutatta ki Muhammed saját magaviselete által azt, hogy az ő birodalmában megszűnt a származás jogezimén bitorolt előbbrevalóság, és ilyenkor rendesen a fekete faj egyik példányán tüntette ki azon oppositiót, melybe az arabok particularismusa ellen lépni szándékozott. Mindenkor így szól egy traditio él a földön hét kegyes ember, kiknek kedveért Allah fenntartja a világot; lia ők nem léteznének, romba dőlne a föld lakosai bűnei miatt, és elpusztulna minden, mi rajta vagyon. " Chalai, ibn Húréira nevében azt beszéli az ernlitett traditióval kapcsolatban: Egykor igy szólt hozzám Allah prophétája: Lásd! ezen ajtón fog belépni hozzám egy férfiú, kiben egyikét látandod azon hét férfiúnak, kiknek a világ fennállását köszöni", és belépett egy aetbiop, kire reámutatván Muhammed igy szólt: Ot véltem". . Ha meggondoljuk, hogy mily nagy szerepet viseltek az aethiópok az iszlám első idejében; hogy országukban vendégszerető fogadtatásra és biztos menhelyre találtak Muhammed üldözött apostolai a dölyfös arabok engesztelhetlen dühe elől; hogy Muhammed legelső társai között, mily dúsan van képviselve a fekete aethiópok hű faja; ha végre még egyéb érintkezési pontot veszünk szemügyre, mely az ifjú iszlámot az aetbióp néppel összeköttetésbe bozta: akkor nem fogjuk feltűnőnek találni, hogy Muhammed minden alkalmat felhasznált arra, hogy híveinek szivére kösse, miszerint az ő rendszere nem ismer kiváltságos fajokat, nem ismer oly kiváltságokat, melyek csupán földrajzi és genealogicus körülményekben találják alapjukat. Legtisztább és legnyomatékosabb kifejezését nyerte Muhammed ezen meggyőződése és tana, egy nevezetes beszédében, melyet azon alkalomból mondott el, midőn halála előtt híveitől búcsút venne. E beszédét, mely szintén csak a traditióból és nem a koránból ismeretes, így zárja be: O emberek! íme Allah eltávolította tőletek a gáhillijja (tudatlanság, hitetlenség korszaka) hireskedését és a származásra vonatkozó pöffeszkedést. Mindnyájan Ádámtól származtok, Ádám pedig porból vette eredetét. Az arab nem bir semmiféle előbbrevalósággal a nem-arab fölött; csak az Allahban való hit mértékadó". Sőt mi több, Muhammed azon meggyőződésben élt, hogy csupán csak azért oszlik szét az egy szülőpártól származó emberiség különféle néptörzsekre: hogy az emberek ezen tüneményből azon tanulságos következtetést vonják le, miszerint semmi körülmény az egész emberiség együvétartozását nem zavarhatja meg. Magában a koránban félreérthetlen szavakban ad ezen eszmének kifejezést: O emberek úgymond isten nevében mi teremtettünk titeket férfitől és nőtől, és csináltunk belőletek népfajokat és törzseket: miszerint egymás irányában elismerjétek, hogy köztetek a legnemesebb az, ki a legistenfélőbb". Nöldeke ezen vershez azon megjegyzést ftizi: Es ist sicher äusserst schwer zu bestimmen, auf wen gerade ein Vers gehe, der einen der Hauptcharakterzüge aller echten Araber betrifft, den Stolz oder die Eitelkeit auf ihren Stamm" ; de ha összefüggésbe hozzuk ezen verset Muhammednek egyéb a koránban és azon kivül a traditióban fennmaradt mondataival, nevezetesen búcsúbeszédének imént idéztem zárszavával: akkor nem fogjuk szükségesnek találni, hogy a kérdéses koránvers valami specialis alkalomra vonatkozzék, mint Nöldeke akarja egy pár arab commentátor nyomán. *) Altalános polémiának fogjuk tartani az arab törzsek particularismusa ellen. Egészen a mi felfogásunkkal megegyezőleg értelmezi a kérdéses verset maga egy arab exegeta, al-beidawí. A szóban forgó eszme azonfelül nincsen elszigetelve a korán ezen egy helyén; a józan exegeta viszhangját még a korán egyéb helyein is fel fogja találni. Muhammed a proplietismus egyik feladatakép fogta fel ezen eszme valósítását, azt tudniillik, hogy ott, hol fellép, a rideg politikai particularisms jegét megtörje és egy általánosabb, egyetemesebb világnézetet állitson a kizárólagos szűkkeblűség helyébe. Az emberek - úgymond egy nép valának (de késó'bb szétváltak), és küldötte Allah a próphétákat mint intőket és hirdetőket és kinyilatkoztatta általuk a könyvet, hogy Ítéljen az emberek között azon dolgokat illetőleg, melyekért szétváltak egymástól; nem ágaztak szét az emberek közül azok, kikhez a könyv küldetett, miután a világos jelek érkeztek hozzájuk, más okból mint csupán gyűlölségből." Ezen koránhelyeket csak azon összefüggés méltányolása után értjük át egészen, mely köztük és a muhammedán traditio már idézett és még azokon kivül felhozható helyei között létezik. A traditio mondatai még jellemzők bek mint azok, melyeket magából a koránból hoztunk fel.

Ugy gondolom, nem lesz fölösleges, ha a hagyományból még egy-két jelentékeny mondattal egészítem ki az eddigieket. Ne szidjátok úgymond Muhammed a perzsát, mert a ki szidja őt, azon boszűt vesz Allah a földi és túlvilági életben." Az arab nézet szerint az emberiség feloszt.atik : arabokra, nem-arabokra, és pártfogoltakra (azaz olyan idegen származásunkra, kiket valamely arab törzs maga közé felvett). Épen úgy mint Muhammed az arab és ágam közti különbséget megsemmisítette, épen úgy mondotta ki a harmadik rend, a jlyo, egyenjogúsítását a patrícius arabbal: A pártfogolási viszony épen olyan mint a vérrokonságból származó" ;, A nép pártfogoltja közüle való" és ezen elvek szerint nemcsak egyenlő jogokkal, hanem egyenlő kötelességekkel is bir a szabad arab emberrel. Ugyanazon nézetnek adott Muhammed kifejezést, midőn az Egyptom meghódítására készülő híveinek szivére kötötte, hogy az Egyptom lakosait ne nézzék le, mert ők is dicsekedhetnek nemes származásukkal.

Ezen szempontból kiindulva, könnyű magyarázatát fogjuk fellelni Muhammcd egy igen nevezetes nézetének, mely által az összes arab szellemmel homlokegyenest ellenkező helyzetbe jutott. Már kiemeltük, hogy a régi, azaz az iszlámelőtti arabok egyik legkedveltebb tudománya volt a genealógia. Őseiről, a mennyire csak lehet, számot adni, ez volt a régi keleti, de nevezetesen a sémi embernek egy kiváló törekvése. És ez igen természetes. Ilisz ősei számától és nemességétől függ saját egyéni értéke és becse. Innét magyarázható, hogy az O-Testamentomban is oly nagy fontosságú szerepet visznek a genealógiai kimutatások, és hogy a fogságból visszatérő zsidók is első gondjukként tekintették, Babylonból magukkal hozni a hazába genealógiai feljegyzéseiket és származási kimutatásaikat. A régi aegyptusok is hasonló gonddal jegyezték fel genealógiai kimutatásaikat, a miről az Egyptom keleti sivatagjában talált hieroglyphemlék tesz tanúságot, hol Ranumhet építész huszonnégy generatióig számlálja elő őseit, inig ősanyjáig, Nofratmu asszonyig ér. Az arabok közt a genealógia már az iszlám előtt, divott mint tudomány és az iszlám után nagy irodalmi fontosságot vivott ki maga számára. Legnevezetesebb képviselői: I bn-al-kelbí, Sa'id b. al Musajjab, Dagfal-annassába, Abu 'Ubeida, kik a régi traditio utján megőrzött adatokat gyüjték egybe. A genealogieus könyvek czimeiből is kitűnik, hogy nemcsak puszta adatokkal foglal koztak, hanem hogy azegyes törzsek kiválóságának és előbbrevalóságának kiemelése legelső feladataik közé tartozott; mert már a czirnekben is: JoLói iwilií' azaz: N. törzs kiválóságainak könyve" olvasható vagy ... azaz: N. törzs dicsekvése" sat. . A genealógiai tudományhoz tartozott továbbá a JoLáj-nak (kiválóság) megfeleló'leg a, azaz a törzsek gáncsolása, mely irodalomágnak legfőbb képviselője 'Állán as-su'übí, ki Hárünar-Rasíd idejében élt, és az összes azaz a törzsek egymásközti gáncsolódásait egy nagy könyvben 3 (j'b-yji gyüjté össze, melyben nem tisztán objectiv gyűjtő volt, hanem subjectiv érzelmeinek is adott kifejezést. Nagyon nevezetes, hogy sokszor ezen genealogok, kik más emberek nemzetiségi törzsfáját bolygatták, maguk épen legkevésbé dicsekedhettek a származás nemességével; tán ép ezért akartak más emberek nemességén is mindenféle hiányt felfedezni. Abu 'Ubeidához, a hires genealoghoz" így tudósít Ibn Nedím egykor igy szólt egyik társa: Te az embereket sorra előszámlálod és nemességüket bolygatod ; hát az isten szerelméért, ugyan mondd meg nekem, ki volt a te apád és honnét származott ő? Erre a genealog: Engem apám arról tudósitott, hogy öreg apám még zsidó volt Bágerwánban." Ezen nyilt vallomása által a nemzetiségi tiszta származás szigorú ellenőrzője csak nevetségessé akarta tenni azon előítéletet, melynek kiaknázására épült az ő saját hírneve. Muhammed kosmopolitikus eszméivel nem fért össze egy oly tudomány művelése, mely, ha a gyakorlati életben annak eredményei és elvei irányadók maradnak, útjában áll az ő eszméi győzelmének az arabok között. A ki a gáhilijja korszakából való őseit dicsekvőleg számítja fel" úgymond egy traditiómondatban annak hányjátok szemére (szószerint: azt marjátok meg) apja gyalázatát." Egy másik helyen igy szól: A'genealógia oly tudomány, melynek ismerete mit sem használ, és nemtudása mitsem árt", tehát egy szóval haszontalan valami. Többszörösen hazug embereknek nevezi a genealogokat, és nem tűri különösen, hogy a népek különböző származásáról szóljanak hivei. Ibn Chaldűn , azon kevés muhammedán történetírók egyike, kikre a kritikus melléknevet lehet alkalmazni, nagyszerű munkája II. kötetének elején igen töri fejét azon, hogy a Muhammednek tulajdonított mondatokat egyeztesse ki a későbbi praxissal, mely a genealógia tudományának igen előkelő helyet juttat a tudományok sorában. De azok szerint, a miket kimutattam, nem mondható feltűnőnek Muhammed viszonya a genealógia tudományához. Igen természetesnek találom, hogy azon ember, ki nem ismer el tekintetbe veendőnek másféle származási viszonyt, mint azt, mely mindnyájunkat a bibliai paradicsom lakóira vezet vissfca, mondom hogy ezen ember veszélyesnek és saját irányával összeférhetlcnnek mondja azon tudományt, mely a törzsek és nemzetiségeknek egymás irányában érvényesített büszkélkedését istápolja. Hogy a későbbi iszlámot a genealógia tekintetében más elv gyakorlatában tapasztaljuk, az nem zavarja a kérdéses traditio mondatok authentieus voltát.

