A láthatatlan légió/Befejezés

← Tizenhetedik fejezet

A láthatatlan légió
szerző: Rejtő Jenő

Befejezés

1.

A gróf csodálkozva tapasztalta, hogy fütyörészik a tükör előtt, mialatt a nyakkendőjét köti. Ugyanis estére az államtitkár várta, akitől eltűnt csapata felől várt felvilágosítást. Azután utazik. Ez volt az utolsó napja a Mammunia Szállóban.
Amikor kilépett a hotelfolyosóra, egy alezredessel találkozott.
Az autós ember!
Megtorpant előtte. Az alezredes is megállt, udvariasan és csodálkozva.
- Mr. Guliver...
- Parancsol? Nevem Durien.
A gróf lehunyta a két szemét, és megfogta a homlokát.
- Óhajt, kérem, valamit? - érdeklődött kedvesen az alezredes.
- Ön... ön azt akarja mondani... hogy nem ismer engem?
- Nem emlékszem, hogy szerencsénk lett volna. Talán Nizzában? Én ugyanis tegnap este érkeztem meg a szabadságomról. A Riviérán üdültem.
A gróf a cipője orrát nézegette és bólogatott.
- Csakugyan... bocsásson meg, alezredes úr. Most látom, hogy tévedtem. Az illető, akire emlékeztet, sokkal magasabb, mint ön... Sajnálom...
- De kérem, igazán örültem - mondta az alezredes udvariasan, és melegen megszorította a gróf feléje nyújtott kezét. Sokkal melegebben, mint amennyire a beszélgetés indokolta.
Az alezredes mellén egy vadonatúj katonai becsületrend is fityegett...

2.

A gróf csak az államtitkártól tudta meg az igazságot, amikor kettesben maradtak egy szalonban: meghallotta, hogy csapatai leverték Kinibalut.
- A derék fiúk - mondta az államtitkár - már útban vannak ép egészségben. Majd kapnak valami jutalmat az államtól.
- Én természetesen éppúgy megfizetem, amit ígértem, mintha célhoz értem volna. Szóval, gondom lesz rájuk.
- Igazán nagylelkű.
- Azután itt van egy százados, aki a szabadságán Nizzában olyan hősiesen üdült, hogy alezredes lett, és becsületrendet kapott...
Az államtitkár elgondolkozva nézte, a körmeit.
- Kitűnő ember.
- Az bizonyos.
- A hotelportás elárulta, hogy Podvinecz marsall és egy barátja visszaélést tervez a százados nevével. De Durien nem zavarta őket a csalásban. Éppen szabadságon volt, tehát civilben és álnéven a háttérből igazította kedve szerint az ügyet. Lassan hatalmába kerítette az ön embereit, és Szudán helyett Kinibalu földjére vezette őket. Előzőleg elmondta nekem, hogy mit akar. Ha baj történik, akkor egy petróleumkutató angol úr a bűnös, de ha kiderül, hogy Kinibalunak nincs fegyvere, akkor megszálljuk az országát. Így történt. Ön, Sir, egyike az öt embernek, akik tudnak az ügy hátteréről.
Mikor leért a kapu elé, konflisba ült.
- Megyünk Angliába, Strudl úr!
- Annyit már nem bír ki a ló. Déz ist doch ká dromedár... Hő...
- Ne féljen! A konflist nem használjuk több hosszú turnéra.
- Hééé! Hőő!... Diendl... Dzu Aas!
És megindultak döcögve.

3.

