A lap feldolgozottságának foka

A kifeszített íj

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kifeszített íj
szerző: Szini Gyula
Nyugat 1920. 1-2. szám

                                                                       1.

191.. nyarát a Quarnero mellett töltöttem és a legkedvesebb sétautam az a gondosan kiépített út volt, amely Lovrana és Abbázia közt folyton a tenger mellett alacsony parti sziklák közt vonul. Nemcsak a tenger folyton változó képe, a párásan sós levegõ és a tengerparti virágok fûszeres illata okozta, hogy néha szinte emberfölöttien boldognak éreztem magam, hanem az a kedves nõi társaság, amelyben akkor részem volt.

Jókedvû fiatal hölgyek és fiatal emberek, akiket az osztrák és magyar monarchia minden részébõl sodort össze az abbáziai szezon, kiránduló társaságot alkottak. Hogy a jókedvünk tartós legyen, mindjárt az elején kimondtuk, hogy házasságról nem szabad beszélni. Mindazonáltal már az elsõ héten kialakultak a párok: minden hölgy kiválasztotta a neki megfelelõ fiatalembert, aki hû csatlósa, késõbb esetleg võlegénye is lett.

Így sétáltunk a tenger partján; bár a társaság együtt maradt, a párok meglehetõs távolságban követték egymást, hogy kölcsönösen ne zavarják azokat a beszélgetéseket, amelyek akkor a legédesebbek, ha négyszemközt folynak.

Az a szõke magyar leány, akinek én oly kitartón, de eredménytelenül udvaroltam, magyar származású horvátországi fayence-gyárosnak volt a leánya. Az apja gyártotta azokat a színes cserepeket, amik a horvát házak fedeleit oly tarkává és különössé teszik Balló Viola elfogadott engem az egész szezonra udvarlónak, de kijelentette, hogy a szezon után férjhez megy komoly kérõjéhez egy Kalæiè (Kalsics) nevû horvát téglagyároshoz, aki jelenleg Angliában van tanulmányúton és az apja gyárába társnak fog belépni. Természetes, hogy költõi hajlamomnál fogva elkeseredett ellensége voltam ennek az üzleti alapon nyugvó házassági tervnek, de sejtettem, hogy többnyire csak papiroson van a költõknek igazuk.

Sétáink nagyon változatosak voltak, mert ha a tenger szépsége már nem kötött le minket, akkor egymással évõdtünk vagy a szembejövõ embereket bíráltuk, gúnyoltuk.

- Látja ott azt a magastermetû, õszes urat? - kérdezte Viola. - Fogadni mernék, hogy valami unatkozó amerikai, aki idetévedt a Quarnero mellé és nem tudja, hogyan költse el a pénzét.

- Kíváncsi vagyok, - feleltem - hogy mit tud még leolvasni ennek az embernek az arcáról. Megjegyzem, hogy ismerem õt és utólag meg fogom mondani, kicsoda. Folytassa.

- Már többször láttam Abbáziában - szólt Viola. - Mindig egyedül van. A pincérek nagyon figyelmesen szolgálják ki. A legjobb, legárnyékosabb helyet neki tartják fönn. Néha dühös voltam rá, hogy akinek annyi pénze van, miért jön ide Abbáziába, miért foglalja le a legjobb asztalt, a legszebb szobát, a legszebb kilátást, a legügyesebb pincért, holott az arcára van írva, hogy mindez untatja és biztosan csak azért teszi, hogy minket megpukkasszon.

- A híres emberismerete, Viola - mondtam - ezúttal egészen hamis nyomon jár. Az az úr elõször is nem amerikai, hanem fiumei ember. Fiumei kávékereskedõ. Hajói a nagy világtengereket járják. Abban tehát igaza volt, Viola, hogy roppant gazdag ember.

- És mivel minden roppant gazdag ember valami angol flegmával nézi a világot, ezért néztem õt amerikai angolnak - igyekezett Viola az emberismeretét igazolni.

- A kávékereskedõnek Icilio Vendramin a neve - folytattam. - Minthogy Velencében van a Vendramin-palota, amely arról nevezetes, hogy ott halt meg Wagner Richard, ebbõl azt következtetem, hogy Vendramin úr veneziai származású.

- A külseje nem erre vall. Semmi sincs benne a régi velencei családok szaracén tüzébõl.

