A magvatlan ágyu
| A magvatlan ágyú. Karcolat szerző: Váradi Antal |
…De a mely mindig talál!
Ugyan melyik lehet az? Krupp? Uchatius? Armstrong? — Eh, mit! az mind sifli, mert valamennyi hibázhat, de a magvatlan ágyú mindig megtalálja azt, akire néz.
Jerünk atyámfiai, megmutatom, mert tudom, hogy kivált az asszonynépet nagyon öli már a kíváncsiság.
…Ott, hol a Kristóf téren a magyar szuroknak talpkapató jóindulata összeszidatja az emberrel a magisztrátus teremtését, van ősidőktől egy ilyen fegyvergyár, ágyúöntő, ahol fogják a nagy semmit, körülöntik – ezüsttel s kész a kép!
Mivelhogy a magvatlan ágyú, mely mégis mindig talál – a fotográfus masina!
Mikor neked szegzik: eláll a lélekzeted, s szinte érzed, mint fúródik a beleidbe annak az egyszemű cyklopsznak a tekintete, a ki kinézi belőled a valóságodat, hogy valószínűvé tegyen vele a papiroson.
Régóta vágyakoztam már belülről megnézni egy ilyen műhelyt, de mióta Péter bátyám azzal az elhatározással fogamzott meg, hogy még egy Péter bácsit visz haza Erzsók néninek – értsd a fizimiskáját fényköpölyözve – azóta nincs nyugtom, hogy mikor megyünk már a napföstőhöl?
Elmentünk tehátlan. Urambátyám jó napot kívánt a nagy Kristófnak s megbámulta a Rózsavölgyi kirakatát.
— Mit bámul rajt, urambátyám?
— Már csak hagyományból bámulom meg, úgymond Péter bá, mivelhogy ez a kirakodás már ezelőtt harminc esztendővel is ilyen volt. Né, né! még az a döglött légy is ott fekszik, akit a hetvenötödiki árvízkor ott láttam.
Azzal felkanyarodtunk a lépcsőn, hogy állanánk a magvatlan ágyú elébe.
Már a váróteremben hemzsegett a publikum. Nyalka legények, ifjú hölgyek, anyák, mamák, anyókák és anyósok, nénik, nénikék és nenék – úgy, hogy érdemesnek tartottam egy kis szemlét tartani a publikum fölött.
A szoba közepén állott – nem mert leülni szegény – egy menyasszony. Esküvő után vannak, most hajtattak ide a templomból. Mindjárt rájok kerül a sor. Türelmetlen az eszemadta. Alig várja, hogy neki szögezzék a nagy szerszámot – értsd: a magvatlan ágyút.
Egy nyalka huszártiszt váltig nézegeti. Elkésett hadnagy uram. Meg aztán – hejh, sok csínja-bínja van annak.
Péter bá ezalatt azt a kilencvenkilenc albumot nézegeti, melyet a várakozó publikum mulattatására tálalt fel a házigazda.
— Ejnye, öcsém, de hasonlít ez a kócsi ispánnéhoz.
— Ühm.
Azzal szemlélődöm tovább. Elegáns hölgy suhogó selyemben sorát várja a sarokban. Szép az eszemadta, méltó rá, hogy képesíttessék, azaz hogy fotografáltassék. Azzal múlatja magát, hogy a Magyar Bazár kérdéseit és feleleteit olvasgatja. Szegény asszony! Mennyit unatkozhatik.
Meg is látszik rajta. Pohár vizet kér. Öt frakkos-klakkos fiatalember lótna-futna, ha tudná, hová?
Péter bá praktikus ember. Elkurjantja magát:
— Kellner!
Általános kacaj. Péter bá azt hiszi, hogy jó viccet mondott, s meg van magával elégedve.
Ez alatt megérkezik a víz, s a vízzel együtt egy fürtös fejű fiatalember, a ki szélsebesen tárja fel az ajtókat s a türelmetlenül várakozó menyasszony előtt meghajolva, mézédes mosollyal így szól:
— Tessék, szép nagysád! Goszleth úr maga fogja csinálni a fölvételt!
— Végre! s a menyasszony indul, egy lépéssel ismét közelebb van – a mennyhez.
Hogyne! hisz a műterem a második emeleten van!
Következik a hadnagy! – no persze, hogy átengedi az elsőséget – a selymes hölgynek. Ez nagyon jó alkalom a belekötésre. Ez a belekötés pedig, ki tudja mily megoldáson fog végződni?
…A frakkos-klakkos bálrendezőség is szeretné, ha valaki nekik adná az elsőséget; ők egy sikerült piknik emlékére akarják együtt leképeltetni magukat. For ever! Hogy, mikor már a megevett piknik, ah, hol leszen már? hol? az ő képeik az idő által még mindig megevetlenül ragyogjanak.
…Mellettem azonban egy falusi asszonyság nagy megütközéssel fordul felém, mondván:
— No, már mégis nagyon csalják mai napság a világot! Ehol, hogy legyen már az lehetséges, hogy egy ember annyiféle formába öltözhessék? Egyszer asszony, egyszer pap, egyszer katona – urambocsá – még pólyásbaba is.
— Hogyhogy asszonynéném?
— Hát ehol, már vagy ötven képet megnéztem ebben az albumban, férfit, asszonyt, gyereket – mind alá az van írva, hogy: »G. I. fényképész«! Nem lehet az, uram, hiszen az is ember!
— Vajjon nincs-e igaza?