A lap feldolgozottságának foka

A költő fia

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A költő fia
szerző: Ady Endre

A Tinódi-társaság tagjainak kellett volna összegyülniük a nagy, rossz levegőjű, hitvány butorú, gyér világú, kék szobában. Teremnek hívták kényeskedve, nagyzolva a Harmónia zenés kávéháznak ezt a hosszú, semmire se alkalmas oldalszobáját. Valóságos megváltás, mesebeli átokzárak lepattanása volt, amikor a Tinódi-társaság kimondta, hogy itt fog ezután gyűlésezni. Maga a kávéház, a Harmónia, is tekintélyt kapott, szétszállt a hír, hogy irók látogatják némely héten kétszer is. S jöttek, csakugyan némely héten kétszer is, különös arcú, százféle divattal öltözködő, általában azonban nem nagyon vidám férfiak. A nagy, hosszú szobában, mely olyan volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony, két lámpa égett csupán. A Tinódi-társaság tagjai között akadt húsz esztendős legény is egy-kettő, de negyven-ötven évet taposott a többség. Ám mikor együtt voltak s a kék falak a két rongyos gázlámpától meghorkanva bámultak s vetettek reszkető árnyékokat, elszaladt az arcokról az évek különbsége. Ezek az emberek, a Tinódi társaság tagjai, itt, a reszkető homályban, a kék teremben mindig egymáshoz vénültek, hasonultak. Nem ment nehezen a dolog, mert többnyire savanyú, öregül született, hamar ráncolódó arcú, vézna, sápadt valakik voltak mind. Fűtötte őket a láz, összekergette őket a szomorúan nyegle s látástalan ambició, nagyon sokat vártak és akartak maguktól. Egymást megvetették, de jobbnak látták sokaságban ostromolni meg a sorsot, az eredményt, a dicsőséget, a sikert. Diák is volt közöttük, éhes újságíró is, díjnok, magánhivatalnok, jómódú tőkepénzes és szép fizetésű, szép rangú tisztviselő. Már évek óta bolondították, vadították egymást a Harmónia kék termében, verseket, drámákat, rapszodikus novellákat és regényeket írtak. Alig egynek-kettőnek sikerült néha-néha egy-egy zúgfolyóiratot csípni, ahol előkelő írónak nevezték ki s kiadták az írását. Volt olyan is, aki a napilapokig eljutott valami úton-módon s a Tinódi-társaság védnöke, egy erdélyi, alkoholista báró, már két tragédiáját játszatta színpadon. Sok pénzébe kerülhetett, mint ahogy ez a szomorú, kietlen, de lázas társaság sok pénzt tudott elkölteni. Valamennyiüknek jelent meg már könyvük s azután a heti gyűlések is sokba kerültek, de meg azután a kificamodott, aránytalan igényű életek általában nagyon költségesek.