- Pedig lássa, Viola - feleltem - ennek az embernek a jéghideg külseje mögött regény lappang. Ez a fagyos külsejû úr szerelembõl - asszonyt ölt!

- Asszonyt ölt! - kiáltott föl Viola. - Ez igazán nem látszik meg rajta.

És mindjárt más szemmel kezdett ránézni. Vendramin úr nem tudom, mi okból, irányt változtatott, felénk jött és acélkék, hideg szemébõl szórakozott, elmélázó pillantást vetett ránk. Viola összeborzongott:

- Asszonyt ölt... Hiszen ez akkor valóságos velencei Othello.

- Megvan benne kétségtelenül Othello tragikus vére - feleltem - de már megszûrve emberöltõkön át. Ez már itt a tipikusan európai ember, aki nem oly ösztönös, mint Othello. Az idegei finomabbak, betegesebbek, de talán épp ezért többet szenvedett, mint a Desdemona férje. El kell mondanom még, hogy az õ regénye Dél-Amerikában játszódott le. A felesége kreol nõ volt és féltékenységbõl ölte meg. Argentina törvényei, úgy látszik a francia "Tue la!" álláspontján vannak, mert Vendramint a buenos-airesi esküdtszék fölmentette és szabadlábra helyezte. Ennek már öt éve és Vendramin azóta él Európában, pontosan: Fiuméban.

Viola, a szép magyar leány különös pillantást vetett Vendramin után, akinek ezüstbe játszó fekete üstöke a naplemente árnyékaiba olvadt a szemhatáron.

                                                                      2.

Szép májusi napon Vendramin egy sziklán ült és nézte, hogy a sima olajos hullámok mind jobban elöntik a szikla talpát. Tengerdagály ideje volt. Vendramin épp arra készülõdött, hogy elhagyja a sziklát, amikor látta, hogy egy fiatal leány kapaszkodik fel egyedül. Vendramin várt, a szikla eltakarta õt, a leány alulról nem láthatta.

A következõ percben elõtte volt a leány, aki nagy szemet meresztett Vendraminra. Annyira meg volt lepve attól, hogy a magános sziklán embert talált, hogy abban a helyzetben maradt, ahogy a sziklafokra épp föl akart hágni. Rövid szoknyája nem takarta be vakítón fehér térdét és mezítelen lábszárát, amelyen csak rövid harisnya és tenisz-cipõ volt. A leány sötétkék matróz-blúzt, hasonló színû rövid, ráncokba rakott szoknyát és nagy, piros matróz-sipkát viselt, amely szõke hajára omlott.

Vendramin akaratlanul is a leány mezítelen térdére pillantott. Erre a forró pillantásra a leány önkénytelenül eltakarta a térdét és vissza akart vonulni.

- Bocsánat, kisasszony - szólt Vendramin és fölugrott ültébõl - nem akarom megzavarni... Inkább én megyek el, ha egyedül akar lenni ezen a sziklán.

A leány elõkelõen, hidegen végigmérte a tekintetével:

- Nem ismerem Önt, tehát nem zavarhat meg semmiben - felelte és könnyed zergelépéseivel fölfelé kúszott a sziklán egészen a tetejére.

Vendramin rejtelmesen mosolygott és visszaült a helyére. Tudta, hogy még csak néhány perc és a sziklát szinte észrevétlenül körülölelik a habok. Akkor aztán nem marad más hátra, mint hogy leány a kiálló kis sziklákon egyik fokról a másikra ugorva érje el a partot, ami nem könnyû dolog, mert ezek a sziklák sikamlósak, csúszósak. De tíz perc múlva ezeket a foltokat is betemeti a víz és akkor...

Vendramin tehát ült és várt. Tetszett neki ez e helyzet, amelynek veszedelmét a leány, úgy látszik nem sejtette. Mert a szikla tetején hasra feküdt, sütkérezett a napon, talán kissé el is szunnyadt. A piros matrózsipkája egészen eltakarta az arcát.

