A lenyugovó naphoz
Már Febus eljárván földünk kerekségét,
Éjszaki tengerbe mártja fényességét!
Bágyadt sugarakkal festi a világot,
Mert már kerék sarkán félig áltol hágott.
A távol kékellő hegyek füstölögnek,
A patakok nagyobb zajjal hömpölyögnek,
Minthogy csillapodik a világ lármája,
Melyet Morfeusnak szunnyaszt álmos fája.
Az izzadó munkás visszatér mívéről,
Csekély eledelét eszi tűzhelyéről;
A szomjas csecsemő csügg mellén anyjának,
S kapálózva örül kis vacsorájának.
Ott egy juhász ballag bús furuglyájával,
S közli búját hazasereglő nyájával;
Itt egy pásztor veti tarsolyát vállára,
S bőgő seregével siet tanyájára. –
Az egész természet készül csendességre,
Csak szivünk intetik elmés ébredtségre!
Mely hasznos gondolat jön itt elméinkbe,
Milyen szent irtózás zsibbog ereinkbe,
Ha jól megfontoljuk a nap elenyésztét,
Mely oly gyorsan éri fényessége vesztét!
Ebből vegyél példát ember életedről,
Ez int hathatósan mulandó végedről.
Mert mely nap eltűnik, többet nem világít;
Fonnyadt virágocska réteket nem sárgít;
Az elfolyt patakok már vissza nem térnek,
Vén s kiszáradt tölgyfák nyárt soha nem érnek:
Úgy, ha elaluszik életünk világja,
Többet fel nem derül, – – mert a sír elzárja!