A lap feldolgozottságának foka

A nagy börtön

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A nagy börtön
szerző: Szini Gyula
Nyugat 1908. 3. szám

                                                        - Révész Béla könyve -

       Kértem és fönntartottam a magam számára azt az örömet, hogy Révész Béla legújabb novelláskönyvéről, „A nagy börtön”-ről írjak. És hetek, hónapok óta küszködöm már azzal a feladattal, hogy ne lássam közvetlen közelből vonzó és megvesztegető egyéniségét, hanem a bírálat mikroszkópján keresztül a művét.

       Közben pedig bírálói és ismertetői valósággal versenyre keltek, hogy mennél komolyabban, mennél szeretettel teljesebb módon leplezzék le őt a nagyközönség számára, amely olvas ugyan, de a jó Isten a megmondhatója, hogy mit. „A nagy börtön” a sajtóban az újabb idők egyik legnagyobb könyvsikere lett. Erkölcsi siker természetesen. Szegény földanyánk emlői még a társadalom „hasznos elemeit” is csak magas, hetes kamat fejében hajlandók táplálni. Ilyen időkben pedig költők, írók számára más ezüst nem terem, mint amit a holdvilág szór bőkezűen reájuk.

       És csöndes estéken, mikor odakinn szikrázott a hó a félsarló sápadt fényében, elém jöttek „A nagy börtön” lakói. A „Néma énekek” pálinkagőzös koldustanyájáról előbotorkált a falábú Petrus bácsi, a pénzekkel harcoló Vakurka; János, a tetemszolga; Mari, az elzüllött anyaszív. A váci fegyházból a rabviselt paraszt. Az éjjeli mulatóhelyről Rokoska, aki nappal körmöl és éjszaka trombitál. A „kiadó ágy”-ak világából a kamaszdiák, a vöröshajú leány és a szeretője meg Hanni, a lompos cselédlány. A szedőgépek óngázas levegőjéből Nagy János, akinek egy szónoki frázis csörömpöl a fejében mint a géplánc. A nagy hivatalkaszárnyák legszomorúbb, másoló szobáiból a vén regényíró díjnok és negyvennyolcas honvéd, akin felülkerekedik a díjnoksorba esett ifjú főhadnagy (ebben a novellában a „struggle for life”-nek valóságos kis baciluskultúrája nyüzsög, amely az írásművészet polarizált fényében és a léleklátás keresztezett Nicol-prizmái közt csodálatosan van megvilágítva). Falusi zsinagógából előcammog a vén Náthán és a fia, akinek kincs van a torkában. A paraszt tébolydából Trenk orvos. A perdiák világából a Grimm-család; Márta és Péter; a pincérleány, aki kávémérést szeretne majdan nyitni. A pesti cselédszobákból Ágnes, a mesélő ajkú székely pesztra; Julis, akinek látomásai vannak az anyaföldről; a másik Julis, akit elcsábított a szobaúr és nem mesélhet többé a gyerekeknek...

       És „a nagy börtön”, a nyomorúság sejtszerű cellái szakadatlanul ontották elém ezt a megdöbbentően rongyos, nyirkos hidat, ezeket a falánk és szinte spóra útján szaporodó ember-miazmákat. A vérfagyasztó realitás, a húscafatokban vonagló naturalizmus minduntalan fellázította bennem mélyen rejlő szépérzésemet, amellyel ezeket az izomrostokat, idegfibrumokat le szoktam söpörni végzett munka után a dolgozó asztalomról, hogy csak szimbólumokat, színeket, formákat tartsak meg belőlük.

       Egy pillanatra csaknem azt éreztem, hogy az ízlésem, a nevelésem, a gondolkodásom klasszikus, szépimádó és formaszerető... amikor hirtelen szinte mosolyszerűen villant át a fejemen az a gondolat, hogy valóságos dupe-je vagyok egy írónak, aki a forma, a nyelv minden gazdagságával, a művész korlátlan erejével keltette föl bennem a borzalmakat, a lidérc-álmokat, amelyek belekúsznak éjjeli és nappali álmainkba. Engem, a hozzáértőt tudott rászedni „A nagy börtön” szerzője a költői nyelv hatalmas erejével, amely a káprázatokat valóságokká varázsolja képzeletünkben.

       „Engem a testvéreim, az álmok magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szívemet, amely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szívemben volt a világ, emberek, bujdosó szenvedéseik.”

       Ezt a vallomást írja magáról Révész Béla és ebben benne van az ő művészi egyéniségének képe: álomlátó, aki az élet véres, eleven arabeszkjeivel írja egy lapra az örök „mene tekel”-t. Szimbolikus naturalistának nevezném, ha minden ok nélkül szavakat szeretnék csinálni. Zolának mondanám, aki Maeterlinck tollával ír.

       De nem mondom, mert ezzel azoknak a malmára hajtanám a vizet, akik a modern magyar irodalom legéletképesebb hajtásait bélyegzik meg az idegenség, a kozmopolitaság vádjával. Ők, a lelki szegények, a régin rágódók, a német teutonizmus és antiszemitizmus szolgai másolói, akik azért csökönyösek, mert nem tudnak újat produkálni, mernek bennünket megvádolni idegenséggel csak azért, mert újat akarunk.

       Mi vagyunk idegenszerűek, kozmopoliták, akiket a magyar nyelv emlői dajkálnak? Mi, akik eltéphetetlen szellemi köldökzsinórral vagyunk fűzve a magyar művészet legnemesebb tradícióihoz? Mi, akiknek az elődök nagy munkája nélkül elölről kellene kezdenünk az egész művet az úttörők lélekölő fáradságával? Mi, akik nem akarunk megállni ott, ahol az elődök napszekerét lerántották és kátyúba süllyesztették?

       Béreljék csak ők ki maguknak a magyar tradíció sallangjait, amik már kezdenek penészedni a kezükben. Mi a kezünkben tartjuk az eleven szálakat és visszük előre, mind előbbre. Mit tudják ők, hogy hányan vagyunk! hogy hányfélék vagyunk! hogy máris milyen erősek vagyunk! A neveinket is alig ismerik és a vesénkbe még egyszer sem láttak bele. Ezért vagyunk mi az erősebbek...

       Ne félj Béla és bocsásd meg nekem, hogy belekevertelek egy ügybe, amelyhez semmi közöd és amelyhez nekem sincs semmi közöm. Mi írjunk, dolgozzunk, törekedjünk... a többi nem a mi dolgunk. Harcolni csak harcoljanak ők a koncért.