Nincs szebb dolog a világon, mint ilyenkor, májusi déli napfényben a tenger. Szinte mozdulatlan a végtelen víz és testvére annak a ragyogó kékségnek, amely benne tükrözõdik. A napsugár kicsalja a vízbõl a halakat, szaporán ütik föl a fejüket és csókoltatják magukat a napsugárral. Pikkelyes hátuk az olvadó ezüst ametisztszínû fényével válik el a tompazöld víz színétõl. Delfinek szökellnek és karcsún ívelt testük karikaként táncol a levegõben. Kinn a szemhatár felé foltozott vitorlákkal halászbárkák állnak mozdulatlan sárga pillangószárnyakként. És hogy tud illatozni ilyenkor a tenger! Mintha fenekérõl elsüllyedt kertek virágai küldenék ég felé fûszeres lelküket.

A tíz perc eltelt. A sziklafok egészen el volt vágva a száraz földtõl. A leány, úgy látszik, elunta a merengést a szikla tetején, jött lefelé, elsurrant Vendramin mellett anélkül, hogy pillantásra méltatta volna és egyre lejjebb ereszkedett. Vendramin utána nézett és látta, hogy a leány meghökkenve veszi észre, hogy fogva van. Ameddig a szeme ellát, köröskörül tenger. Kétségbeesetten futkosott ide-oda és haragjában vagy fejvesztettségében eldobta azt a nyaláb vad ciklamenvirágot, amit a szikla repedéseiben gyûjtött.

Aztán mást gondolt, visszafordult és jött fölfelé a sziklán. Az útja megint elvitte Vendramin mellett és ezúttal sem vetett rá pillantást. De a magatartása már nem volt oly gõgös, mint elõbb, látszott rajta, hogy zavarban van, elfogult, aggódik. Fölkúszott megint a szikla tetejére, hasra feküdt és várt.

Mindenre gondolt Vendramin, csak arra nem, hogy õszülõ haja már régóta följogosította volna rá, hogy a leányt veszedelmes helyzetére figyelmeztesse és hogy a leány vele mint idõsebb, komolyabb úrral bátran állt volna szóba. De hiszen a májusi tenger minden pompája terült el elõtte és megfeledkezett évei számáról, amely ekkor már a tekintélyes negyvenkilencedik évszám felé közeledett. Mennél inkább közeledik az ember ez év felé vagy mennél inkább túl van rajta, annál inkább hajlandó ezt a fiatalsága legmagasabb, legvirágzóbb pontjának tekinteni. De egy tizenhét éves leány szemében - és a piros matrózsipkás leány alig lehetett több - mégis csak idõsebb úr számba megy az ilyen ember.

Vendramin végre elhatározta magát és fölhágott a szikla tetejére, hol a leány egy könyvet terített ki maga elé és olvasott. Vendramin közeledésére fölpillantott a könyvbõl. Vendramin megemelte a kalapját. A leány a feje biccentésével fogadta a köszöntését.

- Bocsánat, kisasszony - szólt mosolyogva Vendramin - nem volna szíves megmondani, hogyan juthatunk el errõl a szikláról a partra?

A leány fölnevetett:

- Ha én azt tudnám! Én életemben elõször kerültem ilyen kellemetlen helyzetbe - felelte a leány.

- És most... mit fog csinálni?

- Nem tudom... Õszintén szólva, az volt a szándékom, hogy megszólítom Önt és megkérdezem, hogyan juthatnék a partra. Azt hittem, hogy jobban kiismeri magát itt, mint én...

- Hát ami azt illeti, én nem vagyok itt életemben elõször, sõt, hogy õszinte legyek, a tenger mellett születtem és nevelkedtem, de most én is bajosan tudnám megmondani, hogyan jutunk száraz lábbal a partra. Azaz, hogy van ennek egy módja, de...

- És mi az?

- Nem haragszik meg érte?... Ha Ön a vállamra ülne - jelentette ki Vendramin - akkor a partra tudnám szállítani.

A leány fölnevetett:

- Azt hiszi, olyan könnyû vagyok?

- Az imént láttam, amint szikláról-sziklára ugrált. Olyan könnyû, mint a lepke.

- Ó, ha most repülni tudnék!... - felelte a leány, aki folyton azzal a nyílt derûvel nevetgélt, vagy gyermekesen elborult, ami a fiatalságnak legszebb zománca.

- Még jobb volna, ha csolnak közelednék errefelé, de most erre alig van kilátás...

- Én nem is értem, hogyan történhetett ez a dolog - és csodálatosan mély, sötét szeme õszinte, naiv bámulást fejezett ki. - Erre az áradásra nem voltam elkészülve. Csak attól félek, hogy a villánkat is elöntötte a víz és édesanyám egyedül van otthon.

