A lótusz-evők
"Bátorság! - szólt, mutatva part felé -
e tornyos hullám szárazföldre hord."
És délután kiért egy part elé,
melynek tán mindig délutánja volt.
Körül bágyadt lég ájult, haldokolt,
pihegve, mint kit fáradt álma bánt.
A völgy fölött állt teljesarcu hold
s karcsú folyó, lehulló füst gyanánt
a szirt hosszában szállt és szünt és szállt haránt.
Folyók hazája! hulló füst gyanánt
egy - vékony fátyol lassú leple - szállt;
a másik, szelve ringó fényt meg árnyt
hömpölygetett sok álmos habsugárt.
Látták, csillogva, belülről az árt
tengerbe folyni; távol: hegytetők,
koros hó három csendes csúcsa, állt
napsütve; rajtuk kúsza cserje nőtt,
fölötte permetes, sötét, kúszó fenyők.
Vörös nyugotba bűvös esti csík
habozva szállt; a hegynyilásokon
látszott a szárazföld, a sárga csík,
s kanyargó völgy, pálmával gazdagon,
s rét, karcsú fákkal, mintegy ablakon;
egymással mindig egyenlő mezők;
s sápadt arcokkal, rózsás partfokon,
sötét, sápadt arcokkal jöttek ők,
a mélabús, szelíd-szemű lótusz-evők.
E bájnövényből hordtak ők sokat
és nyujtogattak mindenki elé
gyümölcsös és virágos lombokat;
s ki elfogadta és megizlelé,
a habzaj messziről jött affelé,
mint távol partról; és ha társa éppen
szólt, hangját síri vékonynak lelé
s mélyen alvónak látsza, bárha ébren
és dobogó szive zenére vert fülében.
Leültek hold és nap közt, sorban, ott
ahol a sárga parthomok laza
s édes volt álmodozni rólatok,
nő, gyermek, háznép: otthon és haza!
De fáradt volt az evező s az a
meddő hab: fáradt mint a kósza láb.
S az egyik így szólt: "Nem megyünk haza."
S daloltak mind: "Honunk, mint délibáb
túl távol tengeren; nem bujdosunk tovább!"