Muhamnied utódai azonban nem fogták fel tökéletesen a próphéta eszméit; hanem, mint az iszlám története ezer bizonyítékkal mutatja, csak egyoldalúkig érvényesítették azokat. Ok az iszlám uralma alá került népeket azáltal akarták egygyé tenni, hogy elnyomták minden az arabon kívüli nemzetiségeket. E szerint Muhammed eszményei csak annyiban valósultak, hogy a nemzetiségi különbség megszűnt a politikai életben szerepet játszani az iszlám hivői között; de másfelől a nemzetiségi eszme maga nem tünt el. Muhammedán és arab körülbelül egybevágó fogalmakká váltak , elősegítve azon népek öntudatlansága által, melyek között az iszlám terjeszkedett. Ezen népek nem birták beesülni azon kincset, melyet nemzeti lételükben birtak, és miután már lemondottak róla, későn ébredt bennük tudata annak, hogy mit áldoztak fel miért? De nem szabad másrészről tagadnunk, hogy Muhammed utódai épen ugy mint kortársai között találkozunk a nemzetiségi tolerantia és elismerés legszebb jeleivel. Az agam (nem-arab) megszűnt gúnynév lenni ; sőt annak tapasztalata, hogy a nem-arab elemek képviselik a muhammedán társadalomban a tudományt és tinóin műveltséget, ők lévén az irodalom főművelői és különösen magának az arab philologiának legnagyobb előmozdítói és a tbeologiai tudományok legjelesebb képviselői azon szellemi mozgékonyságnál és ruganyosságnál fogva, mely őket oly előnyösen különbözteti meg a tulajdonképeni arab embertől, az elismerés leplezetlen kifejezésére ösztönözték az arabok legelőkelőbbjeit.

Muhammed közvetlen utóda Abú Bekr ugy látszik legjobban fogta föl köztük a tanitó eszméit. Egykor igy szól a traditió Muhammed azt álmodta, hogy ő utána egy fekete szinti juhokból álló nyáj indul, melyet megint fehér juhok követik oly nagy számmal, bogy a fekete juhok egészen elenyésznek a fehérek sokasága mellett. Mit jelent ez álom?" kérdé Abu Bekr-től. A feketék úgymond ez az arabok; a fehérek a nem-arabok, kik amazok után fognak az iszlámra áttérni, oly számmal, hogy az arab nemzetiség egészen elvész mellettük." 'Omar, a muhamedanismus ezen erőteljes kifejezése, ámbár műveletlen formában, de mégis közel járt Muhammed elveihez. Suleiman b. 'Abd-al-Melik, egy példás jószivüségü fejedelem, kit az utókor a jóság kulcsának" (miftab- al-cheir) nevezett el (megh. 99 h.), a persák érdemei méltánylásának igen praecis és félreérthetlen kifejezését adta, midőn igy szólt: Csodálnunk kell ezen persákat; midőn ők birták a hatalmat, nem szorultak mi reánk, arabokra ; most midőn mi uralkodunk ő fölöttük, mi nem lehetünk el nélkülük; minden dologban, még saját anyanyelvünk elsajátításában is reájuk szorulunk" , mit az arab irodalomtörténet bőven erősit. De mint mondám, minél inkább terjeszkedett a muhammedán hatalom Ázsiában és Afrikában és minél tágabbá vált Muhammed vallásának birodalma: annál inkább fejlődött az oly rendszerré, melyben az arab nemzetiség, ámbár nem voltak benne feltalálhatók azon értelmi tényezők, melyek a persa elem fölé emelhették volna, elnyomta politikai önállóságával együtt nemzetiségét is azon népeknek, melyek önként vagy a kard erejének engedve, akár valósággal, akár csak külsőleg alávetették magukat a muhammedán kettős credonak. Az iszlám ámbár eredetileg nem akar propaganda lenni az arab nemzetiség mellett, mégis ilyenné nőtte ki magát a művelt persa elem rovására. Van-e fényesebb bizonyíték arra nézve, hogy az iszlám későbbi fejlődésében tökéletesen odahagyta az alapító irányát, mint az, hogy egy különben társainál sokkal szabadelvücbb imám Abu Hanífa, kinek iskolája és egyházjogi rendszere az oszmán birodalomban is uralkodóvá vált, a gizjára nézve (türelemadó) azt határozza, hogy azt arab embertől még akkor sem szabad követelni, ha nem is lépett volna az iszlámra , ámbár Muhammed nyiltan kijelenti, hogy az iszlámon belül az arab nemzetiségnek mint ilyennek semmi joga különös kiváltságokra és kivéte- * les kedvezményekre? Vagy idézhetnék c világosabb tanujelet az iszlám arabjainak nemzetiségi türelmetlenségére nézve, mint Zijád nyilatkozatát, melyet al-ahnaf irányában tett, miszerint neki az volna kedvencz eszménye, bogy a vörösök (persák) felét megölje, másik felét pedig csak azért kímélje meg, bogy a vásártól ne maradjon el azon haszon, melyet a vállalkozó persa a kereskedő szellemű arabnak hajthat? De a persa és egyéb nem-arab elem sem tűrte ellentállás nélkül az arabok részéről tapasztalt elnyomást. Ellentállásukat vallási schismák álczájába burkolták, és az iráni elem visszahatását egy tősgyökeres arab ember személyéhez fűzték: 'Alí-éhoz: Rég ismert dolog, hogy azon sokszorosan feltűnt és mindég ismétlődő vallásos mozgalmak, melyek eleinte csak az egyszerű sí'izmus-ból kiindulva, később az inearnatio eszméje körül csoportosulnak, nem jeleznek egyebet mint az arya elem visszahatását az iszlám arabismusa ellen. Az indogermán ember vallásos érzelmeinek a puszta prophetismus nem nyújt kielégítést; az indogermán genius pantheisticus iránya, mint azt az e körbe tartozó vallások története eléggé bizonyítja és mint azt ujabb időben Burnouf Emil újból kiemelte , az incarnatió feltevése felé hajlik. És midőn az irániak között időről időre újból és újból az imámféle tanok és az incarnatió eszméjéből kiinduló felekezetek minden üldözés és elnyomás daczára léptek elő: ez nem volt egyéb, mint az iranismus visszahatása az arabismus által gyakorolt nemzeti túlsúly ellenében. Babek hivei, a Karmáthok, Iszmailiták, Mezdakiták, Jeziditák sat. a persa nép közt mindig lappangó iráni visszahatás egyes jelentékenyebb kitöréseit jelezték, és inkább nemzeti jelentőséggel birnak, mint vallásival; utóbbit Chwolsohn állítja, ki ezen vallásrendszereket mint a régi pogányság maradékait fogja fel. Egyébütt a nemzeti visszahatás a chárigiták felekezetében lelte támaszát, mely ámbár oppositiója nem tisztán nemzeti jellegű, mint az arab chalifatus elleni oppositió szívesen felkaroltatott azon körök által, hol a nemzetiségi öntudat kifejezésére egy ellenzéki testülethez való szegődés mulhatlan szükségletként mutatkozott. Krem er Alfred szellemdús munkájában azon eszmét állítja föl, hogy a régi babyloni birodalom lakói azért voltak utalva az imámféle tanokra, mert ősidőktől fogva földmivelő nép lévén, mindig despoticus államformáknak voltak alávetve, mely kormányformát most az iszlámon belül a nem kevésbé szolgalelkekhez forduló felekezetek érvényesítették; mig másrészről a charigita tanok az éjszakafrikai berber törzsek nomád életmódja által nevelt életnézeteknek kedvezett. Ezen igen szépen kigondolt megkülönböztetést azonban a történelem nem igazolja. Maga Kremer adja elő könyve egy későbbi fejezetében a siűsmus és imamismus terjedését az éjszakafrikai törzsek között. Másrészről, ha Kremer a régi Babylon lakosainak aramaeus származásában" leli a si'ismus keletkezésének magyarázatát, ezzel máiannyiban sem érthetünk egyet, mert nézetünk szerint, melyet röviden kifejtettünk a fenntebbiekben, az imámita tanokat az indogermán genius visszahatására kell visszavezetni. Az iráni elem az arabismus ellen még egy másik, nem kevésbé jelentékeny módon gyakorolt hatalmas reactiót.