A Tinódi-társaság egyik programmpontja az lett volna, hogy a tagtársak irodalmi sikereit tapsokkal kisérjék. De ők nem szerettek egymásnak tapsolni, megvetették egymást s nem is igen volt volna alkalmuk ünnepeket ülni. Ha valamely ügyes vagy szerencsés valaki vetődött a szerencsétlen flótások közé, az első siker után megugrott, elszaladt tőlük. S akik a kék szobában rendesen találkoztak, azok újra, megint és mindig a senyvedők népe voltak, a bús, irodalmi fantaszták, a keserves nihilisták és senkik népe. Legtöbbjük után család is nyögött, de ők feledtek mindent s királyoknak érezték magukat, ha össze-összegyűlve, egymást néma gőggel lenézhették. A kék szoba pedig csakugyan olyan volt, mint egy sorvadásos, nagyon magas, de lábáról leesett asszony. Mintha ez lett volna a Tinódi-társaság muzsája, egy asszony, akit az imádóit-verte átok homályos kisértetes kávéházi oldalteremmé változtatott. A kék szoba két lámpája sírni is tudott, néha valósággal sikongott a két gyönge lángú lámpa s ilyenkor a Tinódisták szidták a pincért. A pincér négy év óta ugyanaz, különféle italokat hordott be az irodalmi összejöveteleken s akik nem szerettek inni, azok a szoba legsötétebb szegletében csoportosultak. Itt egy rossz, bomlott zongora állott s Wagnert, sőt újabban Debussyt és Strauszt játszotta kegyetlenül rajta egy Tinódista, aki filozófiai költeményeket írogatott. A Tinódi-társaság ez estén nagyon gyatrán festett, még az öt elnök közül is csak a legutolsó alelnök jelent meg csupán. Haragosan rázta meg a csengőjét s a társaság húsz megjelent tagja két perces mormogással törődött bele, hogy hallgatni kell. Szegény, öreg lelkű, lázas, kergült emberek nyugtalankodtak, mert ez estére be volt eleve jelentve egy ünnepi esemény. Egy esemény, mely a védnök, az erdélyi báró titka volt, aki természetesen nem mert megjelenni, hanem csak levéllel ruházta át ezt a szép tervet a társaságra. Arról volt szó, hogy egy néhai nagy költő fiát megtalálták, omnibusz-kocsis volt, miként villamosvasúti alkalmazott a Paul Verlaine fia.

Ez a szomorú, öreg, gyászosan forradalmi társaság nem szerette az eleveneket, de a halottakért akár máglyákat is gyújtott. S az erdélyi báró, a védnök ideája különösen tetszett, mert az omnibusz-kocsis egyszerű ember, úgy-e nyilván. S ilyen ember nem nő senki nyakára, ha ünnepelni fogják, maga az eset regényes, különös, biztosan belekerül a lapokba is. De meg azután kegyeletes, nagyságos, irodalmi esemény is az, mely kiemeli az elfeledtségből egy régi poéta alakját. És demokrata cselekedet, ha aránylag és általában biztos kenyerű s tűrhető ruhájú emberek egy kocsist ünnepelnek. A haragos alelnök egyre szelidülőbb, halkabb és meghatottabb szavakban vázolta az este jelentőségét. Tizenegy óra van, az omnibusz-kocsis tizenkét órakor lesz szabad és nem sejt semmit. Három tagú küldöttség várja, mikor leszáll a bakról, hozza ide, közel van a Harmóniához az omnibusz végállomása. A Tinódisták kezdtek lelkesedni, melegedni, izzadni, lármázni s akik értettek hozzá, inni. Az öreg, a régi pincér nagy szánalommal, megértéssel és megbocsátással nézett el a Tinódi-társaság fölött. Néhányan a szolidabbak, családi életet élők, elálmosodtak volna, ha nem izgatja őket a gondolat és a készülő esemény. Egy óra felé megérkeztek az költő fia és a küldöttség és zúgott az éljen a kék szobában. A kocsis nem rémült el, nem mutatott meghatott arcot, értelmes, bátor arccal vizsgálta az embereket. Megette az ennivalót, megitta az innivalót, meghallgatta, amit beszéltek. Minden Tinódista vágott ki egy kis szónoklatot s az omnibusz-kocsis türelmesen hallgatott. Csak négy óra felé, amikor már majdnem mindenki leragadt szemekkel ült, szólalt meg az ünnepelt:

- Én az apámat négyéves koromban ismertem, hamar elpatkolt az öreg. Az édes anyám sokat beszélt róla, többet és mást, mint az urak ma este. Hát én ma is, mint tegnap, nagyon sajnálom szegény édes apámat. Köszönöm az uraknak az ételt és italt és kivánom, hogy legyenek boldogabb emberek, mint az apám.

A szomszédos külön szobában vidéki urak mulattak s a Tinódi-társaság tagjai a Csicsóné bánatosan muzsikált muzsikája mellett mentek ki a kegyetlen reggelbe a költő fiával.