Vendramin nem tudta a mosolyát elfojtani és kérdezte:

- Melyik villában laknak?

- A Melusina-villában.

- Ó, az nagyon magasan van - szólt Vendramin - odáig nem ér föl a víz, egészen nyugodt lehet. Bár nem tudom, mennyire áradt meg a Quarnero. De hát mondja csak, kedves ismeretlen kisasszony, mi volna, ha most beállt volna az özönvíz és az egész emberiségbõl csak mi ketten maradnánk fönn ezen a sziklacsúcson?

A leány szemében aggodalom jelent meg:

- Kérem, ne mondjon ilyeneket. Úgyis eléggé meg vagyok ijedve.

Vendramin erõs, dallamos fiatalos kacagása volt a válasz.

Vendramin kivételes ember volt. Erélye, hallatlan munkabírása, nagyra törõ tervei kora fiatalságától fogva annyira elfoglalták, hogy nem törõdött egyébbel, mint merész üzleti ötleteinek megvalósításával. Fiumei születésû volt, mint kifutó inas kezdte el az élettel való küzdelmét, aztán matróz lett belõle, majd idõvel kereskedelmi tengerész, kapitány, kereskedõ, beutazta az egész világot és élettapasztalatokban gazdagon telepedett le Dél-Amerikában, hol mint szerény kávé-exportõr kezdte, hogy bámulatosan rövid idõ alatt a világ egyik legnagyobb kávékereskedõjévé váljék. És ez csak úgy volt lehetséges, hogy a világ minden más örömérõl és szórakozásáról lemondott, többi közt nõt is alig ismert. Utazott, nyugtalan terveket szõtt, a börzén játszott, hadakozott, részvénytársaságokat alapított és buktatott, közben egyre gazdagabb és gazdagabb lett: mindez olyan munka, amely egy embernek nemcsak minden idejét, testi erejét és szellemét lefoglalja, hanem még ennél is többet követel. Vendramin, aki a világ egyik legtapasztaltabb, legtöbbet utazott embere, egyik legfurfangosabb, legzseniálisabb kereskedõje volt, nõi dolgokban olyan járatlanságot árult el, mint valami érettségizõ diák. Így történt, hogy Buenos-Airesben feleségül vette Pepita Romanez táncosnõt abban a hitben, hogy ha nem is testileg, de lelkileg teljesen ártatlan nõt visz a házába. Csalódása szõrnyû volt és ez adta kezébe a gyilkos pisztolyt...

Vendramin most már tapasztalatokban gazdagon és mûértõ szemmel vizsgálgatta Violát. Elnézte üde, kicsattanó fiatalságát, fiús mozdulatait, fehér, finom arcát, amelyet enyhén kicsípett a tengeri levegõ és a szabályos, egyenes orrát, tökéletes rajzú szemöldökét, sötét, elmerengõ szemét, amelybõl csak néha, észrevétlenül tört elõ az a láng, ami késõbb szabaddá válva férfilelkeket tud egy szempillantásra elhamvasztani. Vékony, törékeny ujjai öntudatlan kacérsággal játszottak aranyszõke fürtjeivel, amiket a homlokáról elsimított és amik dacosan visszaugrottak. Szív alakú ajka fölött a gyöngéd pihéket csak gyerekszemmel vagy nagyító üveggel lehetett volna észrevenni.

És mennél tovább nézte õt Vendramin, annál kevésbé tudott betelni a látásával. Egyszerû matrózruhája valami különös, szívet megejtõ ellentétben volt egész fiatal nõi lényének gazdagságával. Vendramin ebbõl az ismeretlen lánykából, akit úgyszólván a tenger dagálya vetett eléje, kiérezte, mert ki kellett éreznie a magasabbrendûséget, az értékesebb nõi szépséget.

Egyelõre azonban a kis nõ olyan ügyefogyottan hímporosnak, kezdõn naivnak látszott elõtte, hogy érezte vele szemben férfiúi fölényét. Vendramin akkor még nem tudta, hogy ezekbõl a kisleányokból, akik félig fiúsak, válnak a nagy nõk, akik a világ tragikumát és fönségét bogozzák szerelmes párka-fonalaikkal. Ha belekacagott a leány villogó fogsorába, nem is sejtette Vendramin, hogy az oroszlán torkába dugja a fejét.