A scliismaticus visszahatás által a nemzeti czélzat nem jutott közvetlen kifejezésre; de jutott ilyenre egy rendszer megalapítása által, melynek alapeszméje épen az volt: hogy az arabs nemzeti követelések tökéletesen jogtalanok ; azon állításuk, hogy nekik jutott minden egyéb nemzetiség előtt egy kiváló világtörténeti hivatás és küldetés, tökéletesen alaptalan. Azon iskola, melyben ezen nézetek tápláltattak, áu'öbijjának, azaz körülbelül: nemzetiségi pártnak vagy Ahl-at-tasvija, azaz: az egyenjogúság vallói, neveztetett. Mikor lépett fel ezen iskola legelőször; ki volt alapitója? azt egész pontossággal meghatározni nem lehet. De annyit tudhatunk, hogy ezen pártnak szilárd megalakulása és fénykora az iszlám harmadik századába (a keresztyén számítás szerint a kilenczedik századba) esik. Nyomait visszavezethetjük ugyan az iszlám két első századain keresztül egészen annak keletkezéseig; mert már Muhammed korában említtetik An-Nadr b. al Hárit, ki valószinüleg persa befolyás által ösztönöztetve Muhammednek a sémi mythologiából kölcsönzött elbeszélései ellenében a persák hősmondáit, Rustem és Isfendiár történetéit hozta fel, mely merészsége életébe is került a szegény persakedvelőnek. A koránkommentátorok szerint ő reá vonatkoznának Muhammed e szavai: Vannak emberek, kik hiú történeteket vásárolnak, hogy másokat Allah útjáról tévútra vezessenek".' Ide tartoznak még a régibb időkből az a am kitűnőségeiről" vagy *-á«jt JoLöi) czimü munkák szerzői, kik közül egy névtelen jv^j! ^5>Lftx-szerzőjén kivül még a fennt már felhozott genealogot Abü Ubeidä t akarom említeni. Jünus b. Habib'ról is, a nevezetes grammatikusról, ki a hi ra 185. évében halt meg, azt beszélik, hogy persa származását mindig dicsekvőleg emiitette volna fel. A siűubijja körön kivül felhozható még Sa'íd b. Humeid, b. Bachtikán, ki azzal dicsekedett, hogy régi persa törzsből származik, és kinek művei közt említtetik egy ily czimü is: A persák kitűnősége az arabok fölött és dicsekedésük". Maga az emiitett Su'ubijjaiskola azonban különösen a tudománykedvelő Barmekidák körében élő tudósok között alapult meg; tehát a harmadik században. Eddig nem igen bírhattunk tájékozottsággal ezen művelődéstörténeti szempontból fontos iskola körül. Csak Hammer-Purgstall irt 1848-ban róluk egy nem igen alapos czikket , melyben azonban az iskola történetéről s képviselőiről semmit sem mond. Miután Ibn an-nádim Fihristal-'Ulűm cziinii nagyfontosságú munkája a boldogult Flügel kiadása által hozzáférhetővé vált, ezen kérdés körül is lehet némi felvilágosítást szerezni; magara is ezen munka tanulmányozásának köszönöm abbeli tudomásomat, hogy kik voltak az iskola főképviselői? A munkában tudniillik felemlittetnek 'Állán as-su'übí, ki mint hires genealog és ^JLóo-ismerő élt a Barmekidák körében ; Sahl b. Hárün Ma'mün chalifa könyvtárnoka, egy persa származású tudós és költő, az arab faj nagy ellensége, ki ezen gyűlöletéből eredt több könyvet irt ; Muhammed b. al-leit aj-chatíb, ki iranophiliája által pártfogóinak haragját vonta magára ; törzsfáját Darius királyra vezette vissza. Mindezekről azt mondja szerzőnk, hogy Su'űbiták voltak. Ezen adatokból következtettem azon korra, melyet mint a Su'űbijja virágzási korszakát említettem. Meghatározásom mellett szól az is, hogy mint később látni fogjuk a 276-ban meghalt Ibn Kuteiba irodalmi polémiába bocsátkozott a nevezett iskolával, és hogy ennek képviselői az emiitett tudós érveit megczáfolták. Szükséges tehát, hogy a Su'űbijja-iskola egykorú volt légyen Ibu Kuteibával. Megemlítendő még az is, hogy mint a kútfőkből kitűnik a su'űbijja-iskola csakis ezen egy században virágzott, később pedig mint rendszeres iskola nem fordul elő a mu hammedán irodalomban. Nézzük már most, miben állott röviden a Su'űbijja vagy Tasvija-iskola tulaj donképeni tana. Három részre oszthatók azon nézetek, melyekkel az arab nemzetiség fanatikus tömjénezői ellen kikeltek. A) Mindenekelőtt azt törekedtek bebizonyítani, hogy az iszlám valódi szelleménél fogva a muhammedán hivek körén belül nem lehet szó a származásra hivatkozó nemességről. Ennek bebizonyítására felhozzák Muhammed tanaiból a legcsattanósabb mondatokat , melyeket azonban azok szerint, mit ezen értekezés I. fejezetében mutattam ki, még sokszorosan ki lehet egészíteni. Vannak ugyan a Muhammednek tulajdonított mondatok közt olyanok is, melyek az arab nemzetiség fanatikusai szempontjából a származásra hivatkozó nemesség követeléseit helyeselni látszanak. így pl. ha Muhammed azt mondja: Ha a népnek nemese jő hozzátok, tiszteljétek őt rangja szerint", Legyetek elnézéssel a tekintélylyel biró férfiak hibái irányában"; vagy ha Muhammed Kais b. Asimot az arabok urának" nevezi . De, szólnak a su'úbiták, ily mondatoknak és nyilatkozatoknak egészen más az értelme: Mi nem tagadjuk azt, hogy az emberek közt különbség létezik, és hogy egymást kitűnőségre felülmúlják; nem tagadjuk, hogy létezik ur és szolga, nemes és nem nemes ; hanem a mi véleményünk az, hogy az embereknek nemesség szerinti különfélesége nem támaszkodhatik az illetők őseire és származására, hanem egyedül tetteiktől és tulajdonságaiktól, valamint lelkük nemességétől és törekvéseik czéljától függ." Ily értelemben kell felfogni Muhammednek a nemességre vonatkozó nyilatkozatait. Ily értelemben nyilatkoztak maguk az arabok között is azok, kik ámbár nemes ősökre diesekvőleg mutathattak volna, mégsem keresték nemességüket ezen körülményben, hanem nyíltan kimondják: hogy saját tetteikben pillantják azon jogczimeket, melyeknél fogva embertársaik tiszteletét kivánják. Többek közt egy költő igy szól: Ámbár a mi elődeink nemesek voltak, mégsem támaszkodunk a származásra; hanem építünk miként építettek elődeink 5, és cselekedjük azt, a mit ők cselekedtek." Hasonló értelemben nyilatkoztak az iszlám első hivei és költői: Tsam lelke tette 'Isámot úrrá szól egy költő az tanítja őt arra, hogyan kell a harezban támadást intézni és előlépni, általa vált tekintélyes királylyá". Az én vagyonom" szól egy másik az én eszem, és törekvésemben áll nemességem, nem vagyok én sem maulá, sem arab; ha más ember másra hivatkozik, úgy én lelkem műveltségére hivatkozom". Az ember nemessége" szólt Mohammed, vagyonában, vallásában és lelkének szépségénben áll". Ha vagyonod van" szólt 'Omar b. 'Abd-al 'Azíz, akkor vannak őseid; ha vallásod van, van nemességed." Nem kell csodálkozni azon, hogy ez utóbbi mondatokban a pénzaristokratia elve épen akkor mondatik ki, midőn a származás szerinti nemesség tagadtatik. A vagyon szerzése az araboknál nem járhatott merészség, harczokbani bátorság és hősiesség nélkül; innen van, hogy annak birtoka a birtokos személyes kitűnősége mellett tanúskodik. B) Másodszor, a su'űbíjja-iskola annak bebizonyításával foglalkozik, hogy ha egyáltalában véve lehetne szó egyes nemzetiségekről, melyek genealógiájuknál fogva nagyobb kitüntetésre méltók, mint az emberiség többi része: úgy bizonyosan épen az arab nem volna az, melyet ezen kivételes állás illetné. Ha pillantást vetünk azon érvekre, melyeket az arabok követeléseik mellett fel szoktak hozni, úgy igen sok valóban nevetséges pontra fogunk akadni. Ibn-al Kalbí például azon tiz jeles tulajdonság közt, melyekkel csupán csak az arabok dicsekedhetnek, felemlíti azt is, hogy csak az arabok választják el féselkedés alkalmával hajukat, csak ők piszkálják fogaikat, csak ők kurtítják bajuszukat, ha nagyra talál nőni, csak ők vágják meg körmüket és még több ily dolgot. Mások ily alkalommal reflectálnak az arabok állitólagos szellemi tulajdonságaira is. Ibn-al