A minden-titkok verseiből
szerző: Ady Endre
I.
Összeszaladt Ősz, Tél, Tavasz, Nyár,
Folyók mély bölcsőkből kikeltek
S engem elhagynak már azok is,
Akik eddig szivvel sziveltek.
Valaki megőrült az Űrben,
Valamely Nap járja bolondját,
Valaki mindent összezavart
S üstökösök jövését mondják.
Nagy vágy-kötelek elszakadnak,
Ébrednek oktalan szerelmek
S karunkon a régi örömök
Lesznek bús, utálatos terhek.
Bicskák szomjasabbak a vérre
S gőzösök egymásba szaladnak
S akik szerették az Életet,
Most nagy Halál-légyottot adnak.
Ki csinálja, ki jár közöttünk?
Egymás mindene minden-minden
S a felhőt az a Cél kergeti
Mely itt tapos a lelkeinkben.
Egy pillanat és minden más lesz,
Más a holt Tenger, más az örvény
S másképpen villan meg agyamon
Minden gondolat, minden törvény.
Jaj, jaj, be félek, félek, félek:
Mi lesz vajjon, jaj mi lesz holnap?
Messze világok szeszélyei
Nekem holnap mit parancsolnak?
Hogyan tiportat el a sorsom,
Hogyan hal el minden, mi drága?
Óh, örök titkoknak szomoru,
Borzasztó, egységes világa.
II.
Hiszek hitetlenül Istenben,
Mert hinni akarok,
Mert sohse volt még úgy rászorulva
Sem élő, sem halott.
Szinte ömölnek tört szivemből
A keserű ígék,
Melyek tavaly még holtak voltak,
Cifrázott semmiség.
Most minden-minden imává vált,
Most minden egy husáng,
Mely veri szivem, testem, lelkem
S mely kegyes szomjuság.
Szépség, tisztaság és igazság,
Lekacagott szavak,
Óh, bár haltam volna meg akkor,
Ha lekacagtalak.
Szüzesség, jóság, bölcs derékség,
Óh, jaj, be kelletek.
Hiszek Krisztusban, Krisztust várok,
Beteg vagyok, beteg.
Meg-megállok, mint alvajáró
S eszmélni akarok
S szent káprázatokban előttem
Száz titok kavarog.
Minden titok e nagy világon
S az Isten is ha van
És én vagyok a titkok titka,
Szegény hajszolt magam.
Isten, Krisztus, Erény és sorban
Minden, mit áhítok
S mért áhitok? - ez magamnál is
Óh, jaj, nagyobb titok.
III.
Szokásos hivással hadd hivjam Muzsámat
Szegény bús testemet, mely vivott csatákat,
Mely ma is annyi bajt és Sátán-dalt érlel
A benne lakozó Muzsa kegyelmével.
Muzsám: Szilágyságban határzott vén testem,
Ki miatt tömerdek bűnbe s dalba estem
S kinek ereszkedett inakkal sincs másod,
Dalold le utolsó, nagy dal-tartozásod.
Sorsomnak, titkomnak hetedik lakatja
Lehullhat: nem vagyok gyermekeknek atyja.
Fiaim, lányaim paripák taposták
S a nagy csatatéren vérfolyók elmosták.
Dalolj nekem, Muzsám, ne a hét vezérről,
Dalolj nekem, Muzsám, a nagy csatatérről,
Hol, ahogy először ember nézett Napba,
Embernek sorsáról jegyződött bús nappa.
Melynél szörnyűbb téren Attila se harcolt,
Melyet női testen gyémánt-Végzet karcolt,
Ninivék, Xerxesek, fajták, birodalmak
Hol vígan sülyedvén víg halállal haltak.
Nagy énekmondásnak tudom, mi az ára,
Én is készültem a hunn trilógiára,
De mikor Árpádék s talántán hunn atyjuk
Mind csak addig voltak, míg megszakadt magvuk.
Valami hős harcos én sohase voltam,
De a nagy harctéren sokat kóboroltam,
Sok-sok gyermeket ölte meg a hőség,
Meddő táborozás, meddő vakmerőség.
Csókkal, csókfélével birom én és birtam,
Ám zsoldos nem valék, hamar untam, sirtam,
S ha vannak multamban bármely semmiségek,
Ezek a sirások ezek voltak szépek.
Nekem a szerelem nem volt víg ajándék,
Lovagi birkózás, tréfás kopja-játék,
De volt ravatalos, halálos víg torna,
Játék a halállal, titkos élet-forma.
Akárhol s bárkiért vágyódásba estem,
Vér áztatta nyomom Párisban vagy Pesten,
Mindig önnön-vérem és soha a másé,
Soha a levésé, mindig a mulásé.
De voltam bárkinél tisztább és fehérebb,
Voltam engedelmes gyermeke a vérnek,
Becsületes himként csaptam nő-zavarnak
S becsületes voltam embernek, magyarnak.
