A halál hét dala
<poem> Kéklőn alkonyul a tavasz. A szívó fák alatt, estben és pusztulásban valami sötét járkál, fülel a rigó szelíd panaszára. Hallgatva jön meg az éj: vérző vad, lassan a dombra hanyatlik.
Virágzó almaág ring-leng a nyirkos levegőben, ezüstén oldódik szét az elnyelt Dolog, elhal az éjlő szemekből. - Hulló csillagok. A gyermekség szelíd dala.
Az Alvó megjelent s leszállt a sötét rengetegbe, kék forrás zuhogott a mélyben, hogy halvány pilláit halkan hóarcára emelte ő.
S a Hold vörös vadra vadászott, barlangjából kizavarta, s az asszonyok sötét sírása sóhajba halt.
Kezét sugárzón emelte csillagához a fehér Idegen; a roskatag házból tovament egy hallgatag halott.
Ó, az Ember rothadt alakja, hideg fémekből összetákolt elsüllyedt erdők borzalma, éjszakája, perzselő állati vadság. Szélcsend a lelken.
Ő fekete csónakon suhant a villódzó habokon lefelé, bíborcsillagokkal tele és a kizöldült ág békésen omlott reá. - Mák az ezüstös fellegekből.