Mufcaffa' igy beszéli Abű-1 'Ajná al Hásimi egykor több társával találkozott és következő kérdést veté fel: Melyik a legeszesebb a föld valamennyi népe között?" Ezen kérdésre folytatja tudósítónk bámulva nézett egyikünk a másikra. Azt gondolván, hogy a kérdező saját persa származására gondol, a persát mondtuk a világ legeszesebb népének. Nem úgy", viszonozá Ibn-al Mukaffa'; a persák ugyan sokáig uralkodtak a világ egy nagy része fölött, és sok népet hódítottak hatalmuk alá, de semmit nem találtak fel eszükkel, és a szellemi téren soha kezdeményezők nem voltak." Hát akkor a görögök" szólánk mi. Azok sem" felelte kérdezőnk, mert ők csak művészetekben tiintek ki." Most a chinaiakat hoztuk fel; de kérdezőnk nekik csak felületes szellemdússágot akart tulajdonítani. Midőn az indusokat hoztuk fel, egyoldalú bölcsészeknek nevezte őket; az aethiópokat sem ismerte el, midőn ezen népet véltük a világ legeszesebbikeként felhozhatni, sőt Allah teremtményei között a legeslegroszabbaknak mondta őket; a törököket pedig ragadozó kutyáknak nevezte. Hasim törzse" úgymond, a legnemesebb, ha egyes kiváló embereit veszszük tekintetbe; mi pedig (az arabok összesége) a kitűnők nagy számára nézve vagyunk a legkiválóbbak." A áu'übijja-iskola ezen pontra nézve máskép vélekedik. A nem-arabok közül úgymond szószólójuk a föld bármely részén voltak királyok, kik annak számos országát hatalmuk által egybegyüjték; voltak városaik, melyeket uralniuk által egybekapcsoltak ; törvényeik, melyek szerint Ítéltek; bölcsészeti rendszereik, melyeket ők gondoltak ki; találmányaik, melyeket ök hoztak létre, mind segédeszközökből, mind pedig művészetekből állók; igy pl. ők találták fel a finom szövetek készítését, és ez a találmányok leghiresebbike; ők találták fel a sakk- és egyéb játékokat; ő nekik köszönjük a görög bölcsészeket, kik a mindenség lényege és a törvények fölött elmélkedtek; nekik köszönjük az asztrolábot, mely eszköz által a csillagokat lehet felmérni és a távolságok ismeretéhez lehet jutni, a sphaerák körmozgásairól számot adni és a napfogyatkozást megismerni. Mindezekből az araboknak semmi sem jutott. Nem volt nekik uralmuk, mely a föld különféle helységeit egy hatalom alá gyűjtötte, legtávolesőbb részeit egybekapcsolta volna, mely megtörte volna az igazságtalanokat és véget vetett volna az esztelenek hatalmának; nem volt nekik semmi felmutatható eredményük valami művészetben, sem maradandó művök a bölcsészetben, ha eltekintünk a költészettől, melyben azonban túltettek rajtok a nem-arabok. Mert a görögök birtak csudálatos költeményekkel, melyek szabályos mérték szerint készittettek. Mi tehát az, mivel az arabok a nem-arabok ellenében dicsekednek? Hiszen ők nem egyebek mint orditó farkasok és száguldozó vadak, mert egyikük felfalja a másikát és egyikük ellenségeskedik a másik ellen." Természetesen az arab nemzetiség fanatikusai ily szemrehányásokat, különösen az arab költészet ily meggyalázását el nem tűrhették. Az arabophilok egy nagy szószólója, Ibn Fáris, egy nevezetes munkájában egy egész fejezetet szentel azon állítás bebizonyításának, mely ellen su'űbita szerzőnk oly szenvedélyesen száll sikra. Csak az arab nyelv" mert a nyelv sajátságaira alapitja Ibn Fáris az arabok első szerepét a culturtörténetben bir oly eszközökkel, melyek által a beszéd világossá és minden félreértést kizáróvá válik.. Oly emberek, kiknek állításaiba nem szabad bizni, azt állítják ugyan, hogy a bölcsészek (görögök) is birtak ily nyelvtani eszközökkel; ily tudósításokra azonban nem sza- bad hajtanunk. Azon emberek, kik ilyes dolgokat állita- nak, eleinte igazhitüséget színleltek, úgy hogy bizalmunk folytán tudósaink könyveiből sokfélét kölcsönözhettek, a mit aztán miután egyes szavakat elferdítettek oly népre vezettek vissza, melynek neve a történelemben aligha ismeretes, és oly nyelvvel biró, melynek kifejezései annyira éktelenek, hogy igazhitű ember szája alig ejtheti ki azt. Azt is állítják, hogy ezen népnek van költészete; de midőn mi költeményeit elolvastuk, azt találtuk, hogy azokban semmi jelentékeny dolog nincsen, sem pedig külső kellem vagy jóravaló mérték. Csak az arabnak van felemlitésre méltó költészete sat." Ha tekintetbe vesszük, hogy Ibn Fáris a muhammedán számitás szerint a IV. században élt, akkor ezen egész nyilatkozatát a még friss emlékezetben élő su'űbijja-iskola elleni polémiának tekinthetjük. Az arabok főképen törzsrendszerükből eredő családi fegyelmükkel büszkélkedtek. Könnyen érthető tehát, hogy a su'űbijja-iskola arra fordította figyelmét, miszerint ezen állításukból eredő követeléseiket czáfolják meg. Erre nézve azon laza és gondtalan fegyelemre mutattak reá, melyet a régi arab világ legkiválóbb hősei nejeikre nézve gyakoroltak. Csak az arab költőket kellett vizsgálniok, hogy egész tövisfüzérét gyiijthessék ama példáknak, melyek felhozása által az araboknak családi életükre és e szerint tiszta, mocsoktalan származásukra vonatkozó dicsekvését megczáfolhassák. Felhozzák pl. Antarát, ki igy szólítja meg nejét: y&jjl d.ixb ^ l * Úx*?, vtuíl,4-! JWpí ~Ji bl, ^O ^ ^ 0 JJ y u "O júj } ^ ^ 9 y ^ y vieb juc ' alí^o ^jjxjj Akármely férfin könnyű szerrel közelíthet hozzád; ha elfognak téged, te kendőzöd és fested szemedet és arczodat; Én pedig oly ember vagyok, ki ha erővel elragadnak is, megerősítem a kengyelvasat és távolba szököm ; Mig én gyorstevén tova nyargalok, addig te kis tevécskén ülsz és lebontod nyergét." Azaz: te szívesen engeded át magadat azon férfiaknak, kik elfognak téged, sőt mesterséges szépítés által tetszésüket hajhászod, mig engem még erőszakosan sem keríthetnek birtokukba. Vagy mily fényt vet az arab családi életre azon vers, melyet al Hárith b. Amr-al Kindi mondott el, midőn maga neje szemérmetlenül vallotta be neki, hogy fogságba kerülvén, Habúla, a 'Gassánbeli, meggyalázta női becsületét: Minden nőnek, még akkor is, ha szeretetének jeleit mutatta volna neked, frigye nagy szerencsétlenség; Valóban az, ki hitet ad a nőknek Hind esete után, ha szerelmet hízelegnek, megcsalt tudatlan ö: Ilyen és az általam használt kútfőben még egyéb példákkal szaporított mutatványok által az arab költészetből, jogosan vélték gyanúsítani az arab faj ellenségei az arab nők állhatatos erényét, és következésképen magoknak az araboknak tiszta származását. Másrészről reámutattak a su'übiták az arab társadalomban divatos azon körülményre, hogy valamely felszabadított rabszolga, í" 0 "" azáltal hogy a törzs válik, a törzs közé vegyülhet házasság utján. Nem lehet tehát szó a törzsek tisztaságáról, midőn oly sok idegen elem vegyülhetett közéjök. Ezen véleménynek Bugeir költő adott kifejezést egy kis költeményében, melynek egy részét a Függelék" III. száma alatt közöltem az al 'Ikd al farid nyomán. De a su'übijja-iskola a genealógiát tekintve még tovább megyen. Felteve t. i. hogy a tiszta és idegen elemekkel vegyületlen származást csakugyan nem lehetne megtagadni az arabok törzseitől, még ez esetben sem jogosultak követeléseik. Mert in ultima analysi származásukat Ismaélra, Abrahamnak Hágar utáni fiára vezetik vissza. De ki volt Hagar? Abraham rabszolganője. Izsák pedig, a nem-arabok egyik ősapja szabad embernek, szabad anyától született; mi joggal dicsekedtek tehát ti, arabok, nemes származástokkal? Innen érthető az is, hogy az arab nemzetiség ellenségei sokszor azon szerepet, melyet az iszlám bibliai legendái Ismaelnék tulajdonítanak, Izsákra ruházzák át; mert őt tekintik ősapjuknak az arabok Ismaelja ellenében. A Genesis XXII. elbeszélt történetre nézve pl. a muhammedán legenda Ismaélt