A halott katona

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A halott katona
szerző: Sárközi György
Nyugat, 1918. 23. szám

Anyja volt tán utolszor eszében, tán szeretője, tán a halál
S most magasztos arccal, komor nyugalommal fekszik a csatatéren.

Szájából piros pántlika fut ki, s lassan kigyózik a porban,
Im, az enyészet pántlikázza már szomorú rekrutáját.

Ki tette ezt, ki akarta, hogy itt heverj, jó katona,
Mely durva golyó osztá néked e zord parancsot?

Jöhet már száz vezér, kezed nem emeled többé sipkádhoz,
Szólhat a trombita, lábad nem mozdul több rohamra.

Nincs oly szép szűz, kit megölelnél ezentúl,
Nincs már kék ég, sem felhő elborult szemeidnek.

Az illatok elhagytak téged, elhagytak az ízek,
S minden hangok, melegek, hidegek és fájdalmak.

Mit bánod már te, hogy mi lesz a világgal,
Gőgös-magad vagy, az embereket elfeledted.

Szent nyugalommal száll lelked vígabb mezőkre,
Füledbe túlvilági dobok peregnek.

S amint a kapuk fölnyílnak sorra előtted,
Égi fényszórók vakítanak szemeidbe.