A mese „alkonya”
szerző: Szini Gyula
Az ezerkettedik éjszaka elkövetkezett? Vége a mesének? Seherezáde ajka pihen és az emberek hiába várják a jövő nagy mesemondóját?
Már a verebek ─ a madárvilág legkevésbé érzékeny és legkevésbé időjósló körei ─ is csiripolják, hogy „a modern elbeszélők elhanyagolják a mesét”. Ha ez tényleg így van, akkor nagy veszteséget sirathatunk, mert az elbeszélés legősibb, legnaivabb eleme ment veszendőbe. Pusztulásnak indult maga a fa, amely annyi évezreden át szebbnél szebb virágzáport hullatott.
Mielőtt azonban gyászfátyolt kötnék a kalapunkra, nézzünk egyszer komoly vizsgálódással vagy legalábbis a halottkém ridegségével a hűlő tetemre. Igaz-e csakugyan, hogy a mese meghalt? La poesia non muore, mondja valamelyik olasz költő és ha a költészet nem hal meg soha, miért halna meg a mese?
Minden elbeszélésben, akár a legősibb, akár a legmodernebb formáját nézzük, két elem van, amely éppúgy nem hiányozhatik belőle mint a mondatból az alany és állítmány. Az egyik az, amit elbeszélünk, a másik, hogy hogyan mondjuk el. Ha az egyiket „mesé”-nek nevezzük, a másikat pedig „stílus”-nak, csak elkereszteltük és elvágtuk a két ikret, amely minden sziámi testvérpárnál jobban ragaszkodik egymáshoz. Ha az egyik meghal, vele pusztul a másik is. A kettőt tehát nem szabad külön képzelni egymástól.
Csakhogy! ─ mert van egy „csakhogy” is ─ az emberi szavak nemcsak arra valók, hogy gondolatainkat elpalástoljuk velük, hanem gyakran arra is, hogy eltakarják mondanivalónk szegénységét. Az elbeszéléssel tehát vissza is lehet élni. Vegyük mindjárt a legenyhébb és legkedvesebb esetet, amikor a szellemes, fordulatos, gyakorlott elbeszélő valami jelentéktelen, érdektelen, megunt történetet annyi ravaszsággal, megjegyzéssel, fűszerrel mond el, hogy egészen elfeledjük vagy legalábbis elnézzük neki a vékony, silány „mesét”. A rosszabb esetek száma légió. Kevés mondanivaló sok szóval, sok mondanivaló kevés félreérthető szóval és így tovább. A rossz elbeszélésnek annyi fajtája van, ahányféle rossz, unalmas, dadogó beszédű, kapkodó, szószátyár vagy szófukar ember van a világon. Amilyen szűk a jó elbeszélés köre, annyira tág a rosszé.
Hogy a rossz elbeszélésnek annyi virágzó példányát látjuk manapság, azt nem lehet csodálni abban a rengeteg produkcióban, amellyel az olvasóközönséget elárasztják. Annyi „novellát” fogyaszt el a mai publikum és annyi elbeszélő kíván ebből a nagy keresletből megélni, hogy nem csoda, ha minden torz, fonák, nyakatekert hang is szóhoz jut. Az a vád tehát, hogy a modern elbeszélők elhanyagolják a mesét, elsősorban valószínűleg a mai túlprodukcióra vonatkozik és az az érzés, amiről már a verebek is csiripolnak, innen fakad.
Ez a vád emberileg és művészetileg teljesen jogosult azokkal szemben, akik tehetség és hivatottság nélkül fogtak ehhez a néha aránylag jól jövedelmező iparághoz és akik a nagy életküzdelemben egyáltalán nem válogatják meg eszközeiket és lehet, hogy hovatovább diszkreditálni fogják azt a sajátságos műfajt, amelyet novellának neveznek. És ez annál nagyobb kár volna, mert a mai olvasók lázasabb, nyugtalanabb olvasási módjának épp ez a forma felel meg leginkább.
