A lusta nő
| A lusta nő szerző: Somlyó Zoltán |
Féljetek tőle! Ő is fél magától,
ezért oly lassú, tétova, önös.
A járatlan szivéhez kap s csudálja:
ó, mily nyugalmas, komoly, különös...
Az én szemem ismeri e nyugalmat:
mögötte tétlen üresség tanyáz.
E szép kezektől távol él a jóság,
a reájuk lehellt csók megaláz!
Két tetszetős, elhízott, sima állat!...
Türkisszel és szmaragddal ujjukon,
egyképp nyugodtan bánnak ők a tőrrel,
és babrálgatnak el egy gomblyukon.
Ábrándosnak ne véld szemét, mögötte
nincs irgalom, érzés, se gondolat.
Csókja ízetlen, sótlan a könnye -
kihull s felszárad pillanat alatt.
Testének kéjjes, imbolygó vonatján
egy félelmes rabtartó útazk:
az Egykedvüség! És nagyokat ásít
tavasztul télig, téltül tavaszig...
De vannak, kik ez ásítás bíborján
vágyban kigyúlnak s elmerengenek.
Ó, jajj azoknak! Százszor jajj tinéktek,
szegény elébe hullott emberek!
Mert jajj, nincs miért kúsznotok ölébe:
nem szentelt párna az, de kriptakő,
melyen az álmok izzé-porrá törnek,
ahol az életfa sohase nő!
Igen, ha más nő szülhetne helyette!
Mit bánja ő: egy munkás-feleség!...
Az anyaszív, mely síron túl is éber,
az anyagond - őnéki csak mesék.
Nem ismer Eszmét. Szoknyája redőit
a kényelmesség tartja össze csak.
Ha síránkozik, meg nem hatja szíved
és szemérmetlen, hogyha felkacag.
Férfi előtt fejét meg sose hajtja,
mert tunyasága, béna, bamba gőg!
Veronikákra bízza. Ő a földön
él. Jussanak a menyországba ők!...