- És át tudna vinni engem a tengeren? - kérdezte a leány és növekvõ bizalommal nézett Vendramin széles vállára, izmos karjára, domború mellkasára.

- Nem hiszi? - kérdezte a kávékereskedõ és a következõ pillanatban... maga is elcsodálkozott vakmerõségén... már az ölében volt a kisleány. Úgy emelte a magasba, óvatos és tiszteletteljes gonddal.

A leány meg volt lepve, szólni sem tudott és ijedten, dermedten megfeszült, aztán elkezdett, mint a hal ugrándozni:

- Tegyen le! Azonnal tegyen le!

Vendramin olyasmit érzett, mintha a tüskés rája villamossága futott volna rajta keresztül. A fiatal, meleg nõi test, amely ott fickándozott a karjában, hirtelen fölébresztette benne az alvó, lappangó szenvedélyt, amely oly sokáig szunnyadt benne. Úgy érezte, mintha az a szerelmi mámor, mely szinte idegeibõl párázott ki, az ujja hegyéig és a haja tövéig csiklandozná, szurkálná, szinte fájdalmas erõvel. Mintha valami rózsaszínû láng csapott volna föl a szeme elõtt és amerre nézett, bíbortengert látott, a vér valami iszonyatos terjengését és gyilkos ösztönöktõl dagadtak izmai. Egyetlen õrjöngõ vágy szállta meg: megölelni, agyonszorítani, megfojtani a leányt és beledobni a tengerbe.

Miért nem tette?

A leány, akármilyen tapasztalatlan volt is, érezte a férfi szenvedélyét, amely talán még a ruháján is átsütött és kézzel-lábbal, karommal védekezni kezdett.

Vendramin beleámult a leány szemébe, amely ebben a pillanatban sötéten örvénylett, benne rémület, boszorkányos lidércfény, gyûlölködõ, mégis gyújtó szikrák sziporkáztak és Vendramin érezte, hogy a maga kemény, borotvált ajka valami belsõ láztól szinte megolvad, tûzként égeti és borzasztó forróságát, szomjúságát csak az a szív alakú ajak tudja eloltani, amely hidegen csillogott vele szemben, mint valami rubintkõ vagy mint kis jégdarab, amelyet az éjféli nap fest bíborszínûre.

Megcsókolta.

Vendramin arca és homloka tele volt apró körmök vérzõ karmolásaival, mikor végre észre tért és a leányt visszatette a földre. A leány, amint a lába földet ért, elkezdett futni, leszaladt egészen a hullámokig, ott megállt, tölcsért csinált a két kezébõl és elkezdett a part felé kiabálni:

- Halló! halló!

Vendramin úgy érezte, mintha jóvátehetetlen ostobaságot követett volna el és törni kezdte a fejét rajta, hogyan menthetné meg azt, ami még menthetõ. Az elsõ gondolata az volt, hogy megnyugtatja a leányt, megnevezi magát elõtte, elmondja neki vagyoni viszonyait és megkéri a kezét. Ez is mutatja, hogy gazdag tapasztalatai ellenére is milyen járatlan volt a nõk körül. Már hozzá akart fogni eme szándéka megvalósításához, amikor egész joggal föltette magában a kérdést, hogy vajon a leány el fogja-e fogadni az ajánlatát. És ha erre gondolt Vendramin, úgy érezte, hogy talán az életébe is kerülne, ha a leány "nem"-et mondana. Mégis azt hitte, hogy viselkedését semmi más módon nem teheti jóvá, mintha feleségül kéri az ismeretlen leányt, akinek még a nevét sem tudja.

- Ha közeledik felém, sikoltok - mondta a leány és a habok már szinte mosták a tenisz-cipõjét.

- Hallgasson meg!

- Ha egyet is lép elõre, beleugrom a tengerbe! - mondta a leány és már nyújtotta is elõre az egyik lábát.

- Ezen a helyen, ahol vagyok, megállok, esküszöm. Csak ne szaladjon el. Hallgassa meg azt, amit mondani akarok. Ha elutasít, akkor én vetem magam a tengerbe és ez nem csak puszta ígérgetés lesz.

- Menjen vissza három lépést és úgy beszéljen! - parancsolta a leány. Vendramin engedelmeskedett.