Az újságok, folyóiratok az elmúlt évtizedek alatt a kiváló írótehetségek feltűnően nagy és díszes sorát hódították meg a többé-kevésbé rövid lélegzetű elbeszélés, a novella számára. Maupassant, Lemaitre, Anatole France, Tolsztoj, Dosztojevszki, Csehov, Gorkij, De Amicis, Fogazzaro, D'Annunzio, Kipling ─ hogy csak találomra idézzünk neveket, olyan virágzását jelentik a novellának, amihez talán csak Boccaccio és az olasz renaissance-novella kora fogható. Ezekből a modern elbeszélésekből, azt hiszem, máris kikerülne egy dekameron, amelynek minden egyes csillogó kis remekműve benne él a világ köztudatában, hozzá tapad érzékeinkhez és színesen szuggesztív képeket vet nemcsak fantáziánk, hanem gyakran akaratunk, elhatározásaink elé. Nem lehet eléggé jelentősen feltüntetni, hogy a novella ─ a nagy művészeknek mintegy kötélhágcsója, légyottja a feledékenyebb, hálátlanabb és talán ezért ingerlőbb olvasóval ─ épp a mi korunkban milyen tetőfokra jutott és a tömegek ízlésének nevelésében milyen epochális szerepet vitt.
Most halt volna meg a mese! Most, a mi korunkban, amikor egy-két Boccacciónál is nagyobb elbeszélőre tekinthetünk vissza és Bandello egy évben legalább hétszer le van főzve!
A vád, a panasz, a szemrehányás azonban él tovább és vígan csiripolják. Kik? Ha ezeket a vádlókat közelebbről tekintjük, néha meglepetve látjuk, hogy épp ők kiáltanak „tolvaj!”-t, amikor a lopott holmi már rég a hónuk alatt van.
Érteni kell ezeknek az embereknek néha egészen jóhiszemű nyelvén. Ők „mese” alatt azt értik, amit már Voltaire „fable convenue”-nek nevezett. Azokat az apáról fiúra szálló mesealkotó elemeket, amelyek némely türelemjáték köveire emlékeztetnek, hogy bizonyos „fejtöréssel” és ügyességgel mindig valami előre megállapított formává, „mintává” rakhatók össze. Hányan meg hányan űzik ezt a lelket ölő, gépies mesterséget, amelynek mindig megvan a maga publikuma, mint minden efféle türelemjátéknak, ami a gondolkodást, a fejtörést és az ügyességet mímeli. Valami ehhez hasonló dolog bújik el néha a színdarabokban is „imbroglio” vagy „technika” néven.
Ezek az urak, akik a novellát valami „regula de tri” biztonságával szeretnék kezelni, nagyon féltik meglehetősen jövedelmező és könnyű, megtanulható iparágukat, tehát telekiabálják a levegőt, hogy „haldoklik a mese” vagy pedig, hogy „mese kell a népnek”. A többi aztán utánuk csiripolja.
És a novella nemcsak olyan ledér, hogy alakulásában gyakran demagóg jelszavak döntenek, hanem a mi napjainkban olyan műfaj is, amely nagy népszerűsége és torlódása miatt kiöntött partjaira. És ez is néha a kiabáló urak malmára hajtja a vizet.
Képzeljük el, hogy a világnak bizonyos mesekészlete van. Mert az élet végtelen ugyan és a költőnek csak bele kell nyúlnia „in das volle Menschenleben”, de nagyon nehéz halászni benne. Tapasztalt halászok mondják, hogy aránylag elég ritka „a jó fogás” és ekkor is néha kiderül, hogy ez a hal már egyszer evickélt a hálóban, tehát nem új.
Azt is el kell gondolnunk, hogy hányan meg hányan előztek meg bennünket évezredek óta. De nem is kell olyan messzire mennünk, hiszen csak az előző évtizedekben és eleven napjainkban, amikor a novella csak úgy özönlik a papírpiacra, mennyi végtelen sok „halat” kellett kifogni a mély emberéletből és micsoda feneketlen örvényekbe kellett leszállni, hogy egy-egy újabb meglepőbb fajta kerüljön napfényre. A leggazdagabb készlet is elfogy, ha csak egy időre is. Miért ne volna éppen most az az időpont, amikor a háló keveset vagy semmit sem fog?
Akiba mélységes és pesszimisztikus megfigyelése, hogy semmi új sincs a nap alatt, talán épp arra vonatkozik, hogy amit ember lát, hall, megfigyel, tapasztal, sohasem olyan, hogy azt előtte legalább ezren, sőt százezren vagy tudj'isten hányan el ne gondolták volna. Végtelen a világ, végtelen az élet, de az emberi elme véges. A mondanivalónk lényege épp oly korlátolt mint szemünk, fülünk, általában érzékeink képessége.
