A holló (Babits Mihály fordítása)
Egyszer – unt éjfél közelgett – bóbiskoltam elfelejtett
tudományok furcsa könyvén, ellankadva, terhesen,
fejem csügge… egyre jobban… s im egyszerre ajtóm roppan,
mintha egy kéz félve koppan – dobban ajtóm csöndesen.
S szóltam: „Éji vendég toppan küszöbömre csöndesen:
– az lehet, más semmisem.”
Ah, jól emlékszem valóban! Tél volt, bús december hóban,
szellemét a szén hunyóban földre himzé véresen.
Lassan nyult az éji óra; könyvem nem nyujtott a búra
enyhülést, óh holt Lenóra, érted, égi kedvesem,
kit a mennyekben Lenóra néven hívnak, kedvesem,
– itt lenn nincs már neve sem.
S bibor kárpit selyme rezzen, bizonytalan zajra zizzen;
fájó, vájó, sohsem ismert félés kinját érezem.
S míg szivem dobbanva retten, mind ismétlem önfeledten:
„Éji vándor vár ijedten ajtóm előtt, azt hiszem –
késett vendég kér ijedten bebocsátást, azt hiszem:
– az lehet, más semmisem.”
Most kicsit magamhoz térvén nem haboztam, így beszélvén:
„Jó uram, vagy drága hölgyem, ne akadjon fenn ezen:
tény hogy kissé szunditottam, és ön olyan halkan koppan:
s amint könnyű lépte dobban – koppan ottkünn csöndesen,
szinte képzeletnek vélném” – s ajtót tártam csöndesen:
– künn az éj, más semmisem.
Hosszan néztem ott az éjbe bámulva, kétkedve, félve,
álmodva amilyet nem mert még álmodni senkisem;
de a csöndesség töretlen, s a homály nem ad jelet, nem
hangzik más szó, mint egyetlen név: „Lenóra!” – kedvesem
neve, melyet én rebegtem, s visszanyögte édesen
a visszhang – más semmisem.
Visszamenve a szobába – lelkem ég, a fejem kába –
ujra koppanást hallottam, már nem is oly csöndesen.
„Valamitől bizonyára megzörrent az ablak zára:
rá kell jönnöm az okára, nosza” – mondtam – „meglesem!
Nyughass, szívem, pillanatra, míg e rejtélyt meglesem:
– csak a szél, más semmisem…”
S széttárván a rácsos táblát, íme, furcsán verve szárnyát
egy nagy, őskort-látott Holló szállt be rajta peckesen.
Rám se biccent, meg se hökkent, csak jött, mint egy idecsöppent
ur vagy hölgy: ajtómra röppent s megtelepült odafenn –
ott egy vén Pallas-szobor volt, a madár megült ezen,
ült, csak ült, – és semmisem.
Akkor bánatom mosolyra csalta furcsa ében tolla,
ahogy ott morc méltósággal ült nagy ünnepélyesen.
„Bár megtépve, zord kóborló”, – szóltam – „te se vagy utolsó,
éji partok küldte Holló: ur-neved hadd kérdezem:
hogy hivnak, ha ottlenn röpködsz a plutói bús vizen?”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
Néztem a szárnyas bolondot, hogy egy szót ily jól kimondott
s válaszolt szavamra – bárha nem is túl-értelmesen:
meg kell adni, ilyet élő még nem ért, hogy egy beszélő
madár ajtaja fölé jő s rátelepszik kényesen –
ajtó fölött egy szoborra rátelepszik peckesen,
– és a neve: „Sohasem”!
De a Holló fönn a szobron csak ez egy szót mondta folyton,
mintha abba volna lelke beleöntve teljesen.
Máskép csőrét nem nyitotta s szárnyait sem mozditotta;
s nyögtem: „Hozzám senkisem hü, még szivem reménye sem:
majdcsak elhagy e madár is – nem lesz reggel nyoma sem!”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
Megdöbbentem hogy talál az elsirt szóra ez a válasz:
„Persze” – mondtam – „ennyi ennek kincse tára összesen;
tán egy régi bús gazdája oktatá, kit sors viszálya
dult és mart, míg síró szája erre járt rá, másra sem –
holt remények gyászdalához nincs is jobb rim semmisem,
– mint hogy: ,Soha – sohasem'.”
De a bölcs madár mosolyra csalta méla lelkem ujra
és egy zsöllyét görditettem szembe, hogy majd ott lesem;
s bársonyába besüppedve képzeletet képzeletre
halmoztam: hogy hol szerezte s mért ismétli vészesen –
ez a baljós vén vad holló mért ismétli rémesen
ezt a szót, hogy: „Sohasem.”
Ezen tűnődtem magamban, noha egy betüt se mondtam
a madárhoz – s már szivembe furt a két fém-élü szem.
Óh ha titkát eltalálnám! S így fejem ledőlt a párnán,
melynek bársonyára lámpám fénye hullott kékesen,
violaszin bársonyára, melyen óh! már kedvesem
nem pihen meg sohasem.
Most, ugy tetszett, langy szellő kel s lengve titkos füstölőkkel
angyaltánc a szőnyeg bolyhát csiklandozta kéjesen:
„Bús sziv!” – nyögtem – „égi vendég szállt le hozzád: lám a szent Ég
angyalokkal küld nepenthét, elfeledni kedvesem:
idd, óh idd e hűs nepenthét és feledd el kedvesem!”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Jós!” – hörögtem – „választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
– Sátán küldött vagy vihar vert hozzám, én nem keresem,
ki büszkén, bár megtépázva, érkeztél e puszta házba,
hol rémek dúlnak csatázva – mondd meg nékem kegyesen:
van-e balzsam Gileádban? megenyhűl-e zord sebem?”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Jós!” – hörögtem – „választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy Urunk van odafenn:
mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
kit az angyalok Lenóra néven hivnak odafenn?”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”
„Legyen hát e szód utolsó!”– szöktem föl – „sátán vagy holló!
Menj, röpködj az éjviharban, a plutói bús vizen!
Itt ne hagyd egy árva tollad, nehogy arról rágondoljak,
mit hazudtál e szobornak vállán ülve peckesen!
Tépd ki csőrödet szivemből s hagyj magam, mig elveszem!
– Szólt a Holló: – „Sohasem!”
És a szárnya meg se lendül, és csak fent ül, és csak fent ül,
fent ajtóm fölött a Pallas sápadt szobrán, csöndesen.
Álmodó rémhez hasonló szemmel ül a szörnyü Holló,
míg a lámpafény elomló árnyát veti rémesen
s lelkem e padlómon-ingó árnyba fullad csöndesen:
nem szabadul – sohasem.