A láthatatlan légió/Tizenhetedik fejezet

← Tizenhatodik fejezet

A láthatatlan légió szerző: Rejtő Jenő

Befejezés →

Tizenhetedik fejezet

1.

Polchon megsérült egy lándzsától, és a sörhajóhadnagy egy kődobás következtében elvesztette két fogát.
Különben senkinek sem történt baja, és fől a vacsora.
- Houben! - mondta az overallos. - Fújjon sorakozót.
Az emberek gyorsan felállnak.
- Búcsúzzunk egymástól. Amit tettetek, azért a nemzet hálájára számíthattok. Derék katonák vagytok. Ti úgy kerültetek ide, hogy Sir Oliver Yolland petróleumát kerestétek. Ezt mondjátok mindenhol. Ha azt hazudjátok, hogy egy francia tiszt vezetett benneteket akkor bezárnak. A viszontlátásra, fiúk. Két nap múlva katonaság lesz itt, és gondoskodnak arról, hogy épségben hazajussatok.
Sorra kezet fogott mindegyikkel.
Polchon előtt megállt egy pillanatra:
- Honnan tudtad te, hogy én Durien százados vagyok?
Most megértették azt a régen lejátszódó jelentet, amikor a vörös szakállú matróz egy szót súgott az overallosnak, hogy ártatlanságát bizonyítsa. Tudta, hogy Mr. Guliver egy francia százados.
- Ő csak sejtette - szólt közbe a marsall. - Én voltam az, aki biztosat tudott.
- Maga megkínált egy cigarettával - mondta Polchon. - És eszembe jutott a marsall áradozása Durien százados tölcsér alakú albán cigarettáiról. Az öné is tölcsér alakú volt. Odavittem Podvinecz marsallnak, és ő is megerősítette a gyanúmat.
Ezután csapra vertek egy hordót.
Az overallos Renoirt kereste, aki már lábadozott.
- Mary - mondta a „tisztnek” -, ostobaság volt, hogy eljött ide. És mégis azt hiszem, most jobban szeretjük majd egymást...
- Hát... hát megbocsát... nekem?
Megölelte.
- Nem is haragudtam. Csak úgy éreztem, hogy nem lehetek boldog egy nővel, aki nem érzi át, mit jelent a katonáknál a kötelesség. De azt hiszem, most már látta, tapasztalta... most már megérti.
- Ó... nagyon értem. - És a vőlegényéhez simulva megismételte. - Nagyon...
- Most gyerünk.
Szépen csendben elindultak. Utánuk hangzott a mulatozók lármája.
Nem mentek messzire. Ahol az erdei út a sivatagba torkollt, egy hárommotoros repülőgép szállt le, és beültek.
A gép megindult észak felé.
- Ó, Jules - sírta a lány -, olyan ostoba voltam. Ugye igazán megbocsátasz nekem?
- Mindent elintézünk a lovagiasság szabályai szerint, főhadnagy úr.
Boldogan megölelték egymást, és a gép már olyan magasan szállt, hogy a Szahara nem látszott alattuk...

2.

Sir Yolland megtört, fáradt lélekkel fejezte be az útját. Amikor Kratochvill rémülten jelentette, hogy regénye helyett egy rejtélyes iratot talált a mappában, a gróf tisztában volt azzal, ami történt.
Az overallos egyszer a sátrában járt a mappával, és amíg ő aludt, azalatt elcserélte a regényt az okmányokkal. Egyik holló kivájja a másik szemét.
Keserűség szorította a torkát. Megjárta hát a soknevű hölgy.
És jó éjszakát ennek a nagyon, nagyon szomorú históriának...

3.

