A halál dicsérete

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A halál dicsérete
szerző: Jacopone da Todi, fordító: Sárközi György

Ki a világot utálja,
az gondoljon a halálra.

A halál öl, pusztít vadúl,
kapukat ront, falakat dúl,
durva és kegyetlen nagyúr,
senki meg nem zabolázza.

Minden nép remegve féli,
életét gyötrődve éli,
elkerülni nem reméli
hogy birodalmát meglássa.

Pápa, császárok, királyok,
bíborosok és kiválók,
igazak, szentek, zsiványok:
mind a halál útitársa.

Mint lator, mint erdő vadja,
a pénzest torkonragadja,
a kövért megkoplaltatja
és a bőréből kirázza.

A gazdagság néki semmi,
nem lehet lekenyerezni,
ha jön, el kell véle menni,
nem tekint családra, társra.

Hasztalan minden dicsőség,
szépség, bölcsesség és bőség,
tornyok, paloták, erősség:
a halálra nincs hatása.

Kié jószág, kié vagyon,
ki uzsorás hírben vagyon,
keserves sors vár rá nagyon,
hogyha nem lesz javulása.

Ám az igazak nevetve
várják a halált: levetve
testük földben rothad el,
de lelkük Istent megtalálja.

Bünösök, hát térjetek meg,
véget vetve vétketeknek,
hogy nagy kínt ne érjetek meg:
gondoljatok a halálra.

Ki szerette életében
és magasztalta szívében
Szűz Máriát, azt az égben
biztonsággal jó hely várja.