A lap feldolgozottságának foka

A kék álom

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A kék álom
szerző: Ady Endre

Békességes Münchenben egyszer öt ember fölfedezte a kék álom szigetét. Ott az Isar partján csodálatos szigetek vannak. Sör és gyermekes derű önti körül e szigeteket. Úgy gondolom, sokan élhetnek ott a lélek Robinzonjai közül.

Ez öt ember az ember-sors egy rejtelmes tréfája folytán összeverődött. Egy földzug emberei voltak egyébként. Ama mérgezett alakjaiból az emberi nemnek, kiket általában művészeknek neveznek. Ki festett közülök, ki csupán álmodott. Egy talán írt is és a muzsikát valamennyien szerették.

Úgy sejtem, hogy lényeges már elárulni: az ötnek kettője asszony volt. Az egyik olyan asszony, kit polgárian is asszonynak hívnak. Ura, volt neki már és talán esete is. Elhagyta az urát és azt fogadta: a szerelmet szintén. Vászonra szánta minden jövő álmát és színekért lihegett.

A másik asszony leány volt még. Nagyon fehér és reszkető leány, az elsőnek rokona. Ez a leány, ez a szűz asszony pedig az ismeretlen szerelem elől menekült, melytől borzongott.

Higyjék el a szatirok, hogy élnek ilyen asszonyok. Ezek elfinomult embervirágok s ha többen volnának, szebb és illatosabb volna a föld.

A férfiakról úgy vélem, hogy idegbajosak lehettek. Fiatalok mind a hárman, de olyanok, kiknek már volt joguk álomszigeten kikötni. Itt hát, Münchenben, a kék álom szigetéig eveztek. Mindnyájan a nagy élet elől kívántak elrejtőzni. Valószínű, hogy a férfiak a nők elől is szöktek. Szándékosan fölbujtották magukban a művészt, hogy elnélkülözhessék a szerelmet. Ez már régi és sokszor fölsült védekezése a gyöngébb és érzelmesebb férfifajtának. És mivel a férfiak nők elől szaladtak és férfiak elől a nők: találkozniok kellett. A nagy szerelmi harcban még a menekülés is a másik nemhez vezet.

Boldogság lakozott a kék álom szigetén. Minden gyöngédségét adta minden másiknak az öt ember mindegyike. És soha úgy még el nem aludt az a bestia, ki csókokat fal, mint az öt ember körében.

Tavasz hozta őket össze: az Isar partján vagy a nagy angol parkban együtt bolyongtak úgy alkonyatig. Nyáron együtt rándultak ki hűvös tájakra. Ősszel fölváltva itták egymással a teát és megosztották egymással az élet legszentebb, legfinomabb szomorúságát, mely bizonyos szíveknek olyan nagyon nagy édesség némely őszi órákban.

Szerették és bíztatták egymást művészi, sokszor bús okoskodásaikban. Megérezték, melyik dalt kell halkan halkan a zongorából, ha valamelyikük sóhajtott. A kék álom szigete csodálatos sziget volt. És München lelkének nincs kegyetlen áradása. Nem szakgatja meg a legfurcsább álomszigeteket sem.

A tapasztaltabb asszony volt a legkékebb az öt ember kék szigetén. Valami új, szűz romantika papnőjeként árasztotta egész szép lényéből a tisztaságot és az áhitatot. Óh, igazán tiszták csak azok tudnak lenni, kik kóstolták már a vétket.

Szerelmes vágyak és csókok durvasága messze kerülte így az öt ember szigetét. Szerették ők egymást, mintha megelevenedett kép avagy szobor voltak volna. Szerették egymást, miként az újfajta, fehér zenét, a csöndet, a tavaszt, a titkos némaságot, avagy az őszi szomorúságot.

El nem készülődött a kék Isar tájáról egyikük sem, úgy érezték, hogy egy távozó gondolat is elmosná az ő álomszigetüket. És úgy érezték, hogy itt kell bevárniok nekik az elmulást, mely nem lesz szomorú. Összefogóznak ők öten, valamit énekelnek és ekkor csöndesen elsüllyed velük a kék sziget.

Nem tudnám én megmondani, meddig elélhettek volna ott ők együtt. Hiszen különös, de valóságos emberek voltak. Régen-régen elföldelték ők már ama legendát, hogy csók és vihar az élet. Mi másért is menekültek volna békességes Münchenbe? Ha el nem pusztít a lázam, ott búvok el majd egyszer én is. Utolsó napjaimat fölcsókoltatom a csöndességgel.

De a kék álom szigetét már nem fogom megtalálni. Az öt ember nyomát is hiába keresem majd. Bánatosan sietek s elmondom, mi történt.

Egy alkonyaton a tapasztaltabb és testesebb asszony az egyik férfiúval egyedül ült a szobájában. Talán éppen hóolvadás ideje volt. Mert csak a régi időkben s régi egészségű emberek vére tudott májusig várni. Ma már tél végén jönnek a veszedelmek a vérre.

Hallgattak az asszony és a férfiú. Világot nem gyujtottak és egymás arcát nem láthatták. Fejeikkel közeledtek tehát csöndesen egymáshoz. Talán mondani akartak egymásnak valamit. És a kissé már vak alkonyatban az arcaik összeértek. És ha képek lettek volna, akkor is megcsókolták volna egymást. Nem kívánták, nem akarták ezt a csókot, de ajkaik meggyuladtak. Mert ők már ismerték a csókot s mert mindnyájunknak a multunk parancsol.

Megrémültek s mintha künn vihar indult volna. Az asszony halk sikoltással szaladt a lámpához, hogy fölcsavarja.

Éppen érkezett a másik asszony a másik két férfiúval. Ezek hárman nem láthattak semmit s mégis szokatlanul égett az arcuk. Csodát mondok: azt az egy vigyázatlan, véletlen csókot mindannyian kapták. És félelmes, szomorú volt már ez az este is. Fölébredt a múlt ajkaikon s elaltatott vérük lázongott. A férfiak az asszonyok ajkait lesték egész estén s az asszonyok borzongva hunyták le minden percben a szemeiket.

Békességes Münchenben, a kék Isar partján, szokatlan vihar-felhők tornyosultak egy kis sziget fölé. A kék álom szigetét úgy tépte a szélvész, mintha csipke lett volna. Egy éjszaka az egyik férfiú megszökött az egyik asszonnyal. A másik asszonyért szörnyű harcba fogott a másik két férfiú. Egy asszony pedig, a csókra nem született, finom asszony, megszökött a két férfiú elől. De már magával vitte a fátumot, mely egy majd útjába kerülő harmadik férfiú birtokává teszi.

Egy csók megölte a kék álom szigetét. Az Isar partján, békességes Münchenben, én majd hiába fogom e szigetet keresni s megyek, bizonyosan odamegyek mégis.