csempészi be Izsák helyébe Az iszlám persa elemei saját aspirátióik indokolására Izsákra ruházzák ismét azon áldozati szerepet, melyet az arab elem megvont tőle; ugy hogy a muhammedán theologiában nagy vitás ponttá fejlődött ki azon kérdés, ki a tulajdonképeni (áldozott)? Ismaél-e vagy pedig Izsák? Ábrahámtól való származásukat a persa eleinek még egy másik körülmény által is törekedtek megerősíteni. Tudva van, hogy az arabok mily legendákat fűznek a Zemzem forrásához; azt mondván, hogy ez azon forrás, melyet isten csudálatos módon mutatott meg a gyermek Ismaélnek, midőn a sivatagban elhagyatva és szomj által gyötörtetve hevert. A Zemzem az iszlámban a Mekkába való búcsújárások alkalmával nagy szerepet játszik. A persák nem tűrhették azt, hogy a Zemzem mondája által az iszlám egy nevezetes ritusa tiszta arab, mert Ismaél személye körül csoportosuló, jelleget öltsön. Mit tettek tehát? Hozzá költöttek az Ismaél mondája helyett egy tiszta persa jellegű mondát ós Sabur, régi persa király, személyével hozták összeköttetésbe. Egy másik monda szerint, melyben a persák abrahamidicus jellege közvetlenül kiemeltetik, és melyet Mas'ftdi közöl, a persák még az iszlám felvétele előtt zarándokoltak volna Abraham tiszteletére ezen szent forráshoz; egy szokás, melyet legutószor Sásán b. Bábek gyakorolt légyen Ezen példákból is láthatjuk, mily hatalmas tényező a nemzeti érzület a mondák megalkotásában, és mily nagy tere van a tendentiosus mondaátalkotásnak akkor, ha a nemzeti féltékenység a régi mondában egy ellenséges elem támpontját félti. Mert világos, hogy az idéztem két esetben a persa versió az iszlám legendáinak arab (azaz ismá'iliticus) jellegét akarja eloszlatni. De az, mire az arabok mindenek fölött alapitották nemzeti követeléseiket, azon körülményben áll, hogy közülök támadt Alláh legnagyobb próphétája, Mohammed a propheták pecsétje. Ha pedig azt gondolnátok", felelnek erre a áu'űbiták *), hogy a prophetismusra alapithatjátok dicsekvésteket, akkor mi a próphétáknak nagyobb számát mutathatjuk fel. Hiszen a próphéták valamennyien a^ámok (nemarabok) voltak, és csakis négy támadt a ti nemzetségtekből: Hűd, alib, Ismá'íl és Muhammed; köztünk támadtak másrészről a világ kiválasztottjai, Adam és Noé, ők, kik azon gyökerek, melyekből az egész emberség szétágazott. Mi vagyunk tehát a gyökér, ti pedig az ágak, ti csak egy kis ágacska vagytok a belölünk eredt lombozatban. Szóljatok már most, mit akartok és emeljetek még ezután is követeléseket." C) Harmadik sorban a su'űbijja azt akarta bebizonyítani, hogy ha az ősök történeti múltja csakugyan okot szolgáltathat az utódok nemzeti büszkélkedésére és jogczimet azon követelésüknek, hogy a népek között elsőséggel és kiválósággal birjanak: úgy bizonyára a nem-arabok azok, kik ily követelésekkel felléphetnének: Nem-arabok voltak a föld régi hatalmas királyai, a Pharaók, a Nimródok, az Amalekek, a Chosruk és a Kaisárok. Van-e más nemzetnek Salamonja, ki, mint a korán beszéli, alávetette hatalma alá az embereket, a finneket, a madarakat és a szeleket? ő közülünk való férfi volt. Volt-e az araboknak Nagy Sándoruk, ki az egész világ fölött uralkodott, kinek hatalma nap keltétől nap nyugtáig ért, és ki egy gátot emelt vasból a föld kellő közepe táján, mely gát mögé oly sok népet zárt, hogy sokaságra nézve ezek felülmúlják a világ többi embereit, a mint a koránban mondva van: mig szabadon bocsáttatik Jagűg és Mágfi^, kik minden völgyben sürögnek", mely vers nyiltan reámutat végtelen sokaságukra. Nincs ember, ki annyi emléket hagyott hátra a földön mint ő (N. Sándor); ha nem hagyott volna hátra mást, mint az alexandriai világító tornyot, melynek alapja a tenger fenekére épült és melynek tetejére egy oly tükör vagyon alkalmazva, hol a tenger szine tükröződik vissza: (már az is tanuságául szolgálna az ő nagyszerű alkotásainak). De közülünk valók még India királyai is, kiknek egyike a következő levelet intézte 'Omar b. 'Abd-al Azíz-hoz : A királyok királyától, ki ezer király fia, és kinek neje ezer király lánya , kinek istállóiban ezer elefánt vagyon, kinek birodalmát két folyó szeli által , melyek partjain az aloe, a kokus, a buzér és a kámphor terem, melynek illata tizenkét mértföldre terjed az arabok királyához, ki nem társit isten mellé semmi lényt. Azt kívánom, hogy küldj nekem egy em- bert, ki az iszlámban oktatna engem és törvényeit magyarázná nekem. Béke veled." D) Az előadottakból állanak a áu'űbijja-iskola részéről indult támadások az arab nemzetiség ellen. Az említettekből azt látjuk, hogy ők az arab fajnak ellenébe állítják az egész nem-arab világot, tekintet nélkül az utóbbinak nemzetiségek szerinti különféleségére. Adam és Abraham épen ugy mint N. Sándor, a görögök épen ugy mint az indusok az ő embereik; mert csak az őket elnyomó Ismaeliták ellen fordul szenvedélyük.

De az arab nemzetiség tömjénezői nem tűrték nyugodtan az ily nyomós és a történelem tanúságára támaszkodó támadásokat. Megczáfolásukra Ibn Kuteiba, a hires tudós, vállalkozott. Mielőtt ezen tudós álláspontját érinteném, még egy bibliographiai nehézségről akarok emlitést tenni, melyre ez alkalommal bukkantam. Kútfőm szerint Ibii Kuteiba czáfolata egy ily czimü munkájában fordul elő: 1 JoLái az arabok kitűnőségeiről." A könyvészek, első sorban Ha í Chalfa, mitsem tudnak Ibn Kuteiba ily czimü munkájáról; sőt, mi több, Ibn-an-Nadím a szóban forgó tudósnak: p-^-'lj ^j-f^ xj^ajüi ulaí' czimü könyvéről szól, miből az tűnnék ki, hogy Ibn Kuteiba a áu'übijja párt szellemében irt egy könyvet. De lehetséges, hogy a két czirn ugyanazon egy könyvre vonatkozik, ugy hogy az utóhbi czim azt jelentené, hogy Ibn Kuteiba az illető könyvben a teszvije" (egyenjogúsítás) álláspontját megtámadja. Ibn Kuteiba czáfolatában a következő álláspontot foglalja el. Reá mutatván Muhammednek állítólag a nemesség igazolását czélba vevő nyilatkozataira, igy folytatja elveinek körvonalozását: Az arabok igy szóltak: Az emberek mindaddig boldogságban élnek, a mig köztünk különbségek léteznek ; a mint pedig mindnyájan egyenlőkké válnak elvesznek. Azaz: mig az emberek közt vannak nemesek, kitűnők, addig jól megyeri dolguk; ha pedig mindnyájan egyenlő rangúak, elvesznek. Kitűnik ennek igazsága abból is, hogy az arabok, ha valamely törzset gyalázni akartak, igy szóltak: mindnyájan egyenlők mint a szamár fogai. Hogyan is volna lehetséges, hogy az emberek kitűnő tulajdonságaikra nézve mindnyájan egyenlők legyenek? Hiszen egy egyetlen embernek tagjai és izei is különböznek egymástól rangra nézve, úgy hogy egyikük előkelőbb mint a másik. A fő ugyanis nemesebb a test többi részeinél, a benne lakoló észtehetség és a benne központosuló öt érzéknél fogva. A sziv igy szólnak az arabok a test parancsnoka, a többi tagok közt vannak urak és szolgák." A su'übiták helyesen jegyzik meg Ibn Kuteibáról, hogy ugyanazon könyvében ellentmond önönmagának. Mert azon munkáját, melyben az arab nemzetiség mellett lándzsát tör, igy fejezi be: A legigazságosabb nézet szerintem az, hogy az emberek mindnyájan egy atyától és egy anyától származnak, hogy porból teremtettek és porrá lesznek ismét. Ugyanazon uton jönnek a világra, melyen az ember üritéseit végzi; ez tehát azon törzsfa, melyre származásuk visszavezethető, és mely az okos embereket visszatartja attól, hogy apáikkal dicsekedjenek és büszkélkedjenek. Végre Allához térnek vissza mindnyájan; a mi aztán véget vet minden genealógiának és hiúvá teszi a származás nemességét, hanem ha nemessége Alláh félelmében ál), és büszkesége abban, hogy Alláh parancsait teljesiti."

