A magyar drámaírás válsága
szerző: Szini Gyula
A magyar drámaírás válsága? Heltai Jenő okos, világos és merész fejtegetéséből azt látom, hogy nem annyira válságról van szó, mint inkább a harangok félreveréséről. Szét akarják a jeget robbantani, mielőtt az ár ellephetné a veszedelemben forgó területet.
Sajnos, én már hosszú idő óta látom ennek a jégnek a képződését és erről való vélekedésemet ebbe foglalhatom össze: «Happy end!» Talán csak a legnaivabb olvasó nem tudja még, mit jelent ez a filmproducerek szótárából való fogalom. A filmnek, ha szomorú, ha víg, ha üldöznek benne vagy ha meghalnak, mindig és mindenképp jó végének kell lenni, vagyis a néző azzal a megnyugtató tudattal kell hogy távozzék: a bűn meglelte büntetését, a jóság a jutalmát és Sári meg Panni a Jancsié meg a Jóskáé lett végül is.
A filmproducer nem esett fejelágyára, amikor szcenárium-írója elé ezzel az elengedhetetlen feltétellel lép. Ő a világ milliói számára dolgozik és a világ milliói mindenütt a világon egyformák. Az aranycsinálás titka s receptje az amerikai filmproducerek kezében van tehát.
De ah! ez a recept, amilyen egyszerűnek látszik, olyan nehéz is. Nem igaz, hogy a pénzért csak le kell hajolni, a földön, a piszokban, a sárban fekszik. Hiszen akkor mindenki könyökig vájkálna benne, annál az elvnél fogva, hogy a pénznek nincs szaga. Az amerikai filmproducer se a «happy end»-jével hódította meg a világot, hanem megszámlálhatatlan sok dollárt ölt bele azokba a kisérletezésekbe, amelyekkel a «happy end» üres kereteit meg kellett töltenie. A filmproducer a mai világ diadalmas Napoleonja, de még most is remeg: hátha fordul a kocka!...
A mi szinházi bölcseink az amerikai filmproducertől átvették a «happy end» üres keretét és volt idő, amikor néha csak ezzel is boldogultak. Volt bőven pénz és pesti tájszólás szerint: ha a vasúti menetrendet dramatizálták volna, annak is lett volna közönsége. A «magyar drámaírás válságáról» csak azóta beszélnek, amióta az új gazdagokból új szegények lettek. A szinházi bölcsek egyszerre kezdenek ráeszmélni arra, hogy a szinház mégse film!...
De mielőtt tovább mennék ezen az úton, amelyen haragos, mérges virágok és gúnyos tövisek nőnek, meg kell állnom egy pillanatra. Hova akarok kilyukadni? Bántsam szinházi vezetőinket, akik az újabb évtized művészeti és irodalmi anarchiájában az egyetlen reális hőmérőt: a szinházi kasszát lesték aggodalmas szemmel? Ha elverném rajtuk a port, csak azt a botot suhogtatnám, amely nagyon gyanus, reakciós szerkesztőségekben mindig készen áll a sarokban... «pénz...» «zsidó» stb. feliratok alatt. Holott eszem ágában sincs, hogy akár titokban vagy akaratlanul is szolgálatot tegyek ezeknek az új és lármás jelszó-kufároknak.
Hiszem, hogy itt egy művelt és felvilágosult közönséggel állok szemben, amely a művészi reakciót nem téveszti össze a politikai reakcióval. Még akkor sem, ha azokban a szerkesztőségekben, amelyekre céloztam, oly szívesen és könnyen összetévesztik, illetve összetévesztetik őket.
A nézetek tisztázásához, illetve a tisztánlátáshoz mindenekelőtt szükséges tudunk, hogy nemcsak magyar szinházi válságról, sőt nemcsak általában szinházi válságról, hanem világválságról van szó.
A tizenkilencedik és huszadik század eszméi, nagyratörő illuziói összeomlottak az újabb évtizedben. A filozófiai pesszimizmus korából a valóságos pesszimizmus korába mentünk át. És a romokból egyetlen világítótorony maradt fenn: a pénz, a dollár. Innen az az amerikai szellem, amely egyre jobban meghódítja a világot. A gépek tökéletesítése, sőt az emberi test képességeinek följavítása, a sport is szerintem összefüggésben van azzal az «aranylázzal», amely világtörténeti tünet ─ minden nagy háború és felfordulás alatt és után elfogja az embereket.
Ez az aranyláz, az emberiség bábeli aranytornyának ez a lázas építkezése természetesen reakciót szül. Még pedig sokféle reakciót. Az egyik: a vallásé (lásd: Krisztus és a templomi kufárok). A másik: a politikáé. A harmadik, amely minket most legközelebb érdekel: a művészeté.
Nagyon nehéz megkülönböztetni őket, mert támadó irányuk közös és a zavart fokozza az a filia publica, a politika, amely a vallás fegyvereit épp oly szívesen ragadja föl, mint a művészetéit, hogy a maga kacér, kétszínű céljait elérje.
A tiszta művész, aki mindennap lemossa magáról a politikáról ráfröccsenő sarat, ma nagyon a háttérben, tanácstalanul és zavartan nézi ezt a világválságot. Mikor lesz vége? Mi lesz a vége? Hol van az a próféta, aki mindenre feleletet tudna adni?
Mindenkinek a szeme a «feszmérő»-n van és mindenki csak rövid időre tud előre gondolkodni. «Egyelőre» a jelszó, mint H. G. Wells legújabb regényének címe: «Meanwhile».
Tehát ─ egyelőre!
Egyelőre csak nézzék tovább is a szinházi vezetők az egyetlen reális mérőeszközt: a szinházi kasszát. (Ezt a tanácsot különben fölösleges nekik adni.)
Egyelőre a szerzők írjanak oly darabokat, amelyekkel meg lehet tölteni a szinházi pénztárt.
Egyelőre az írók ne írjanak meg oly gondolatokat, amelyekre legföljebb a Central Criminal Court Theatre vagy a Théâtre du Palais de Justice vagy a Markó-utca előadói volnának kiváncsiak.
Egyelőre Galsworthy, Pirandello és a többi eszmetornász ajánlatos, valamivel kevésbé Shaw, akiről sohase lehet tudni, hogy a saját fülét huzza-e meg vagy a másét. Mon Dieu, micsoda korszak ez, amikor még a francia írók közt se akad egy merész meteor, egy új és káprázatos csillag! És hogy hallgatnak a norvégek, svédek, oroszok, az Ibsen. Strindberg, Tolsztoj nemzete!
Egyelőre írjunk úgy, mintha nem élnénk térben és időben: adjunk édesbús vagy vidám meséket a vígaszra, káprázatra szomjas emberiségnek, amely az est előrehaladottabb óráiban nem a problémák pisztolycsövébe akar nézni, hanem szines pillangókat akar kergetni.
Egyelőre ─ happy end!