A halál kis négyes fogatja

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A halál kis négyes fogatja
szerző: Ady Endre
1907

Magyar fiatal ember volt a Halál halvány és bús arcú kocsisa. Fölfogadta őt a Halál, de keze alá nem adott lovakat; parádésokat avagy igásakat. Csak koponyás címerét égette e kocsisa homlokára a Halál. Látta, aki akarta, e szörnyűséges szignumot. A Halál kocsisa egyelőre a levegőt csapkodta suhogó ostorával.

Történt, hogy a Halál kocsisa elindult egyszer Budapestről. Érezte, hogy gazdájának nemsokára szüksége lesz reá. Be akarta járni még egyszer a tájakat, hol az Életnek volt egyszerű ostorosa.

Nagy útat kellett tennie a Halál kocsisának. Csalogatta, várta, követelte őt számos hely. Elébe küldte legbódítóbb illatait a virágos mult. A Halál kocsisa legényesen suhogtatta az ostorát. Az Alföld nagy, levegős ereje delejezte meg nyavalyás testét. Egészen elfelejtette Budapestet s az éjszakát, melyeken aszalta őt a láz.

Hófelhők támadtak azonban s tél kerekedett. Budapesten nyájas tavasz kacagott, mikor a Halál kocsisa elindult. Mikorra pedig kis falujába ért, süvöltött a téli förgeteg.

(Hogy találom én itt meg volt leányaim nyomát?) Így sóhajtozott a Halál kocsisa. Férfiú volt ő is. És a férfiú mindig a leányok nyomát keresi. Ha az Életet szereti s a jövőnek indul: bizonyosan az ismeretlen, érkezendő leányok elébe megy. Ha pedig törötten felszámolja a multat: okvetlenül a régi leányok árnyait hajkurássza. Azért teremtődtek a leányok, hogy póznák legyenek a férfiúi élet országútján.

Lósóskás, falusi szérűs-kertben kereste az első nyomot a Halál kocsisa. Itt nyilott neki először a szerelem. Még talán ötesztendős sem volt akkor. Vannak férfiak, akik neuraszténiával születnek. Ezeket négy-ötéves korukban már szerelmi csalódás éri. A lósóskás szérűs-kert most hó alatt aludott. Sehol a kis Julcsa nyoma. A kis Julcsáé, kivel valamikor ide csókok okából rejtőzött a Halál kocsisa, különben pedig mintha hópalástban szállongtak volna e helyen az emlékek is. Fehéren és hidegen csak a valamikor kis Julcsa nyomát fújta be hóval a tél. Nem árulkodott Erzsire sem, ki kis parasztleány vala, semmi. Kivágták a nyárfát, mely alatt a zsidó Gizellával játszogatott a Halál kocsisa.

(Hol vannak a leányok, a volt leányok? Kis lábaik nyomát nem fogom-e látni? Az Oláh Flóri, a cselédi Marcsa, a nyaraló úri Dóra, a francia bonne, a német Lujza, a papkisasszony, merre járnak? Karonfogta-e és selymes útakra vezette-e őket lovagiasan az Élet? Vajjon hol járnak a régi leányok?) Sóhajtozott ismét és már visszavágyott Budapestre a Halál kocsisa.

De aztán mégis indult tovább. Nem lehet a leányokat kikerülni. Még akkor sem, ha már nincsenek. Csapkodott ostorával a Halál kocsisa. Gyi, testetlen lovak, az elröppent leányok után. De hó és hidegség volt mindenütt. Kis városok következtek a falu után. Itt is éltek vala leányok, kik egykoron vidám szavakba álltak, sőt csókokba merészkedtek a Halál kocsisával. Már majdnem sírva gondolt Budapestre. Ahol legalább fény és gőz van. És ahol önkéntesen jönnek az ember fülébe kacagni a leányok. De neki a régi leányok kellettek: az igaziak. Mintha valamennyien összeszedelőzködtek volna s ő előle, a Halál kocsisa elől, menekülnének. Még Piroska vala hozzá a legszivesebb. Az urát, a férfiát, küldte:

- Piroska, aki az én feleségem volt? Öt éve mult már, hogy meghalt. Egy fiút szült nekem s elköltözött a temetőbe.

(Az első nyom a havon: egy temetői halom s egy rakoncátlan, rosszúl mosdatott fiú. Piroska, Piroska, mégis csak te voltál hozzám a leghüségesebb. Te legalább megüzened, mit adott neked s mit mívelt veled az Élet.)

A többiek hallgattak. Irma egy éjszakán az urával együtt elszökött a kisvárosból. Terézről nem tud senki semmit. A Halál kocsisa végtelen szomorúság reáborulását érezte. Hát ő csakugyan a halált jelentette mindazoknak, akikhez egykor közeledett? Ilkáról az a hír jött, hogy özvegy s rossz tüdője fogytán sorvadva fekszik. Brr, rettenetes; Ilkára akkor nem is gondol. De ki van még a volt leányok közül? Már olyan helyen járt, hol asszonyok leheltek forróságot ifjú napjaiba. De az asszony nem a multé soha és ritkán a jövőé. Az asszony a jelené mindig. Az asszony az elmult leány. A Halál kocsisa a mult útjain bolyongott s csak a régi leányok kellettek neki. Akarta látni, hogy tudtak-e ezek a leányok valamit ajándékozni az Életnek, a jövőnek?

Reszketve, titkolva legutoljára hagyta a leányok leányát, Blankát. Férfiassága akkor ébredt volt, amikor e leánnyal találkozott. Az a leány a leányok leánya, kiről nagyon ifjúkorunkban annyit álmodunk, hogy pironkodva kell fejcsóváló, komoly orvosok ajtaján kopogtatnunk. E leányok váltják ki belőlünk a férfiasságot s hozzák, terítik elénk az izgató Életet.

(Hát Blanka is elveszett volna? Úgy kell visszamennem a gazdám, a Halál elé s a könnyű budapesti leányok közé, hogy őt se lássam?) Nagyszerű asszonyságnak ígérete volt már kisleány korában Blanka. Neki meg kellett maradnia s örvendeztetnie az Életet. Érezte, tudta a Halál kocsisa, hogy így van.

És szaladt ama városba, honnan hozzá Blankáról hír érkezett. Tél volt itt is, de a havas télre már kárörvendően vigyorgott a tavasz. Rótta, járta az utcákat a Halál kocsisa, akinek gazdája lovakat, fogatot még nem adott.

Dél volt s ragyogott a fehérség. Egy utcasarkon ime feltűnt Blanka. Előtte egy fogat, apró ember-fogat, négyes fogat. Hatalmas, csupa - bőség asszony Blanka. Mellette vékony, lompos, francia bonne. Előttük a négyes fogat. Egymás kezét fogó két kis fiú megy elöl: három-négy évesek. Két szőke, már asszonyságot igérő hat-hét éves leány a fiúk nyomában. Mind prémesen, téliesen, vidáman s rá se néznek a Halál kocsisára.

A Halál kocsisa pedig kacagva megsuhogtatta az ostorát. Ez az ő négyesfogata. Ez a négy kis ember, akiket más férfiúnak adott az ő egykori Blankája. És megnyugodva, mindent értve utazott vissza Budapestre, a gazdájához, a Halál kocsisa.