Az elme jóformán mindig ugyanabból a kis körből szedi alapimpresszióit. Sokféle csak az ember, a szem, az érzékek, amelyek ezt a mindig ugyanazt közvetítik nekünk. De az ember még nem elbeszélő és főként nem elbeszélő művész. Mert az elbeszélő ott kezdődik, hogy meg tudja előttünk egyszersmind érzékíteni is azt, amit látott, hallott, gondolt; a művész pedig ott kezdődik, hogy úgy tudja nekünk közvetíteni az impresszióit mint előtte még soha senki vagy legalábbis kevesen.
Az elbeszélő művészet valódi súlya tehát nem azon van, amit mondunk és ami alapjában véve igen véges, hanem azon, hogy hogyan mondjuk, ami viszont végtelen. Épp az az erősen egyéni szín, illat, hang, ami a művészből kiárad, téveszti meg a laikust, hogy új mesével áll szemben és meg van lepve a költő mese-invenciójától. Nem veszi észre, hogy a világnak talán egyik legvénebb igazságát vagy százszor feldolgozott esetét tálalják fel neki olyan egyéni világításban, amely valóban új és valóban művészi. Sőt az igazi művészkéz ott jár a legbiztosabban, ahol előtte már ezren és ezren próbálkoztak, néha hiába.
Valahogy úgy képzelem, hogy nagyon régi és nagyon értékes mesék hányódnak, ragyognak a világban mint az igazi keleti drágakövek, amelyeken több facette-et már el sem lehet képzelni, amíg nem jön a művész és egyetlen még lehetséges ponton új facette-t csiszol, amitől a kő még fényesebbé, ragyogóbbá lesz, egészen újjá. Én a mesét nem féltem, csak akkor, amikor avatatlan és méltatlan kezek nyúlnak hozzá.
Féltem azonban a mesélőket, akiket egyre támad és mar a dilettánsok falkája, amely a legnépesebb falka az egész világon. Ezek addig fogják üvölteni „a mesét”, amíg a közönség felül nekik és kíváncsibb lesz az ő kicsinyes türelemjátékukra, mint a modern művészek törekvéseire.
Épp a mi napjainkban, a novella dúsan pompázó korában ─ amikor nagy mesterek nyomdokaiban egy egész generáció halad előre és új látásait, új érzéseit viszi a novella kicsiny keretébe, amikor a novella igazán a „medalion”, az érem finomságaira emlékeztet, hogy parányi helyen egész mozgalmak, egész világok nyüzsögnek benne ─ válik egyre fenyegetőbbé a demagóg-kiáltás: „Nincs mese! Meghalt a mese!” És lehet, hogy hovatovább elvesztik a mesélők is a kedvüket és félreállnak a hajsza elől.
Vajon nem ezt a kort látta-e meg előre Wilde Oszkár abban a kis parabolában, amelyet csak André Gide emlékezetből való följegyzéséből ismerünk:
─ Volt egyszer egy ember, akit nagyon szerettek a falujában, mert mindig meséket mondott az embereknek. Minden reggel kiment a faluból. És amikor este hazatért, a falu valamennyi embere, akik egész napon át dolgoztak, köréje sereglettek és így szóltak: „Mondd el hát, mit láttál?”
Belefogott a mesébe és mondta: „Láttam az erdőben egy faunt, amint apró szilfidek csoportjának táncot fújt furulyán.”
„Mondd tovább, mit láttál még” biztatták az emberek.
„Mikor a tenger partjára értem, láttam három szirént a habokon, amint zöld fürtjeiket arany fésűvel fésülték...” Az emberek nagyon szerették, mert olyan szép meséket tudott.
Egy nap, mint minden reggel, kiment a faluból. De mikor a tengerpartra ért, íme három szirént látott, három szirént, akik zöld fürtjeiket arany fésűvel fésülték. És mikor tovább ment és az erdőhöz jutott, látott egy faunt, aki apró szilfidek csoportjának táncot fújt furulyán.
És mikor este hazatért a falujába és az emberek, mint rendesen, így szóltak hozzá: „Mondd el hát, mit láttál?” ─ ezt felelte nekik: „Nem láttam semmit.”
Eddig a „mese”, amelyet addig fognak a falra festeni, míg egyszer csak igazán azzal jön majd haza a mesemondó, hogy „nem látott semmit”.
─ Nem a mese fog meghalni, hanem a novella. „La poesia non muore.” És a mese is örök.