Ez csakugyan olyan nyilatkozat, mely mellett érthetetlenné válik azon szerep, melyet lbu Kuteiba a su'übijja ellenségei között foglal el. * * * A su c ubi]]a állításaira és Ibn Kuteiba czáfolatára nézve főkutfőül szolgált szerzőnek Ihn "Abdi Rabbibi: al 'Ikd al faríd" czimü munkája ; egy nagy fontosságú munka, melynek kincsei eddig, fájdalom, az orientalisták által nem aknáztattak ki. Csak Fresnel-ről tudom, bogy e munkát nagyobb mérvben használta; belőle vonta a Lettres sur l'histoire des Arabes" czimü munkájának anyagát. A sir übijjára vonatkozó részét a nagyérdemű Ham mer-pur g- stall forditotta le kivonatban a fenritemlitett helyen; de e forditás sok hiányban szenved, melyek egy részére ezen fejezethez irt jegyzeteimben reá mutattam. A szöveg, a bécsi udvari könyvtár kézirata szerint, ez értekezésem szövegmellékletei között jelenik meg legelőször. Azok közül, kik a áu'übijja ellen polemice léptek fel Ibn Kuteibán kivül, fennt már kiemeltem Ibn Fárist (lásd a 25. lapon); ibn an-nedím szerint felhozom még al-gahmít' , ki al-mutawakkil chalifa idejében élt és egy ily czimü munkát irt: ii-o ^ajul J^s. A ^UÉLÖÍI! IJIÄS' Végül még megemlítem az-zamachsarít (megh. 538 Higfa), a hires grammatikust és lexikographot, ki nevezetes arab grammatikája bevezetésében, hálát mond istennek, hogy arab philologussá tette ó't, hogy lelkébe oltotta az arab faj melletti szenvedélyét, és megóvta öt attól, hogy a su'űbijja felekezetéhez tartozzék. Mindezekből kitűnik az is, mennyire hálózta körül az arab nemzetiségi fanatismus magukat a persa muhammedánokat. Mert az-zamacháarí, Ibn Fáris és még százakra menő mások, kik az arabok mellett kardoskodtak az iranophilia ellen, távolról sem voltak arabok, hanem tősgyökeres persa emberek. Ibn Durustweihí, egy oly tudós, ki munkát is irt az arabok és nyelvük kiválóságairól már nevével is elárulja persaságát. Oly annyira nőttek össze iszlám és arab hazafiság, hogy a jóravaló muhammedán nem is vette tekintetbe azon lehetőséget: hátha nemzetiségem csakugyan anyanyelvem és szülőföldemtől függ, nem pedig vallásom alkotójának származása és szülőföldjétől! Csak kevesen voltak oly bátrak és öntudatosak , hogy nemzetiségüket nem akarták megtagadni; bátorságát némely ök vértanúság árán érvényesíthette csak oly időkben, midőn az arab fanatismus az iszlám orthodoxismusával lépést tartott. Ily martyrja nemzeti öntudatának Abu-1- Mahásin at-tabarí, egy persa származású és neveltetési! férfiú. De legnagyobb részük bele élte magát azon óriási hazugságba, melynek hiu természetéről meggyőződhetik az ember, ha nyomozás alá veszi azon kérdést: mennyire volt ismerve az arab nyelv a tudós közönségen kivül az iszlám nem-arab tartományaiban? Ezen pontra nézve, mely körül magam is tettem nyomozásokat a muhammedán irodalom kincsei közt, csak oly eredményre juthatunk, mely nem igen lnzeleg az arab elem elterjedésének. Alaposabb megvilágítása e kérdésnek ide nem tartozik. III. A persa nemzetiségi öntudat feléledésének nemcsak a sutibijja felekezetnek imént emiitettem próza irodalmi működése adott kifejezést; a persa nemzeti párt érzelmeit ezen iskola kebelében támadt költők is tolmácsolták többékevésbé csinos és megható módon. Ezen költők közül emeljük ki al-mu'abbad-ot, egy tősgyökeres persa embert, de ki ép oly ügyesen kezelte az arab nyelvet és költészeti műformáit mint anyanyelvéit. Persa származásával dicsekedvén, igy szokott nyilatkozni: Az én törzsem, Kureis törzs a nem-arabokközütt": azaz a persa nemzet ép oly kiváló helyet foglal el a nem-arabok között, a minőt a Kureiá törzs az arabok között. Az arab nemzetiségi propaganda ellen ily költeményben fordul: Én Gam nemzetségéből való nemes vagyok, és a persa királyok hagyatékát kívánom ; Mienk a Kábok tudománya, mely által a nemzetek fölötti uralmat elérni, reményünk: Mondd a Ilááim fiainak mindnyájuknak: Vessétek alá magatokat hamar, mielőtt még a megbánás pillanata eijőue; Takarodjatok vissza Higáz földjére, egyetek ismét gyíkokat és legeltessétek nyájaitokat, Mig én a királyok trónjára jutok a kard éle és a toll hegye (erő és tudomány) által segitve."

Látjuk, hogy költőnk azt hányja az arabok szemére, hogy egykor nomádok voltak Hi gázban, és nem ismeri el jogosnak azon túlsúlyt, melyet most a persa nemzetiség fölött gyakorolnak. Hasonló szellemben szól egy másik költő: Abű Sa'id ar-rustemí: Ok (az arabok) azzal dicsekednek, hogy ők a világ kormányzói és népeinek urai; Miért nem dicsekednek inkább azzal, hogy ügyes juh- és tevehajtók? A su'űbijja költők nem szorítkoznak csupán az ő nemzetiségüknek az arab faj rovására való feldicsérésével, hanem némelyikük a persa éghajlatnak szenteli dicsőitését Arabia éghajlatával ellentétbe helyezve azt; igy egy su'űbita költő, kit Ihn Kuteiba per excellentiam költőjük"-nek (p.jéj..c.l.vó) nevez, azzal dicsekedik, hogy ő egy oly tartományban él és énekel, melyet sem túlságos hőség, sem hidegség nem sujt, mely nem szolgál hazaként vad arszlánoknak és tikkasztó melegnek; melyben a szabadoknak fiai laknak, hol Cliosru épité palotáit, hol végre nincsen senki, ki a rabszolganő gyermekeihez tartoznék." Már fennt emiitettük, hogy a persák, vagy jobban mondva a nem-arabok, Sárát, a szabad úrnőt, számítják őseik közé, mig az araboknak Hágártól, Abraham ágyasától való származásukat hányják szemére. A su'übita költők közt még felemiitek valami Abű Tálib b. 'Abd-al- Mutfalib-ot is, ki egy költeményében, melyet Jákűt idéz, magáról Muhammedről sem szól a legóvatosabb módon , továbbá Cha{táb b. al-ma c lí-t, kitől Ibn Badrűnnál találtam egy persadicsőitő verstöredékét. Végül még ki akarom emelni azt is, hogy úgy mint Firdűsi fellépése már magában véve is az iráni tendentiának volt egyik következménye oly időben, midőn a régi iráni mondakincs már veszendőiéiben volt; úgy nagy müvének egy pár helyéből az arabismus elleni polémiája, habár leplezve is, visszatükröződik. így midőn az arabok magaviseletét Feridűn követjeinek ellenében ecseteli, a figyelmes olvasó észreveszi, bogy a költő az arab emberek elbizakodását különösen törekedik kiemelni ; úgyszintén Iregben, Feridűn kedvenezében, az iráni faj typusát akarja bemutatni, és szenvedéseiben is az iráni fajnak az arabok általi elnyomatását akarja képletileg kiemelni ; Selm, Firdusí, Sémje és pedig azon ethnographiai jelentésben, melyet e név a mi modern tudományunkban is Iránnal és Turánnal viszonyítva bir, mint roszakaratű, szenvedélyes és cselszövő ember mutattatik be. IV. Mikor kezdték az arabok tüzetesen körvonalozni és okadatolólag előadni azon követelő állításukat, hogy az ő nemzetiségük az, melyet a világ összes népei között illeti az elsőség? Feltehető, hogy ezen korlátolt és hogy úgy mondjam kisvárosias világnézlet szoros összefüggésben áll azon ténynyel, hogy az észak-arab törzsek az iszlám előtt nem érintkeztek, vagy legalább igen gyéren jöttek összeköttetésbe a világ távol népeivel. Az iszlám hódításainak bámulatos eredményei fokozták ugyan és öntudatosabb meggyőződéssé fejlesztették az arab faj ebbeli állításait; de egészben véve azon érintkezés, mely az iszlám terjedése következtében közelebb hozta a többi népeket az arabokhoz, másrészről nem csekély horderejű tényezőül szolgált arra nézve, hogy ezen egyoldalú világnézet műveltebb és észszerűbb alakba öntessék.

