A napló (Babits Mihály fordítása)

A napló szerző: Johann Wolfgang von Goethe, fordító: Babits Mihály

Addig halljuk, mig utoljára hisszük,
hogy az emberszív mindörökre rejtvény,
s bárhogy csürjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,
egyformán gyarló pogány és keresztény;
jobb ha kezet szorítunk s nem keressük
szentek erényét, rideg tanra lesvén:
ha győz is rajtunk olykor a kisértés,
még az erkölcsre nem halálos sértés.

Világi üzlet egyszer hosszu útban
távol marasztott kedvesem szemétül,
de akármennyit nyertem és tanultam,
mindenrül ő jutott eszembe végül,
és tűzpontokkal gyúlva drága multam,
mint csillagoktul esti ég ha szépül,
lőn nékem minden esemény, ha tollat
ragadtam, ő rá egy szép új hasonlat.

S sietnék vissza már. De jaj, törötten
kocsim még egy éjjelre elmarasztal:
már a viszontlátáson kéjelegtem,
s most tűrni kell, s alkudni a paraszttal!
Bognárral és kováccsal pörlekedtem:
mind kalapál csak, szóval sem vigasztal,
sőt, dühöm látva, még ő kezd morogni.
Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.

Hát vártam, s az első kocsmába mentem,
láttam, olyan, meg lehet benne szállni,
a lépcső tiszta és a szála rendben,
a szoba csöndes, lehet benne hálni.
Egy lányka jött, gyertyát hozott a szentem,
rögtön kezdtem magamat jól találni.
Hiába, ha szabadján van az ember –
a szépség háló, s a szabadság tenger.

Majd nekiültem a levélirásnak
és elővettem, magamnak, a naplót
és kedvesemnek, fölirni, mint más nap,
mit emlékembe az eltűnő nap rótt,
de lám, alig sikerült pár vonást csak
idézni, nem mint máskor, minden aprót:
a lány visszajött, vacsorámat hozta,
s kirakta, szemnek csínosan elosztva.

Jött-ment; szóltam s ő válaszolt; ügyesség
minden szavában, s bűvöl egyre jobban.
Szemeim nem győzik, hogy lesve lessék
fürge hajlását, s szívem vágyva dobban
s amíg a csirkét szeleteli – tessék!
ágaskodik ám valami titokban!
fölugrom, megfogom, földöntve székem;
remeg a drága: „Hagyj on békét nékem!

„Fülel a nénim ottlenn mint a sárkány
és minden percet számontart időmből.
Mig én fenn dolgozom, ő lenn vigyáz rám
s mindenért rögtön dul-ful és csörömpöl…
De ha nyitva hagyná az ajtaját tán…
pár óra éjjel jutna… az örömből…” –
szólt, s tagjait karomból kiszakítva
kiment, s szolgálni jött csak újra vissza,

de pillantani is! Ó mily igéret
volt minden pillantásából kacsintó!
Nem nyomta vissza, ha sóhajban éledt
s lett keble jobban dagadó még s ringó.
Fülét, arcát s nyakát, a hófehéret,
muló pír lepte, gyorshajtásu bimbó.
S mikor már nem volt nálam semmi dolga,
ment, s visszanézett, és ment, vonakodva.

Házat, utcát éjfél takart be mélyen.
Egy széles, szép ágy van számomra vetve:
elférünk abban ketten is, remélem –
súgja incselgő vágyam játszi kedve.
– Elfujjam-e a gyertyát, vagy had égjen? –
De hallom, jön már, halkan lépegetve.
Mohón szemlélem minden drága tagját –
Mellém hanyatlik – Átfonom alakját –

Kibomlik: „Pár szavam van, megbocsássa,
hogy ne öleljen teljes ismeretlen.
A látszat ellenem szól. Lássa, lássa,
eddig ,büszkének' mondtak; megvetettem
a férfit; de most szívem dobbanása
oly hangos – és én olyan céda lettem!
Győztél – (bocsáss meg, hogy szóval zavarlak!) –
Láttalak, vágylak, élvezni akarlak!

„Tiszta vagyok még; és máskép ha volna,
megmondanám, mert bennem nines hazugság.”
Igy édes keblét kebelemre nyomja,
mintha csak ott tudná találni nyugtát,
s én szemét-száját csókolgatva sorba,
helyzetem mégis percről-percre furcsább:
mert ami máskor gyakran oly keményen
hordta fejét, most meglapúl szerényen.
A lányka mintha nem is vágyna másra,
s egy édes szóval, egy csókkal betellnék,
oly szűziesen nyujtja tapadásra,
szűz ölelésre drága teste teljét.
Ártatlan csóktól gyúllad arca lázra,
s elnyugszik, mint kit más sem érdekel még:
nos, nyugszom én is, de még bizva abban…
mi fejét máskor oly fenn hordta gyakran.