Denhambe beköltözött az ősz. Az öreg Sir Archibald élt még, de már alig tudott járni. Sir Yolland a postát nézegette. Olvasatlanul dobta el a szerencsekívánatokat. A lapok megírták, hogy petróleumkutató útján a rabló Kinibalu főnökkel elintézte Franciaország számadását.
Nem érdekelte.
Levelek, elszámolások. Kratochvill kézírása. Hálásan köszönik a gróf bőkezű jutalmát valamennyien. Houben és Jordan megnyitották mulatójukat. Fleur de Bac és Toutain hajót vásároltak, és Lucretiának keresztelték, de elhatározták, hogy borús időben nem kártyáznak.
És ez?... Micsoda?
...Johannes Livingstone és Anna Livingstone folyó hó 15-én felkeresik Archibald és Oliver Yolland grófokat...
A gróf sokáig ült a papírral a kezében, aztán felelt. Hogy a grófok szívesen látják...
És 15-én megjöttek a vendégek.
Sajnos, a leány hangja alig változott, és kissé különös volt népiességével az ódon falak között. De a gróf észre sem vette. Ő nem vett észre semmit. Csak nézte a lányt.
- Rémes ember vagy, öregem - mondta Livingstone. - Húsz éve ismerlek, de még most sem tudom, ki vagy.
- Én annál inkább - mondta Anna és sugárzott. - Makacs! Makacs gyerek! Igen, igen, hiába néz, kedves hódító úr! Én azért férkőztem a közelébe, hogy nevetségessé tegyem. Azután én lettem nevetséges... Az apám készítette elő Urungiban a csúfos blamázst, és nekem kellett volna világgá kürtölni. Gyűlöltem, mert úgy éreztem, hogy minden baj maga miatt ér bennünket. Aztán... Egyszer csak nem tudtam gyűlölni... És most ez lett belőle...
- Mi?... - kérdezte mohón a gróf.
A lány elpirult.
- Amikor ott betegen mindent elmondott, és diktálta a levelet... Akkor már... Szóval... Meg akartam menteni... De a riport is kellett, megállapodtam már Forsterrel. Ezért elvittem Harlingtonnak a táskát, és volt riport. Csak úgy zúgott! Az a gazember Harlington megérdemelte. Képzelem, hogy maga akkor mit gondolt rólam. De nem magyarázhattam meg az Urungi-föld ügyét, mert az apámat nem árulhattam el. Még magának sem.
- Rossz érzés volt - sóhajtott a gróf.
Később egyedül maradtak. Sir Archibald valami régi kőzet miatt a szobájába vezette a vendégeket, de Anna és a gróf megálltak a sötét címerteremben.
- Nos? - mondta a lány. - Felgyógyult teljesen? Nem tér vissza a láz?
- De... néha újra látok mindent. Különösen egy víziót... amit lázban álmodtam. Mintha megcsókolt volna...
Hallgattak.
- Azt nem álmodta - suttogta a lány.
- Emlékszik még?
Anna gondolkozott...
- Nem egészen. Várjon csak, hogy is volt? Én így ültem, közelebb hajoltam... igen, tudom már - suttogta. - Így volt...
És megismétlődött a jelenet.
Az üvegajtó finom függönyén keresztül leomló hatalmas hópelyhek árnyéka látszott.
- Amikor először látott, akkor még gyűlöltem - mondta Anna. - Beképzelt, hiú, gonosz embernek hittem. Legszívesebben megöltem volna. Később nagyon szégyelltem magam, amikor láttam, hogy jó, bátor, hűséges, nagylelkű...
- Csakugyan ilyen vagyok?
- Igen...
Éppen megismételték volna azt a régebbről elfelejtett jelenetet, de nyílt az ajtó, és a vesztibül felől jött a házmester. Lerázta körgallérjáról a havat, és toppantott néhányat.
- Guten Abend, Herr gráf... Szo a blődszin voa no nett da... Egy múzeum akar megvásárolni a Diendl. Déz Rindli...
És elcsoszogott...
- Odaadta?
- Déz scho nett. Az embernek kell valaki, akit simfel, meg szereti... Herr gráfnak egy menyasszony, az öreg fiákeresnek egy ló. Déz Rindfi isz világot járt gvorn... Mahlzeit.
És elcsoszogott.