E félszeg országban, hol ezer év óta
Himnek is az derék csak, ki pátrióta,
Fölzokogó, csukló tréfa-zokkal mondom:
A nagy csatatéren erre is volt gondom.
Gazdagok ringyóit én el nem szerettem,
Koldusok mátkáit soha el nem vettem,
Küzdöttem, csókoltam szomoru rogyásig,
De csak ha biztatott az a némber-másik.
Nem voltam villámos, förgeteges csókja
Senki szép asszonynak s durva hóditója.
Diadal-sarcokat már csak akkor szedtem,
Ha karomba-hullót, megadót szerettem.
Áldott, kedves mégis az alkalom vétke,
Mikor legelőször kényszeritett térdre
Asszony-ember előtt kicsi, kölyök-korban
És áldott a vigasz, mit leltem a borban.
Szent bor: asszony ellen talált drága méreg,
Már más mámorokkal, hajh, összecseréllek:
Hirrel és mákonnyal, ezerféle jóval
S ki tudja, tán holnap, egy Browning-golyóval.
Addig is büszkélkedj, Muzsám, drága testem,
Mint a Názárethi, latrok közt, kereszten.
Pál apostol mondta s te hiven megtartod:
Hitedet megőrzéd s megharcoltad harcod.
Mérges nyilak belém nem egyszer repültek,
Sebeim tüzeltek, sebeim heggültek
S ha ujra kezdhetném friss komédiásként,
Ma is igaz volnék, ma se tennék másként.
Csak hazudni kéne, mennyi minden jönne
Magyar eredménnyel, sikerrel, özönbe.
Már elhallgatni is milyen érdem volna,
De vallani mindent: volt életem dolga.
Tetsző, hazug-szűz dalt dalolni még tudnék,
Erkölcsös hazugok kegyébe bejutnék,
De akarok szólni, de akarom látni:
Mer ma is hazudni álerkölcsöt bárki?
Akarom, hogy végre valaki meg merje
Mondani: nem a sziv a csók fejedelme
S nem a csók a tető s nem a csók a minden,
Mint kötelezteténk hazudni azt rimben.
Itt állok s Lutherként mondom: engem Isten
Ugy tartson fiának s bajban ugy segitsen,
Hogy minden titoknak ez a megoldása
S hogy igaz lelkemnek ez a vallomása.
Hajh, igen, emlékszem: mindig az a füző,
Omló, habos szoknya, vérünket felüző,
Parfümös kis nadrág, finom batiszt-játék,
De mindig az a cél, mindig az a szándék.
Mindig az a játék s mindig véres torna,
S mindig mintha kiki egy-egy Isten volna.
Ezt a nagy szándékot nagy okok okolják
S még a tagadók is mindig szándékolják.
Kik által s miképpen lettem, aki lettem?
Nem tudom, de tudom, hogy kellett szeretnem
S a nagy csatatéren, lehettem bár olcsó,
Nem voltam sem barbár, sem furcsa utolsó.
S tudtam nagyszerüen, költősen szeretni
Valaki számára egyetlenegy lenni,
Ugy-ugy elborulni részeg szerelemben,
Hogy bolond álmokban sem lehetne szebben.
De a harctér: Harctér és az élet: Élet
S az asszony-test néha sokkal-sokkal mélyebb,
Mélyebb az Életnél, mélyebb a Halálnál,
Mélyebb az álmodnál, mellyel vágyva hálnál.
Nem tudom, hogy mikor jön életem vége,
Mikor derül ki majd minden semmisége,
De nyugodtan halok: én nem csupán voltam,
És a nagy harctéren esem el majd holtan.
IV.
Kérem nagy könyörgéssel,
Kiknek talán utjába álltam,
Higyjenek, mint én kezdek
Hinni a jó, békés Halálban.
Szájunktól poharunkat
Ugyis majd egy szép perc elrántja,
Álnok és gonosz ember,
Ki társát az Életben bántja.
Hogy vagyok, hogy eljöttem.
Nem vagyok e bűn felelőse,
Én most társam nem bántom,
Könyörgök. hogy ne bántson ő se.
Minden bántást nagy jajjal
Ugyis-ugyis nagyon megbántam:
Csak nyomorultak élnek
Ebben a bus, bolond világban.
Mindenki bocsánatját
Könyörögve, sirva esengem,
Készülök elnémulni,
Fáj, fáj, óh ne hántsanak engem.
Harccal jön minden ember
S minden harcnak bánat a vége.
Ne legyek most már többé
Senki élőnek ellensége.
Szives békét ajánlok
Alázatos és siró szóval:
Nagy-nagy titkokat látok
S megteltem minden szívi jóval.
Tele szivem békével,
Túllátok már a földi rácson,
Fáj az élet. Mindenkit
Kérek: ne, ne, ne hántson.