A halott gyűrüje
szerző: Reviczky Gyula
Szegény Aurél nagyon beteg,
Sápadt, sovány, fördőre megy.
- Idám, az ég megáldjon!
Nincs már csak egynehány hetem;
E szép világtul, érzem,
El kell örökre válnom.
S hogy fonnyadt karja tárul, im,
Gyürűje, benn' a kő rubin,
Tova gurúl a porba.
- E gyűrü mondja meg neked.
Hogy itt hagyám az életet.
Elküldöm haldokolva.
Május volt, langyos kikelet;
A lány sohajtott, könnyezett,
S midőn az ősz közelgett:
A nyirkos szél anyjának is
Átjárta húsát, csontjait,
Az özvegy is beteg lett.
Nincsen kenyér; mi lesz veled?
Dologhoz nem tud kis kezed;
Csak nem mehetsz cselédnek!
Ha most itt volna szeretőd...
Eh! falatod sincs betevőd,
Ő sem gondolna véled.
»Van itt még egy darab ruhám.
Nézd, új, selyem, föl sem huzám.
Ő adta. Viganómat
Kivánnod kell csak, bár szivem
Utána vérzik, elviszem
Zálogba a zsidónak.«
Egy pár garas... Mit ér neked?
Az orvosság is többre megy,
S nyakunkon itt a házbér.
A háziúr legény fia
Mindig kerülgetett, Ida.
Megszánna szép orczádér'.
Lakuk kis pinczelyuk, setét.
Menjen? ne menjen?... S már kezét
Rátette a kilincsre.
Ajtót nyit ekkor valaki,
S a postás látható, a ki
Egy levelet hajít be.
Pecsétje, színe gyász s a mint
Felbontja, kis gyürűt tapint;
Piros rubin a kő benn'.
»Van egy gyürűm. Fát, húst veszek,
S a hova küldesz, nem megyek,
Akármi lesz belőlem.«