- Tudom - mondta, - hogy jóvátehetetlen õrültség az, amit elkövettem. De esküszöm, hogy ennek csakis én láthatom a kárát. Lehet, hogy erõszakos föllépésemért egész életemre megutált engem és akkor egész életemre tönkre vagyok téve. Bármily hihetetlenül hangozzék is, amit mondok, de azzal a csókkal eljegyeztem magamat örökre az ön võlegényének. Ne higgye, hogy tréfálok vagy az eszemet vesztettem el. Én nem ismerem a maga nevét, azt se tudom, kinek a leánya, de érzem... és a természet szava beszél belõlem..., hogy maga az a nõ, akit nekem az élet adott, akire nekem nagyobb szükségem van, mint fényre, levegõre... maga az a nõ, akit én örökké szeretni fogok.

Viola... Balló Viola... elmerengve nézett a part felé.

                                                                        3.

Ennek a kalandnak a folytatását a fiumei újságok meglehetõsen mindennapi szavakkal könyvelték el: Vendramin Icilio, a Kávébehozatali Rt. vezérigazgatója, a városi képviselet tagja feleségül vette Balló Vincének, a zágrábi Fayence gyár Rt. vezérigazgatójának bájos leányát, Violát.



A tengeri sziklafoki kaland és az esküvõ közt két hét telt el és aztán újabb két hétre egészen eltûnt a szemem elõl Viola. Neheztelésbõl, talán keserûségbõl is nem érdeklõdtem tovább a sorsa iránt. Csak véletlenül tudtam meg, hogy az a karcsú, fehér, gyönyörû yacht, amely "Nereide" nevének aranybetûit a fiumei kikötõ habfodrain táncoltatta, Földközi-tengeri útra készül Vendraminnel és ifjú feleségével.

El lehet gondolni, mekkora volt a meglepetésem, amikor libériás inas állított be a hotelembe levéllel. A levélbõl finom névjegy hullott ki: "Vendramin Viola"... és rajta a következõ odavetett folytatólagos sorok: "...szívesen látja ma délután teára a "Nereide" fedélzetén." És valamivel alább: "Okvetlenül jöjjön el."

Valami azt súgta, hogy ne menjek el, de a kíváncsiságom gyõzött és aki aznap délután öt óra felé a "Nereide" körül ólálkodott, láthatott egy kíváncsi embert, akit angol matróz kézen fogva vezetett a kissé bizonytalan hajóhídon át a yachtra.

Fantáziámat sokat foglalkoztatták azok a "virághajók", amik Shanghai kikötõiben a gazdag kínaiak érzéki fantáziáját szolgálják. Sokat olvastam az amerikai milliárdosok yachtjairól is. De mindezek nem voltak tizenhárom órás vasúton való utazásnyira Budapesttõl, mint a "Nereide."

A "Nereide" olyan volt, mint valami finom ízlésû hölgynek a szalonja és csak a falak különös hajlása, az ablakok szabása és az ember lépéseinek bizonytalansága árulták el, hogy hajón van.

Vendramin Viola kedvesen és finom nõi ösztönének minden tapintatosságával fogadott: úgyszólván átsegített azon a különbségen, ami a szárazföld és a tenger, valamint egy bájos csitri leány és egy millióiban ragyogó asszony közt van. Néhány melegebb, barátságosabb szava után minden neheztelésem elpárolgott, annál inkább, mert meggondoltam, hogy nemcsak engem kosarazott ki Viola, hanem a Vendramin kedvéért azzal a hivatalos võlegényével is szakított, akihez a szezon végén férjhez akart menni.

Kevésbé kellemesen érintett az, hogy ez a kikosarazott võlegény - Kalsics nevû horvát téglagyáros, aki idõközben megérkezett Angliából - szintén jelen van a meghívott vendégek sorában. Kalsiccsal szemben való féltékenységem akkor lett a legnagyobb, mikor Viola bizalmasan, négyszemközt felszólított, hogy vegyek részt a "Nereide" próbaútján és én tapintatosságból nem merten megkérdezni, hogy ezt a kitüntetõ meghívást a volt võlegény is megkapta-e.

                                                                      4.

A "Nereide" próbautat tett Velencébe. Este indultunk. A habok mintha megolajozták volna õket, nem gördítettek semmi akadályt a yacht elé. A hold tündöklõn ragyogott és elhomályosította a csillagokat.

