A hadifogoly

A Wikiforrásból
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez
A hadifogoly
szerző: Szini Gyula
Nyugat 1917. 4. szám Figyelő

(Hevesi Sándor darabja a Nemzeti Színházban)

Hevesi Sándort a mi világunkban, hol minden embernek többféle pályája, kenyérkeresete és érdeklődése van, valami különös egyoldalúság jellemzi. Igaz, hogy ő is megpróbálkozott mindenfélével és volt mindenféle: esztétikus, színház-alapító, rendező, igazgató, fordító, átdolgozó és színműíró, de minden átalakulásában és életének különböző fordulataiban hű maradt a színházhoz. Mással, mint aminek a színházhoz köze van, nem is foglalkozott soha életében. Egy könyvtárt tanult és írt már össze és ha színházi szakembert emlegetnek, mindenki Hevesi Sándorra gondol. Színműírói sikereinek java részét a Jókai regényeiből formált színdarabjai teszik ki, amelyek egyik színházunknak évről-évre visszatérő specialitásai lettek. Ezekben minden színpadi tudását latba vethette, de az írói pálmát természetesen a Jókai káprázatosan gazdag fantáziája vitte el előle. Eredeti darabjaiban mindenki elismerte kiváló színpadi érzékét, de ami ezeket a gondosan összerótt gépeket fűthette volna, a belső, költői melegség hiányzott belőlük. Iskolai példái voltak az alaposan átgondolt, gondosan megcsinált és lényegükben hideg daraboknak. Ez a személytelen, csaknem hűvös tárgyilagosság megvan legújabb darabjában, «A hadifogoly»-ban is. Az író az egyéniségével nem tud, vagy talán inkább nem is akar érdekelni. És mégis, amit mond, érdekes és ahogyan mondja, az már nem hideg technika, hanem színes, meleg és belső virtuozitás. Lírája nincs Hevesi Sándornak és ezért nem is fog előreláthatólag a nagy színpadi költők közé tartozni. De megvan benne az az adomány, amivel a Sardou boszorkánymesteri személyisége úrrá lett a francia színpadon: az alakjain és alakjainak cselekvésén és beszédén keresztül tud uralkodni a néző figyelmén és érdeklődésén. Sardou természetesen a nagy, világraszóló példa, aki a modernek tanítómestere, néha csak titokban. A színdarabírásnak nincsenek törvényei, mindenki maga csinálja őket, de a színpad mégis élő és élettelen elemekből álló gépezet, amelyet ismerni, tudni kell. És a tudás a színpadon már fél művészet vagy talán egészen az. Hevesi virtuóz módon ismeri a színpadot. A témát, amelyet «A hadifogoly»-ban elénk állít, más talán mélyebben át tudta volna érezni, de a «színpad nyelvén» nem tudta volna úgy kifejezni, mint Hevesi. A francia királyban és a német császárban Hevesi mintegy a két nemzet tipikus erényeit és hibáit állítja szemben. I. Ferenc szép, szellemes, könnyed modorú, művészi hajlamú, némiképp könnyelmű ember, aki az élet mindenféle fordulatában is megtartja szellemének frissességét, bájosságát és mint hadifogoly is megtudja hódítani Madrid nőit, akik szemtül-szemben nem is láthatják. Vele szemben V. Károly, a német császár nehézkes, kötelességtudó, szorgalmas, takarékos, hideg eszű és komoly szívű férfi, aki azonban épp ezzel az uralkodói erényeivel tudja rendben tartani a Habsburgok nagy világbirodalmát. És a világ komor, félelmes urának mégis fáj a francia hadifogoly, aki a szíveken még mint rab is tud uralkodni, börtönéből szerelmi cselt sző, boldog vőlegénnyé lesz, míg maga a császár minden földi hatalmával sem tudja lekötni magához a szép, színes és ritka madarat, Valois Margitot, a későbbi navarrai királynét. Érdekes, hogy Hevesi nyilvánvaló szimpátiáját V. Károly alakjának megnemesítésére fordítja úgy, hogy a gondolkodóbb néző előtt a mérleg az ő javára billen és Ferenc a könnyű sikerek primadonnájaként áll elénk. De az írónak ez a rokonszenve is színpadi természetű, nem lírikus, nem árulja el magát. Hiszen gazdag és meleg színeket pazarol Ferencre is. «A hadifogoly» lege artis megírt történelmi vígjáték abból a régibb, nemesebb fajtából, amilyent ma már alig írnak. Jellemfestő erejével, gazdag színpadi ötleteivel, cselekményének csaknem hibátlan és mindig érdekes vezetésével mindenütt feltűnést fog kelteni, ahova eljut. Pethes az V. Károly szerepében hatalmas lélekrajzot ad, amelyet a mi mai viszonyaink közt alig lehet kellőképp méltatni. A mi dicséreteink és a közönség elismerése gyakran jutnak olyan garasos komédiáknak, hogy a dicsérő jelzők értéke egészen elkopik. Pethes művész. Legyen elég ennyi. Odry Árpád a címszerepben nem a banális férfiprimadonna, hanem kiváló művész, aki az egyéniségében hozza magával a szerepe számára előírt charmeurt. Várady Aranka csupa ötlet és kedvesség a Valois Margit alakjában. Paulay Erzsi finom és szép.