De sorsom aztán elgondolva jobban,
főtt-forrt a lelkem dühhel, szenvedéllyel.
Magam átkoztam, magamon kacagtam
(de átok és düh semmi jót sem ér el).
Aludt éber-magánál bájosabban
a lány s a gyertya lankadt hosszu béllel.
Fiatal testet napi munka végén
siet az álom leigázni békén.

Ágyamon aludt drága helyhezetben,
nyugodtan, mintha maga ágya volna;
s falhoz szorulva, kínnal, tehetetlen
az, kinek mindent megengedett volna –
mint bénult vándor, kígyótól csipetten
a forrás mellett, melyhez űzné szomja –
lágy álma pihegését hallva folyton,
hogy ne szünjön, magamét visszafojtom.

Erényt csinálva végre a muszájból
szóltam magamhoz: „Ládd-e, most megérted,
hogy mért fél a varázstól, babonából
a vőlegény keresztet egyre mért vet?
Inkább hullna fejedre fejszezápor,
mint itt szégyenkezz! Ezt még meg nem érted!
Bezzeg nem így volt, mikor lánykád hajdan
először láttad, báli fényben, zajban!

„Akkor dagadt a szíved, és dagadtak
 érzékeid, dagadt a férfi benned!
Őt fürge táncba hevesen ragadtad,
sietve karra, majd kebelre venned,
mintha magadtól féltenéd magadnak,
s százszorozódott minden erő benned,
ész, szellem, élc, de legjobban vadulva
az, ami oly szerényen meglapúl ma.

„Igy ébredt és nőtt hajlam és kivánság
és hamar lettünk vőlegény s menyasszony;
ő májusi virág és vágyó lányság
s minden érzékünk ég, hogy kéjt szakasszon.
S mikor oltárhoz vezetém a lánykát,
a szent templomban, pap előtt, bevallom,
de sőt fájdalmas szobrod festett gipsze
előtt, ó Krisztus, megmozdult… az ipsze.

„S ó ti nászágyunk függönyei! széles
dunnák, s ti dagadó mély csipkepárnák!
Paplanok, ki hőn vetettétek kéjes
csatáinkra selymetek zizge szárnyát!
Ó kis madárkák, kiknek szenvedélyes
szerelmünk költé dalra röpke álmát!
békétek látta harcainkat gyakran
(ő oly hálás volt, s én fáradhatatlan! )

„S lopva élveztük, mint tolvaj szerelmes,
a házastársak szent jogát gyakorta
nádasban, vagy vetés között, a selymes
füben vágyunkat szemérmetlen oltva.
A vágy zsarnok volt, a test engedelmes,
s az ipsze jól szolgált, a drága szolga!
De most hiába költöm a mihasznát
s a legszebb kéjtől fosztja meg a gazdát!”

De Ipsze úr szeszélyes. Hogy lehetne
rendelkezni – vagy nem törődni véle?
Egyszerre itt van, s csöndben fölmeredve
teljes pompáig emeli szeszélye.
Most már a vándor, ha úgy tartja kedve,
térhet enyhülni forrás hűs vizére –
Az alvó lányra szomjasan hajol rá –
De majd, mintha valami visszatolná –

Ki költé alvó erejét acéllá,
ha nem a régi kedves drága képe,
kit ifjusága bűvölt életcéllá
s emléke most is lángot önt erébe?
Előbb bénulás lankasztá facérrá,
most kétkedés lopózik erejébe:
elfordul, óvatossan, óvatossan,
a bűvös körből kivonódva lassan,

s leül, naplóját írni: … „Közelegtem
haza és hozzád, s az utolsó órák
eltéritettek… ó mily környezetben
vont vissza vágyam s lőn megint mohó rád!
A régi titkos szó, hogy a betegben
látszik meq az egészség, így való hát.
Sok jót találsz, ha forgatod e könyvet:
de nem írhatom be a legkülömbet.”

És már a kakas szól. A lány kisurran
paplan alól, s füzőjét kezdi fűzni.
Szeme bámulva és hökkenve pillan
s majd földre csügg; s amint távozva szűzi
teste utolszor még elémbe villan,
szép tagjait tekintetem megőrzi.
De kész a kocsim már, a kürtje harsan,
régi szépemhez röpit vissza gyorsan.

S mivel minden költői alkotásnak
szokott igénye a komoly tanulság,
hódolok én is e kedvelt szokásnak,
komoly versemnek ígyen adva kulcsát:
Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak
e föld útjain, melyek olyan furcsák:
a kötelesség ellenáll s hatalmas:
de csak szerelem lehet diadalmas!