De kétségkívüli dolog az is, hogy a su'úbijja iskola elleni polémiának nem csekély része volt abban, hogy az arab irodalomban az arab faj kiválóságának állítása a negyedik századtól kezdve rendszeres és tüzetes alakban lép fel. Helyén van itt, hogy elejét vegyem azon ellenvetéseknek, melyek ezen utóbbi állitásom ellen az arab irodalom szempontjából hozathatnának fel. Mert ha magukat az arab irodalmi munkákat kérdezzük meg, akkor az arabok emiitett követeléseinek teljes öntudattal és némi rendszerrel történő fellépésével már a régibb időkben is találkozunk. Találkozunk vele ugyanis az 'Antarregényben, a hires al-vákidinéi; az 'Antararegény pedig iszlámelőtti időben játszik, Vakidi meg, a 2. században élő tudós, a prophétával hasonkorú, és kevéssel halála után történt dolgokat irja meg. Itt tehát a su'úbijja fellépése előtti 2 3 században találkoznánk már azzal, a mit mi az ezen iskola elleni polémiából eredőnek mondtuk. De erre nézve az irodalomtörténeti kritika szétoszlatja kételyeinket. A) Az arab irodalom művelői jól ismerik az úgynevezett 'Antarregényt, mely egy érdekfeszítő hősregénycyklust tár elénk, melynek központja 'Antara b. Saddád, egy régi arab hős és költő. Ezen mondák alapmagva ugyan az iszlámelőtti időből származik, de különféle kiékitéseik és fejlesztéseik az ujabb időkig folytatódtak, az Antar-cyklus is az úgynevezett kávéházi meddáhok egy előkelő tárgya lévén. A regény teljes kéziratai a párisi és berlini könyvtárakban találhatók. Egyes epizodok és próbák, valamint bővebb töredékek franczia, angol és német tudósok által részint az arab eredetiben, részint fordításban tétettek közzé. Az egész szöveg kiadását So le im an al Haráiri kezdte meg az arabul megjelent ... czimü folyóiratban, és ujabban mint értesülök Wahrmund ur ugyanezen feladat megoldását vállalta magára. Caussin szerint ezen regénynek a kéziratokban fennmaradt szövegezése valami Sejjid Jűsuf b. Ismá'íl-tól eredne, mely feltevést azonban Dugat megczáfolta. Tény az, hogy azon szóbeli traditiónál fogva, melyre a szóban forgó rcgénycyklus szövegezése támaszkodik, tág tere nyilt a későbbkori nézetek szempontjából történt koronkinti interpolátióknak. Iliszen voltak férfiak, kik ezen regény traditiójával foglalkoztak kizárólag egy 'iraki orvos ezen foglalkozásának köszöni melléknevét: al-'antarí és mi könnyebb annál, hogy ezen tradátorok megfeledkezhettek azon korszak eszmeköréről, melyben a regény játszik, és saját koruk szempontjából bővitették s ékítették a talált alapanyagot? Ily későbbkori és nézetem szerint csupán csak a tradátorra visszavezetendő bővítés az, lia az elbeszélő a fogoly Rabi' szájába adja a következő szavakat, melyeket Mufrig b. Hammámhoz intéz: O, te tekintélyes uram! a nemes arabok csak azért dicsekednek a nem-arabok ellenében, mivel ők hűségesen őrzik szövetségeiket, mivel vendégszeretőleg ápolják a hajlékaikba kerülő idegeneket, mivel mindig igazat szólnak, bőkezűek és könnyen bocsátják meg a rajtuk ejtett sérelmeket." 1 Ezen tendentia, t. i. az arab fajnak kitüntetése a nem-arab fölött az Antarregény most ismert szövegezésének még egyéb helyein is kimutatható. Igy például azon szép epizodon, mely Al- M un dir délarab fejedelem viszonyát Chosru persa király udvarához irja le; itt a szerkesztő, mielőtt az arab fejedelem végdiadalát irná le, következőképen szólaltatja meg a persa király udvaronczait: Ó király! miképen áraszthatod kegyelmeid sugarait ezen arabra, egy oly nemzet ivadékára, mely sokkal utálatosabb, semhogy ily kitüntetésre számot tarthatna? Ok mindnyájan csupa pásztorok és bálványimádók, kik között nincs helye a hűség erényének; dicsekvésük tárgyát csak rabló kalandjaik, bálványimádásuk és családi életük gyalázatossága képezi"... Szerintem ezen és más hasonló epizódja a regénynek czélzatos viszhangjai csak azon faj vetélkedésnek, mely a regény szerkesztése idejében divatba jött, különösen pedig viszhangjai azon vádaknak, melyeket a su'űbijja iskola emelt az arabok családi élete és e szerint mocsoktalan származása ellen. A szerkesztő visszaviszi e dolgok tárgyalását azon időbe, melyben maga a regény játszik' ; oly eljárás, mely a keleti irodalomban nem tartozik a ritkaságok közé. Igy vagyunk aztán még az arab irodalom egy másik termékével is. B) Al-Vákidí a II. muhammedán század egy hires történetirója volt, ki az iszlám hódításainak (^yii) leírásával foglalkozott főképen. De neve alatt fennmaradt nyolcz munka , melyek authenticitását eleinte kétségbe nem vonták, mig Ewald és Hamaker és legújabb időben de Goeje hollandi tudós") alaposan kimutatták, hogy az említett munkák jogtalanul bitorolják a régi történész nevét mint szerzőjét. Különösen de Goejé-nek sikerült minden kétely fölé helyezni azon irodalomtörténeti tényt, hogy a Vakidí-féle munkák, melyek már most teljes joggal neveztetnek Pseudo-valjidí-féléknek, a keresztjárások idejében készültek azon czélból, hogy általuk, mivel mindnyájuk tárgya az iszlám óriási győzelmei a hitetlenek ellenében, az iszlám nép bátorságot nyerjen a keresztyének hőstetteivel szemben, és vigaszt valamint reménységet veszteségeinek láttára. Épen úgy mint a makkabaeusok harczai korában, Dániel könyvének szerzője ezen czélzatos könyvet egy régibb próphétának tulajdonítja, hogy népének a syr zsarnokság ellenében intő szózatul szolgáljon: épen úgy vélték czélszeriinek a keresztyén hadseregek harczi sikereivel szemben hasonkoru muhammedán irók, hogy kortársaik emlékezeteibe visszaidézzék az arabok győzedelmes harczait a hitetlenek ellen, miszerint a régi időkben vivott harczokon és aratott győzelmeken tanuljanak hőstettekre lelkesülni és Allah segítségébe lankadhatlanul bizni. Hogy könyveiknek több hitelt szerezzenek és olvasóik részéről nagyobb és hathatósabb eredményt biztosítsanak, azokat al-vákidíra a régi harczok hires és leghitelesebb történetírójára vezették vissza mint állítólagos szerzőre, mely eljárásukkal kritikátlan és könnyiihitü korukban czélt is értek, oly annyira, hogy műveik kiszorították helyükből a valódi Vákidí-féle dolgozatokat, mely veszteséget a modern történettudomány fájlalja. Ilyen Pseudová&idi-féle munka az is, melyet Futuh as-shám being an account of the Moslim conquests in Syria by Aboo Ismail Mohammed Bin Abd Allah al Azdi al Basri" czim alatt Nassau Lees tett közzé , mely munkát a kiadó jóhiszeműségében valódi Vakidí-féle munkának tartott. Ezen könyvben többek között leíratik azon jelenet, midőn Muhammednek a görög császárhoz küldött térítő követei a görög papokkal vitatkozásba bocsátkoznak. Nagy mise celebráltatik a muhammedánok szeme láttára a görög szertartás egész pompájával. Azt gondolják a papok úgymond történetírónk hogy aranyos ruházatuk és a tömjén illata hatni fognak az együgyii arabok képzelődésére. De ők nyíltan protestálnak minden ellen, mi szemeik előtt végbe megy, mely protestátiót azon csodaszerü jelenet kiséri, hogy a templom falai remegni kezdenek és a papok pásztorbotjai tántorognak. Végre a papok egyike azon gondolatra jő: tán jobban fog a muhammedánok lelkére hatni, ha bebizonyítja a görög szellem előbbrevalóságát az arab szellem fölött. 0 arabs atyafi!" igy szólítja meg a császár Rifá'a b. Zuheirt, a protestálok legelőkelőbbikét, kiről történetírónk azt beszéli, bogy a himjár könyvekben jártas és az ősrégi könyvekben olvasott egyéniség volt, hogyan hinak téged?" Mi közöd", felel az arab, ó császár az én nevemhez? hisz nem vagyok én a te kategóriádból való, hogy jogod volna engem kérdőre vonni." Igaz" igy szól egy patriarcha (bitrik) nem hozzánk való egy ember ezen arab, hisz nincsen semmi tudománya az ő népének, a bölcseségnek még hírét sem ismeri; hisz ő egy bolygó beduin, ki csak a sivatag vad állatait tanulmányozta és csak a roszak társaságát ismerte meg. A bölcseség mi köztünk támadt és tudósaink közt vált nyilvánossá, a görögök közt van kútfeje, a syrusok keble a tudományok edénye; de hol van az araboknál bölcseség, mely örökségként az emberekre szálhatott volna, hol van egy tudomány, melyet ők tanulmányozhatnának? Hiszen csak a mi tudósaink birnak ily kitűnőséggel, csak a mi királyainké az igazságszeretet. Köztünk lépett fel N. Sándor, Ptolcniäus sat. Pythagoras, ki egy istenben hitt, és egyéb hatalmas királyok és világhírű bölcsek!" Erre Rifá'a mosolygott és szólt az arabok dicső múltjáról, a tobba'król, a hatalmas Saddádról és Sadidról, Sabá b. Jaágob-ról, a himjáriták ősatyjáról, Hanzaláról, a Muhammed előtti arab prophétáról; még N. Sándort is Isma'ilitává teszi ad majorem Arabum glóriám. Te oly népet magasztaltál, melynek semmi köze a kitűnőséghez, mely közt soha kitűnő vagy nemes egyén nem lépett fel, sem olyan, ki a ha almasak királyáról, az egyetlen istenről szólott volna. A kitűnőség Ismáll-é, isten barátjának, Ábrahámnak fiáé, ki a szent házat építette, Zemzemet és a Mekkai szentélyeket alkotá sat." Szerzőnk, mint látjuk, a nemzetiségi vitatkozást visszaviszi a mubammedanismus ezen legelső korszakába és azt oly határozottsággal folytatottnak ecseteli, hogy tendentiosus természete minden sorából kitűnik. De mit bizonyít előadása? Azt, hogy az ilyféle vitatkozások a szerző idejében nagyon divatozhattak, különösen a keresztyén világgal való közelebbrőli érintkezés folytán. Ez az, mit az úgynevezett Pseudo-Vákidíből kérdésünk történetére nézve meríthettem. V. Végül még egy pontra akarom az olvasó figyelmét felhíni. Mig ugyanis azon időben, midőn az arab faj csak az arabs félszigetre szorítkozott, az egymás közti vetélkedés és gencalogicus dicsekvés az egyes törzsek között folyt: addig az iszlám nagyszerű bódításai után az egyes orszá gok s tartományok arab lakói folytonosan azon veszekedtek, hogy melyik országot illeti az elsőség egy másik vagy a többi fölött? Így pl. egy egész nagy irodalommá fejlődött azon kérdés, váljon Syria (j»li) vagy Egyptom (v^íi>c)-e a legkiválóbb tartománya az iszlám birodalomnak? Universálisabb színezetet öltött ezen kérdés, midőn Északafrikának legnagyobb része, valämint Andalusia a muhammedán hatalomnak vettettek alája és az egész muhammedán álladalom két nagy része kezdett oszlani, t. i. al-masri^, azaz a kelet- és al-magrib, azaz a nyugatra. Ez utóbbi alatt értették Észak-Afrikát, különösen a regensségeket (mint legdélibb határát az arab geographok Miljáná algieri várost emiitik és Spanyolországot; a kelet név alatt pedig összefoglalták az iszlám többi tartományait (Törökországgal együtt). A magrebinek mindig eló'bbrevalóknak tartották önmagukat a keletiek fölött, és nagy részt igazuk is volt. Az iszlámot valló minden népek között legéletrevalóbbnak bizonyult azoknak nyugati ága. Hiszen a magrebin arabsság volt Spanyolországban az európai tudományosság fejlődésére nagy befolyással, és Eszakafrikában oly nagyszerű tanujeleit adta művelődéstörténeti hivatásának, hogy bátran állithatjuk, miszerint az arabismus sokkal nagyobb culturtényezőnek bizonyult a berber törzsek között, mint ujabb időben a franczia elem, mely soha nem fogja annyi eredményét felmutathatni culturmissiójának Északafrikában, mint felmutatott az arab elem és az iszlám. Másrészről ha összehasonlítjuk a magrebinek tudományos irodalmát a keletiekével, akkor okvetlenül amazok előnyére fog elfogulatlan birálatunk hajolni. Az iszlám keleti részének melyik tartománya bir oly alapos történelmi és bölcsészeti iskolával, oly izlésteljes szépirodalommal, mint Spanyolország és Északafrika? Ha az utóbbi csak az egy Ibn Chaldún-t, az arabok ezen Buckle-jét, hozta volna elő, már az is biztosithatná neki a pálmát a többi arabsság fölött!