Viola kényelmes nyugvószékben dûlt hátra, ábrándosan nézett a csillagokba és finom bokájának lázító vonalait mutatta. Tõle jobbra én ültem kis összehajtható széken, balra pedig Kalsics, a volt võlegény: Vendramin, a férj a hajó korlátjához támaszkodott, a habokat nézte és fél szemmel a feleségét kémlelte.

Valahol a hajó orrán matrózok mandolint pengettek és olasz dalokat zümmögtek vagy pedig az angol steward a skót "bagpipe"-jén dudált.

És az Adria szíve megnyílt, illatos vallomások szivárogtak föl a mélyébõl: azok az illatok lengtek körülöttünk, amik a virágokénál is különösebbek, mert félig növényi, félig állati lényekbõl párolognak. A holdsugárnak ilyenkor szinte bakszaga van és a páraköd úgy illatozik, mint a virágok nõies méhe. Isteni és földi mámorok játszottak velünk.

Az az erõs érzékiség, amely bennünk halkan, fojtottan tombolt, olyan vitákban keresett szabadulást, amiknek fõtárgya a nõ és a szerelem volt. Merész szavak hangzottak el, amikben néha több erotika feszült, mint a nép kézzelfogható enyelgéseiben. Az egyik vendég azt vitatta hogy a tisztességes nõk kacérsága és a kokottok hideg ravaszsága közt semmiféle lényeges különbség nincs. Kalsics keserûen hozzátette:

- De igenis van különbség. A kokott csak többé-kevésbé drága árucikk, pénz kérdése, de a tisztességes asszonynál az ember sokkal többet kockáztat: életét, mindenét.

Viola visszavágott:

- Elfelejti, hogy mi is mindent kockára teszünk, legelsõsorban az életünket...

És Vendramin felé esett magyarázó pillantása.

Nem tudom, a tenger rejtelmes villogása okozta-e, de egy pillanatra úgy éreztem, hogy a Viola lelkének... talán minden nõ lelkének a mélyére pillantok. És megállapítottam: - Viola nem szereti Kalsicsot, nem szeret engem, Viola csak Vendramint szereti... a Vendramin ideges, fiatalosan izmos, gyilkos kezét...

...De akkor mit keresünk mi itt a födélzeten? Kalsics meg én? Tudom már. Csak addig leszünk érdekesek Viola szemében, míg velünk ingerelheti Vendraminban az ölés szunnyadó ösztönét. Olyan ez, mintha kifeszített nyíl volna irányozva a Viola szívének... és az asszony velünk feszítteti az ívet. Ez a halálos játék a szerelemmel: most a nyílt tengeren, a veszedelmesen alázatos és alattomos hullámok hátán különös mélynek tûnt föl elõttem.

                                                                       5.

Reggel három óra felé a födélzet meglehetõsen kiürült, a vendégek legnagyobb része aludni tér. Engem az éjszaka rejtelmes, mély csöndje ébren tartott, kiültem a hajó orrára egyedül és néztem, mint megyünk az ismeretlen sötétség felé, amelynek nincs határa.

Fáradt voltam és mégsem tudtam elaludni. Ha az ember órák hosszat közvetlen közelségben ül egy szép és megkívánni való asszony mellett, aki egyáltalán nem közömbös elõtte, akkor az idegeiben visszamarad az a vágy, amely csak szavakig merészkedhetett el. Fájó, szeges ostor, amely bele-belevág a kimerültségünkbe.

Okkal vagy ok nélkül elátkoztam magamban minden tisztességes asszonyt, aki kikezd a férfiakkal, aztán ott hagyja õket egyedül a szerelmes tenger közepett.

- Túl finom vagy a nõkkel szemben - mondtam magamban. - Hiányzik belõled az a briganti-vér, az a condottiere-gondolkodás, amely brutálisan megragadja az alkalmat... Hányszor lett volna alkalmad azelõtt, hogy ezt a kis Viola nevû fenevadat magadévá tedd... de gyáva voltál... gyáva... gyáva.

