A kártyásasszony
Nem ittad-é tekintete
borát mely megzavar?
amelynek fénye csöndbe vész
mint hang ha hangba hal?
mely nappal is lát csillagot,
s amit az éj takar?
Mellette az aranyhalom
valóban drága kincs
s fején az álomkoszorú:
drágább már semmi sincs –
ó, kit nem boldogítana
az aranyfényü tincs!
Gyors tánc körötte, merre ül,
vak ütemet követ
s kártyái, táncos láb gyanánt
amelyeket kivet,
lángasztalára hullanak
mint dobogó szivek.
Ujjából simán egyre hull
e csillogó szemét
és hullva visszaveri mind
a könnyed árnyzenét:
kék és zöld, bibor és vörös
gyürűi nagy szemét.
Kivel játszik?
Veled, ki égsz
gyöngyéért szertelen,
velem, ki titkát kutatom,
s aki csak megjelen –
régóta játszunk, ő meg én,
egy különös helyen:
Egy rend nélkül való helyen
ahol az éj a nap,
hol aki fekszik, föl se kél,
s aki alszik, úgy marad:
homályzatos homály között,
a halálárny alatt.
Mik a kártyái, kérdezed?
A szív, mely újra kér,
ha jóllakott; a drágakő,
melyből a vétek él;
a tőr, mely a sötétben öl;
sírásó, szemfödél.
S milyen játékot játszik ő?
velem már veszve rég,
veled még egyre jár, vele
tán el se kezdte még:
de mindenkivel játszik ő,
ahol csak a nap ég.
Kártyát te vetve látsz csupán:
ő fekve látja már, –
és Élet e játék neve,
így mondja földi száj,
de, majdan megtudod, ha szól:
az ő nyelvén Halál!