A kályha mellett

A kályha mellett szerző: Somlyó Zoltán

Mikor a szoba – hasonlatosan fáradt agyhoz,
mely kínos töprengéstől s nagy látásoktól terhes –
beárnyasul, kimélyül és halkan elsötétül,
s a négy kopár fal: négy szem, puhává, bússá verdes:

a világ sok setétje, mély árkok hallgatása,
messzi hegyszakadékok üdvözletüket küldik.
S mint őszi est a köddel, e nyirkos keszkenővel,
lelkem megtel a rosszal, a gonosszal szinültig.

Ülök a kályha mellett a búval telt sarokban.
A tűz kövér hasábot jajdít sebes halálra.
Két kezem a sötétben, hol meg nem látja senki,
egymást görcsös szigorral, sietve megtalálja.

A jobb: egy játszi gyermek, mely már aludni térne,
haragos vad panasszal és lágy, beteg erekkel.
A bal: mint nemes állat, meleg női szalonban,
hisztérikusan, búsan, tehetetlen meredt el.

Marokra fogva egymást, mint régi ellenségek:
a két rozzant tenyér közt elmállik a sötétség.
S az összeforrott két kéz egy gyáva pillanatra
megvillogtatja lelkem rozsdába fulladt kését.

A villanás kiszárnyal az árkok távolába,
messzi hegyszakadékok ködittas vad szelébe.
Szívébe száll a szélnek, mely tavaszokra osztja
e bús, fanyar világot, mely levakul az éjbe.

A villanó kés perdül: tavaszok, őszök hullnak,
mint nagy borízű almák szeletjei a tálba,
amely előtt egy asszony kitágult orrcimpákkal,
lázas csípőkkel szenved, mert csókját nem találja.

S mint csókkoldus, bús asszony a sok almaszelettel,
melyet fekete borral leönt s némán elalszik:
úgy hal el e két nagy kéz, e két hiábaszomjas,
mely már sosem szaladhat egy ködbehurcolt arcig.

A szoba négy sarkában még lángol a sötétség.
A balkezem kinyúlik, a jobbal lámpát gyújtok.
Ó, kezeim, ti árvák, ilyenkor ó, be szánlak,
mikor az esti csöndben bús zsebeimbe bújtok…