Elkeseredetten és egyedül mentem a kajütömbe. Ez tökéletes berendezésû hálófülke volt egészen addig a világító üvegcsõig, amely szelíd, enyhe fénnyel töltötte meg a helyiséget, mint valami bágyadt örökégõ. Fölös óvatosságból bereteszeltem az ajtómat és az ágyamhoz léptem, fölemeltem a takarót... és... hirtelen egy nõ ült föl az ágyban és nagy, különös szemmel nézett rám.

Viola volt.

- Maga az? A magáé ez a fülke? - szólt halkan. - Ó, akkor tévedtem... én azt hittem, hogy ez a fülke nincs lefoglalva és ledõltem benne ruhástul... amint látja.

A következõ pillanatban talpra ugrott és elõttem állt abban a könnyed, kényelmes, de díszes pongyolaruhában, amelyben vendégeit fogadta.

Ámulva néztem rá és kerestem a szemében az áruló fényt, amely leleplezte volna, hogy hazudik és hogy azt a találkozást õ maga akarta, készítette elõ... ravasz, asszonyi módon.

Válságos pillanat volt ez rám nézve.

Nem hittem Viola õszinteségében. Úgy éreztem, hogy most megint a halállal játszik, azzal a fölajzott nyíllal, amelyet most már a végsõkig akar feszíteni...

És ez óvatossá tett engem a játékban.

Ha briganti-vér vagy condottiere-erkölcs van bennem, megragadtam volna a kedvezõ pillanatot, amely itt volt a közelemben, az ujjaim végén... és nem törõdtem volna a következményekkel. De a habozó, tépelõdõ, vergõdõ, okoskodó lélek megszólalt bennem:

Eh, ez a nõ nem szeret téged... ez a nõ a halált szereti, amellyel játszik... hisztérikusan vágyik arra, hogy Vendramin megölje... vagy, hogy Vendramin téged öljön meg...

Félig elmentem a cselekvés, a szerencse útja felé... átöleltem az asszony leányosan finom derekát, amely a fölbujtón vékony selyemszövet alatt ezerszeresen élt... és félúton megálltam... Egymás szemébe néztünk okáig... ez a néma beszéd csak kettõnk számára volt érthetõ.

...És Viola mindent kiolvasott a szemembõl... minden gyávaságomat, ostobaságomat...

Megcsókoltam... de már késõ volt. Mint valami fenevad tépte ki magát a karomból, az ajtóhoz ugrott, a szeme rejtelmesen szikrázott:

- Hozzám ne nyúljon - sziszegte. - Hozzám ne nyúljon.

Kireteszelte az ajtót és kinn termett a folyosón...

                                                                         6.

A födélzeten nyugodt, kimért lépésekkel járt föl és alá Vendramin. Õ sem tudott aludni.

Talán mindent tudott. Talán utána lopózott a feleségének és megleste, mit csinál. Talán látott engem is. Talán bekukucskált az ajtómon vagy valami kéme lehetett a fülkémben elbújva.

Én megvonultam egy sötét sarokban és onnan vizsgáltam titokban a Vendramin arcát.

- Tud-e mindenrõl? Megveti-e gyávaságomat? Vagy nevet magában ostobaságomon? Hiszen ostoba voltam... Aki egyszer asszonyt ölt, mint Vendramin, aki egyszer megégette a kezét, nem teszi meg másodszor... Ostoba és gyáva voltam! Gyáva és ostoba! Kalsics az én helyemben... egészen másképp viselkedett volna...

Kínomban odamentem Vendraminhoz és elkezdtem vele beszélgetni: a tengerrõl, idõjárásról, nõkrõl... és úgy forgattam a beszédemet, hogy kiugrassam belõle, tud-e valamit iménti kalandomról vagy sem. De a legveszedelmesebb kérdések örvénye felett is nyugodtan surrant el... Vagy mindent tudott... vagy semmit sem.

Reggel érkeztünk Velencébe. A társaság, amint kikötöttünk, széjjelszóródott. Mindenki ment a maga külön velencei kedvtelése után és megbeszéltük, hogy éjfélkor valamennyien találkozunk a hajón és hazaindulunk.

Estefelé elcsavarogtam a "mare morto" nevû velencei táj felé, ott akartam gondolába szállni, hogy a temetõbe vitessem magam... Nincs szebb, mint a velencei szigettemetõ este... és a sziget holdfényes partján... hol a madár sem jár... két embert pillantottam meg, akik szerelmesen összeölelkezve menekültek erre a vad vidékre... Viola és Kalsics.