Túlról a magrebinek sokkal inkább őrizték még eredeti arab jellegüket, mint a keletiek, kik kezdettől fogva inkább vegyültek idegen fajok közé, súlypontjuk Középázsia felé bájolván. Lakhelyeik külsejére nézve, ujabban Palmer emelte ki, hogy az ember legkönnyebben ismer azokban még az arab sátrakra. Azonfelül irmodoruk is régi jellemük mellett bizonyít. A magrebin kalligraphia, a mint azt a Spanyolországból és Afrikából kikerült arab kéziratokból legjobban láthatni, még leginkább búz a régi kufieus irás jelleméhez , mely körülmény az ily kéziratok olvasóinak némi nehézséget is szokott okozni. A Függelék I. alatt általam közlött szövegdarab is ily magrebin irásjellegü kéziratból vétetett. Felemlítem azonban, hogy Ibn 'Gálib tudósítása szerint a magrebinek is eleinte a nescbi irmodorral éltek Laj^íuo il^f k? 4 -» ^^y Mindezen körülmények azon meggyőződést ébresztették a magrebin arabok öntudatában, bogy ők vannak hivatva, az iszlámban a legelső szerepet vinni. Ezen meggyőződésük erősitésére egy traditionális mondatot is költöttek és adtak Muhammed szájába, mely szerint: A magrebinek nem fognak megszűnni az igazság nevében győzedelmeskedni, a feltámadás napjáig. A magrebinek ezen állításaikat több irodalmi munkában is tárgyalták; nevezetesen Averroes , a kitűnő bölcsész és mások törekedtek a bölcsészet és történelem fegyvereivel küzdeni a magrebinek mellett. Akadt azonban a magrebineknek szá mos megtámadója is; ezek között nevezetesen Ibn I,Iaukal, a hires utazó és geograph személyében. Ibu Haukal mint kémje 'Obeid-Alláh-nak, az afrikai fatimita trónkövetelőnek, Sieiliát és Spanyolországot beutazta az ottani politikai és társadalmi viszonyok tanulmányozása czéljából , és tapasztalásait utazási és földrajzi munkáiban rakta le. Andalusiáról nem a leghizelgőbb módon nyilatkozik. Leginkább csodálom úgymond hogy ezen sziget daczára annak, hogy lakosaiban kevés a férfias jellem, hogy azok igen alávaló és gyenge eszű emberek, kik a bátorságtól, lovagiasságtól és harc.ziasságtó! távol vannak, mégis jelen birtokosainak hatalmában megmaradhat, ámbár az igazhivők uralkodója (t. i. az ő fatimita ura) jól tudja, hol fekszik ezen tartomány, mily dús jövedelemmel jár és mennyi természeti gyönyörűséggel bir." Természetesen, ilyen jellemzése hazájuknak dühbe hozta a spanyol tudósokat, és nem is késtek Ibn Haukal támadásait megczáfolni. Legnevezetesebb e tárgyban egy ily czimü munka: kj^li+jt^ jü^ül+ji ^j-aj ^Laj^H 3 iui'lill ^.^-cdl melyet ugyan már nem ismerünk, de melynek Ibn Haukal ellen polemizáló részét 'Alt b. Sa'id kivonataiban olvashatjuk. A magrebinek ügyvéde nem kevés büszkeséggel juttatja a keletiek emlékezetébe azon történelmi mozzanatokat, midőn ők erőtlenségüknek és tehetetlenségüknek nyilt jeleit adták. Nem akarom védeni úgymond földieimet ezen ember rágalmazásai ellen. Hiszen a tényállás nyelve eresebben czáfol mint bárminő ékesszólás; de mégis szeretném tudni csak azt: bogy ha e félsziget csakugyan oly gyengeeszü és gyáva emberek hazája, váljon kik voltak azok, kik eszünket és bátorságunkat igazgatták, midőn több mint öt századon keresztül a környező ellenségnek csak ugy fájt a foga a mi tartományunkra... Még inkább csodálom szavait, ha meggondolom, hogy ezen iró ép azon időben élt, midőn a keresztyének elözönlötték az iszlám keleti tartományait és egyiküket a másik után meghódították, a mint azt a történészek bőven megirták." Bevallja irónk, bogy a magrebinek nem birnak álladalmi tehetséggel, hogy Spanyolország azért mindig forradalmaknak volt szinhelye és bogy nem birt ott állandó hatalomra jutni egy dynastia sem. De másrészről kiemeli, hogy itt, soha sem birt a koldulás oly állandó divatra emelkedni mint keleten, bogy végre a dervisek demoralizáló intézménye itt soha sem talált hazára. Ugyanezen visszaélését a keleti iszlámnak egy másik magrebin iró külön munkában teszi kritikája tárgyává, r Alí b. Meimün al Magribí (szül. Fezben), ki 917-ben balt meg Aleppóban. Munkáját , melyet egy lipcsei kéziratból tanulmányoztam, mindenkinek ajánlhatom, ki a 10. muhammedán század társadalmi viszonyait, különösen a keleti tartományokéit megismerni akarná. Szerzőnk, azon benyomást irja le különösen, melyet reá, magrebin emberre, a keleti tartományok muhammedán tudósai és dervisei tettek, midőn hazáját odahagyva kelet felé utazott. Szándékom más alkalommal bővebben szólani ezen érdekes és a muhammedán társadalom történetére nézve valóban tanulságos munka szerzőjéről és magáról a munkáról, melyet a nevezett kéziratból magam számára lemásoltam. Már 'Ali b. Sa'id megemlítése alkalmával láttuk, bogy a magrebinek szószólói saját viszonyaikat elfogulatlanul és tárgyilagosan vizsgálták. Hasonlólag Ibn Chaldün, a páratlan keleti történetíró, midőn a szépirodalom kifejlődéséről szól, szívesen vallja be, hogy a keletiek az ékesszólástani és nyelvművészeti tehetségre nézve felülmúlják a magrebineket, és e tüneménynek okait a keletiek társadalmi viszonyaiban és tanulmányaik menetében keresi. Feltűnő azonban, hogy a magrebinek ügyvédei nem emelik ki azon magas polczot, melyet a tudományok köztük elértek. Hogy erre tekintettel nem voltak, az részben azon körülményben találja magyarázatát, hogy, mint lbn Hazm egy nevezetes értekezésében kiemeli, a világnak nincsen országa, hol a bennszülött tudósok kevésbbé ismertetnének el mint Spanyolországban; ha kitűnő munkát nyújtanak, plágiumról vádolják, ha középszerűt, tartalomnélküliségét és izetlenségét hányják szemére sat." Nekünk Ibn Hazm ezen nevezetes nyilatkozata annyit bizonyít, hogy az arabs-ság összes területén a tudományos kritika nem fejlődött és műveltetett annyira, mint épen Spanyolországban.