Miután megérkezett Marokkóba, közölte a személyzettel, hogy senkit sem fogad. Csak egy napig akart még Afrikában pihenni.
Elég, elég. A tengerre fog menni. Egy évre... Igen... Egy évig a hajón lesz, és semmit, senkit nem lát, csak a tengert.
- Mr. Wilkie - jelentette a komornyik.
- Mondja meg Mr. Wilkie-nek, hogy a titkáromnál rendelkezésére áll előlegezett költségeire kétezer font, de semmi esetre sem fogadhatom. Semmi esetre.
- Mr. Wilkie-nek olyan közlendői vannak...
- Sajnos, ahogy mondtam.
Andreas kiment.
A gróf az ablaknál ült. A komornyik visszatért.
- Mr. Wilkie kijelentette, hogy ha nem fogadja, Sir, akkor főbe lövi magát itt az ajtóban.
- Kérem... Ha semmi esetre sem jöhet szóba más lakosztály bejárata... de csakis ebben az esetben... szívesen látom Mr. Wilkie-t.
És jött. Soványan, barnán, de vigyorogva, a kis ember.
- Foglaljon helyet, Mr. Wilkie. Nem akartam megbántani, de kifárasztott az út. Magányra vágyom.
- Sir, miután a lakájtól tudom, hogy nem olvas lapokat, kénytelen voltam betörni önhöz, amiért igen szomorú vagyok.
- Nem vigasztalhatom, sajnos, semmivel!
- Viszont jelentést kell tennem. Tudja-e, Sir, hogy az egész világ Harlingtonon mulat?
- Hm... Igazán? - kérdezte fanyarul.
- Odacsődítette a sajtót Urungiba, vagyont fizetett a varázsló törzsfőnöknek, és kiderült... bocsánat... hahaha...
- De Mr. Wilkie!...
- Nem bírom nevetés nélkül! Ilyen szélhámosság még nem volt! Az urungi főnök összejátszott a mérnökünkkel, a fúrótorony alatt egy tartály volt, amit távolról egy pumpa... hahaha... ezer bocsánat... Szóval, a feltörő petróleum nem a földből lövellt... hanem pumpával... hahaha... nyomták fel... hahaha... a sajtó előtt... az egyik szakértő... megállapította, hogy hahaha...
- De kérem...
- Sir! Finomított olaj lövellt ki a földből!
Erre a gróf is elképedt. Azután az arcát lassan pirosság lépte el. Istenem... Ha a leány nem lopja el a táskát, akkor most rajta nevet a világ... Ő megy oda... Nem is tudta, miért ver olyan sebesen a szíve.
„...Ó! Bolond Yolland gróf. Hát azt hiszed, hogy a leány nem lopni akart, hanem megmenteni téged?... Öregszel...” Ezt mondta magának.
- ...A fúrótorony alatt tartály volt... hónapokkal előbb készültek a csalásra... A mérnök is az ő hahaha... emberük volt...
- A... az én mérnököm?...
- Fen... dehogy, kérem! A mérnök és a fekete urungi főnök egy szélhámos társasághoz tartoztak. Ötezer fontot öltek bele az előkészületekbe... hahaha... de megérte... Ötvenezret kaptak. A világ minden lapjában... hihi... benne volt... A néger már árkon-bokron túl járt... az ötvenezerrel és az ön mérnökével... És Harlington ott állt magnéziumfényben, az összecsődített sajtóelőkelőségek között, és a földből finomított olaj tört elő. És jaj... hihi... a Sunday Evening Post vezércikket írt... evvel a címmel: Természetes benzinkút Afrikában. A nap alatt nincs új, de a föld alatt van!... - Ezt kaparintotta el ön elől Harlington lord.
- Nem értem... - dadogta a gróf.
- Sir, egy zseniális ellensége áll az ügy hátterében.
- Livingstone!
- Igen. Livingstone mindenét feláldozta, hogy nevetségessé tegye önt, Sir. De Harlington esett a csapdába. És ez a sajtóhajhász nemcsak Forstert, hanem a legélesebb tollú riporternőt, Miss Mildstone-t is odacsődítette.
- Mi?... Kicsodát?
- Miss Mildstone-t. Aki híres lett Grovescu Adrien révén. Interjút szerzett a veszélyes kémnőtől, szökése közben egy hajón.
- És hogy... hívják?
- Mildstone... De nem ez az igazi neve.
- Van annak a hölgynek egyáltalán igazi neve? - kérdezte lehangoltan a gróf.
- Hogyne. Annak az úrnak a leánya, akit olyan régen nincs szerencséje ismerni, Sir, Anna Livingstone a neve...

4.

A leánya! Livingstone leánya! De hisz akkor tudott az apja tervéről... És csak azért lopta el a táskát, hogy őt...
„Érdekes - gondolta Wilkie -, hogy csillog a gróf szeme, és milyen piros. Talán ivott?”
Nem ivott. De valami furcsa mámorszerű érzés fogta el. Szóval a lány... őt megmentette azzal, hogy a táskát...
- Ez a nő - folytatta Mr. Wilkie - bennünket is rászedett. Megtudtam, hogy Forsterrel megállapodott száz fontban cikkenként. Az volt a feladata, hogy az ön környezetébe férkőzzön, Sir, és helyszíni riportsorozatot írjon a petróleumharcról. És most... ne haragudjon, Sir, amiért erőszakkal betörtem.
A gróf olyan kijelentést tett amit még Sir Yollandtól nem hallott senki.
- Mr. Wilkie! - mondta. - Ön ezentúl bejelentés nélkül is beléphet hozzám, amikor akar.