A lap feldolgozottságának foka

A kivánságok

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
← A diákok, meg a szegény emberNépdalok és mondák (3. kötet)
szerző: Erdélyi János
A kivánságok
A félelemkereső →

Az országuton megy tiz ezer kocsi, minden kocsin tiz ezer hordó, minden hordóban tiz ezer zacskó, minden zacskóban tiz ezer mákszem, minden mákszemben tiz ezer mennykő. Mind e mennydörgős mennykő üssön belé abba, a ki az óperencziából hozott mesémre nem vigyáz!

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény legény, a kinek egy fiatal csinos felesége volt. Mind a ketten szerették egymást, csak az volt a bajok, hogy szegények voltak; mert egyiknek sem volt semmie se. Illyenkor aztán történt, hogy néha egy kicsit öszvepöröltek, és szemére hányták egymásnak, hogy egyiknek sem volt semmie. De azért szerették egymást.

Egyszer estve az asszony előbb jött haza, mint férje, és a konyhában a padkán tüzet rakott, ámbár nem igen volt mit főzni. Legalább egy kis levest főzök uramnak; mire haza jön, elkészül, gondolta magában. De alig tette föl a bográcsot a tüzhöz, és a tüzre néhány hasáb fát, hogy a viz annál hamarább felforrjon, ura már haza jött, és ő is felesége mellé a padkára ült. Ott melegedtek a tüznél, mert már hideg ősz volt. A szomszéd faluban épen az nap kezdték a szüretet.

Tudod-e mi újság, feleségem? igy kérdezte az asszonyt.

Nem tudom biz én, semmit se hallottam. Hát mondja meg, hogy mi?

Hát a mint jöttem most az uraság kukoriczaföldéről, messziről a sötétben is észrevettem, hogy az úton valami fekete folt van. De nem tudtam kivenni, hogy micsoda. Közelebb jöttem, hát uram fia! mi volt? Egy szép aranyos kis kocsi, benne egy szép asszony ült, elül meg szép négy fekete kutya befogva.

Tréfál kend, szakasztá félbe az asszony.

Nem tréfálok biz én, valóságos igaz. Tudod, millyen sáros határunkban az út. Hát bizony a kutyák a kocsival megakadtak, sehogy se birtak tovább menni. Az asszony meg nem mert kiszállani a sárba, hogy aranyos ruháját be ne piszkítsa. Én a mint megláttam, el akartam szaladni, mert valami gonosz léleknek tartottam. De ő utánam kiáltott és kért, hogy segítsem ki a sárból, semmi bajom se lesz, meg is jutalmaz. Gondoltam magamban, hogy bizony jól esnék, ha segítene szegénységünkön, és segitségemmel a kutyák kihuzták a sárból. Ekkor az asszony kérdezte, hogy házas vagyok-e. Megmondtam neki. Hát gazdag vagy-e? kérdezte tovább. Dehogy vagyok! alig van két szegényebb ember falunkban. No tehát ezen segithetünk. Feleségednek három kivánságát fogom teljesíteni. Ezzel elment, mintha csak sárkányok ragadták volna. Tündér volt.

Az ugyan rá szedte kendet!

Majd meglátjuk. Próbálj csak valamit kivánni, édes feleségem! Erre az asszony hamarjában kimondta: bár csak volna egy kolbászunk, ezen a szép parázson ugyan csak megsülne.

Alig mondta ki, már is leszállt a kéményből egy lábas, benne akkora kolbász, hogy akár kertet lehetett volna keríteni vele.

Ez helyes, helyes! kiáltottak mind a ketten, a másik két kivánságot okosabban kell használnunk. Be jó dolgunk lesz akkor. Mindjárt veszek két tinót, meg két lovat, egy malaczot is veszünk; igy beszélt a férfi. E közt levette kalapjáról pipáját, hátáról kihuzta a zacskót és megtömte. Most rá akart gyujtani, de ollyan ügyetlenül vette az üszköt, hogy a lábast kolbászostul feldönté.

Az istenért, a kolbász! Ugyan mit csinál kend? Bár az orrára nőtt volna kendnek, igy kiáltott a megijedt asszony, és a kolbászt ki akarta kapni a tüz közül. De az akkor már férje orrán lógott, le egészen lába ujjaig. — Uram teremtőm! segíts, igy kiáltott megint az asszony. — Lásd bolond, oda a második kivánság, mondá ura. — Hát ezzel mit csinálunk?

Leveszszük, mondá az aszszony.

Le biz az ördögöt! hisz egészen ide nőtt az orromhoz, nem lehet ezt levenni.

Hát levágjuk, máskép nem segithetünk.

Dehogy engedem, dehogy hagyom a testemet vágni a világ minden kincseért sem. De tudod-e mit feleségem? Még egy kivánságunk van hátra. Kivánd, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. Akkor megint jól lesz minden.

Az aszszony meg igy felelt: hát a tinó, meg a ló, meg a malacz akkor hol marad?

De hiszen illyen bajuszszal csak nem járhatok, te se csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról.

Sokáig igy pöröltek, utoljára csakugyar rábirta az asszonyt, hogy azt kivánja, hogy a kolbász viszszamenjen a lábasba. — De ezzel oda volt a három kivánság, és ők most is ollyan szegények, mint azelőtt. — Azonban a kolbászt jó izüen megéllek; de mivel most átlátták, hogy pörölésök volt az oka, hogy nem lett se tinójok, se lovok, se malaczuk, megegyeztek abban, hogy ezután jobb békeségben fognak élni. Nem is pöröltek azután soha. Jobban is ment dolguk, és idővel tinót is, lovat is, malaczot is szereztek, mert szorgalmatosak és takarékosak voltak.