A megaggott világ-fiának emlékezete
| A megaggott világ-fiának emlékezete szerző: Ányos Pál |
1
„Reménség, reménség! be hamar megcsalál;
Vasmaeskával festve be heába valál!
Szomoru szivemet béborittá halál,
S valamerre szemem vetem, mindenütt gyászt talál.”
2
Szép termet, rózsaszint mutató ábrázat,
Bibor, bársony, selyem, s aranyos ruházat,
Megrontott sok ifjat, nem kettőt, sem százat;
Elpusztittott sok szép várat és sok nemes házat.
2b
[Kis ajak, gyenge kéz hányat széditthetnek?
Szökő pillantások miként hevitthetnek?
Hogyha kifedve szép mellyek piheghetnek,
Melly szivnek van olly bástyája, kit meg nem győzhetnek?]
3
Életem tavasszán én is rabjok lettem,
Midőn szép Klórisom karjain nyöghettem;
S ha csak egy csókját is kihizelkedhettem,
Paradicsom öröméről majd elfelejtkeztem!
4
Mulattam hivemmel kertek árnyékában,
Csendes magányosság édes homályába;
S áldozatot tevén Venus templomában,
Bemetszettük neveinket a hársfák héjjába.
5
Táncoló paloták, ti kedves heleim!
Hány titkot láttak ott csintalan szemeim,
Hány szivre repdeztek érzékenységeim,
S hány ezer nyájos szorittást érzettek kezeim!
6
Elmultak mind ezek, elmult vidámságom;
Szomoru gonddá vált régi nyájosságom;
Jelenti képemen csüggedt pirosságom,
Hogy már végére hanyatlik - ifju bolondságom!