A némaság álarca alatt

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A némaság álarca alatt
szerző: Somlyó Zoltán

Most már te: szívem szerelme, édes,
csak andalogj a téli utcán, régi múlton.
Takarjon bundád selyme s drága préme
meleg nyakadra biztatón simuljon.

Úgy járj itt, e hasító hidegben,
feszes, finom asszonyruhák parfőmös halma,
idegen, vad férfiszemektől áhítottan:
egy régi bús ember vesztett hatalma,

ki majd a decemberi hóba lépek,
nyomomba nagy fekete út marad utánam.
És vágyom vissza teák langy zamatját,
mely csókjait idézi csöndes számban.

S remek csípőd, s meleg nyakad, az áldott,
mint örökhóval fedett, halálosztó hegyek:
úgy csillannak majd elborult szemembe
s messziről intnek, hogy néma legyek!