A legoktalanabb szerelem

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A legoktalanabb szerelem
szerző: Ady Endre
Nyugat · / · 1916 · / · 1916. 12. szám

Mikor most szinte minden nemzet temet,
Sirathassam meg mégis csudálatos,
Dacos, kicsi, árva én nemzetemet.

Békételen, bünös, büszke, bánatos:
Jaj, mióta csak sorsát éli szegény,
Az öregebbik Sors mindig rátapos.

Mindig kicsi volt, hős, bús, ám megmaradt,
Elválasztott és kiválasztott derék,
Igaz s mártir hazug századok alatt.

Poétát,: - nem bölcs, nem friss eszü,: - okos,
Ki ha fecsérel kicsijéből sokat,
Kezében élet és áldás a fokos.

Csak magát ne bántaná vad szilajul
És csak ne volnának buta urai:
Megnőne, szépül, igazulna, javul.

Mit tagadjam? - siratom és szeretem
Mit tagadjam? - talán ez az igazi
S ez is oktalan, de legszebb szerelem.